Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 9   //    «    13    » 
Handi Péter
Felemás korlát
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


- Mindjárt ott leszünk - mondta János, és ördöngős kacskaringókkal kormányozta a kis Suzukit.

    Mint messziről, sok idő után látogatóba érkezett embernek, idegen volt a forgalom, látszólag szabálytalan is, hiszen "balra hajts" országból jöttem Budapestre, ahol különben húszéves koromig éltem. Az első napokban alig mertem lelépni a járdáról, s amikor az utca másik oldalára mentem, vakként inkább odaszegődtem egy átkelő-társhoz. Örömmel bíztam magam a tősgyökeres budapesti rokonra. János meg valóban segítőkész volt, vitt és vezetett erre-arra. Hatvanas éveinek elején járt, rengeteg mindennel a háta mögött... Na jó, tudom, hogy ez a "rengeteg minden" mást jelent a különböző országokban: a szenvedés, az öröm, a tűrésfok, az élet intenzivitása annyira eltérő. Ami négy évtized alatt az ember háta mögé kerül Budapesten, az nem hasonlatos okvetlenül az ugyanannyi idő alatt mondjuk az ausztráliai Adelaide-ben hát mögé kerültekkel. De János talán mégiscsak tudja, milyen tempó ajánlatos, hogy hol és mikor kell megkapaszkodni, ő a jelenségekre rögtön reagáló, idegesen éber, naprakész ember, a külvilágból érkező áramlatok jó részét afféle támadásként fogadja, meglehet, neki van igaza, hiszen ki ismerheti az idegenné vált állóvizet, milyen tempók szükségesek a felszínen-maradáshoz, mikor kell megfogódzkodni a korlátokban, miegymás.

    Húszévesen hagytam magam mögött csapot-papot, Ausztráliába telepedtem, bár a "csapot-papot" talán kissé frivol, mert szívre nehezülő súlyával benne foglaltatik nagyapa is, no meg a nénék (a "no meg" is szükségtelen), családom utolsó mohikánjai; azóta mindannyian oda költöztek, ahová most igyekszünk a Suzukival. Nagyapa harmincnégy éve fekszik valahol ebben a kerületté duzzadt temetőben. 1968-ban halt meg, 97 éves korában. Nem tudtam, fellelhető-e a sírja - fia, apám testvére mindössze két évvel élte túl, az ő halála után nem gondozta senki a sírt.

    Sokat írtam nagyapáról, rajongó és bölcs szeretetéről. Apám 1944-es halála után még meg kellett érnie, hogy egyetlen unokája - én - a földrajzi messzeségbe sodródjon. Bennem ez jóvátehetetlen vétekké alakult az idők folyamán, noha ő leveleiben nem győzte dicsérni döntésemet. Látogatásom elsősorban neki szólt, a csontjai közelében akartam lenni.

    - Itt vagyunk - mondta János, amint a temetőkapun befordultunk, aztán egy földszintes irodaépület előterébe léptünk. - Remélem, hamarosan megtalálod. Most tíz óra van, nekem nemsokára a Dohány utcában kell lennem, várnak.

    - Valami baj van? - kelt fel íróasztala mellől egy terebélyes férfi az irodában.

    Megismerte Jánost, barátságosan hátba veregették egymást; "mindenkit ismer", gondoltam, Budapest a tenyerében van, mobiltelefonja csak úgy vibrált az állandó használatban. Elmondtuk, mi járatban vagyunk.

    - Helénke majd segít! - adta át a sírkeresési problémát egy asszonynak, azzal Jánossal öblös fotelekbe és tereferébe merültek.

    Mondtam a kevéske adatot: nagyapa nevét, halálozási dátumát. Helénke billentyűzött a számítógépén, és a temető alaprajzát ábrázoló papírlapra ráírta a parcella számát. Indultam volna, de János és a testes férfi láthatóan élvezte a beszélgetést. Régen nem látták egymást, ki kellett cserélni a köz- és magánélet pletykáit. Vártam hát, kezemben a hevenyészett térképpel. Néztem a jelölést: körülbelül ott, arrafelé lehet a sír. Mintha már elérkeztem volna valahová. Legalábbis egy állomásra. Sikerült a tervem, most végrehajtom a zarándoklatot. Remélte-e nagyapa, hogy egyszer még találkozunk? Leveleiben nem említette. Csak a hiányomat, amit állandóan érzett. Tudta, hogy esetleges látogatásomat az államhatalom megtorolná. "Drága pici gyerekem!", így kezdte leveleit, és úgy fejezte be, hogy "Ölel hőn szerető nagyapád". Ilyen régimódiasan.

    A két férfi beszélt. Az idő meg múlt, egyik lábamról a másikra álltam. János világosan megmondta, hogy a Dohány utcában várják. Mikor keressük meg a sírt? De az ember ne nógassa, aki szívességet tesz neki. Nagysokára feltápászkodott a fotelből, még kiadósan búcsúzkodtak. "Jövök, nagyapa!". Aztán ki a levegőre, be a kis Suzukiba, végre kacskaringózhattunk a temető keskeny ösvényein a parcellám felé.

 

*

 

A régi temető olyan volt, akár az elhagyott országrész vagy az ellenség feldúlta település, ahonnan a lakók elmenekültek; az enyészet bogos hálót szőtt a roskadozó kőidomokra. Ahogy araszoltunk a gépkocsival, elénk tárult a valószínűtlen egyensúlyban lévő táj, folyondárok és dőlt sírkövek zegzuga. Az emlékköveken zöld graffitiként futott fel a fodros levelű indázat, egyenlősítve így az egyszerű és a hivalkodó sírokat. Itt helye lenne némely bölcselkedésnek a halál szigorú demokratizmusáról, hiszen a metafora adva van, de most nem közhelyekben kereskedünk, bár nagyapa milyen szívesen ismételgetett közmondásokat, maga fabrikálta alapigazságokat. "Nem az iskola a fontos, hanem az Élet iskolája" - vigasztalta anyámat rossz iskolai eredményem hallatán. Ezt persze megjegyeztem.

    Az alaprajz nemigen használt. A feltüntetett parcellák többségén hiányzott a jelölés, a táblák elkorhadtak, a bevésett írás olvashatatlanná lett. Sok helyen maga a jelzés is hiányzott, így egy idő után csak találgatással próbáltuk megközelíteni a vélt parcella-részt - eredménytelenül. Az idő - János ideje - sürgetett. Láttam, hogy a karóráját nézegeti, és idegesen rángatja a kormányt.

    Megint megálltunk.

    - Itt nézz körül!

    Ő a kocsiban maradt.

    Ahogy a sírok közé léptem, szöcskék, gyíkocskák rebbentek fel a napszítta kövek repedéseiből. A lapulevél nagyságúra nőtt gyomnövényzet takarta a feliratokat, minden kőről el kellett hajlítani ezeket a függönyöket, hogy a vésetek láthatók legyenek. Az indák belenőttek a véset-árkokba is, a sírok nagy része lesüppedt, a természet zöld zuhataga a földbe tolta az ember alkotta idomokat. Izzadva botladoztam a sírok között. De nagyapa itt fekszik valahol, itt fekszik valahol - és válaszoltam: jövök, nagyapa, itt vagyok.

    A felfedett köveken azonban idegen, néha a kopásoktól kivehetetlen neveket láttam. Úgy forogtam a sírok között, pánikban, mint csapdába szorult, végtagját vesztett állat. Málló kövek, betűk, évszámok, zöld folyondárok kavalkádja táncolt előttem. Néhány sírral arrébb egy asszony állt. Lomposan, zilált hajjal.

    - Kit keres?

    Elmondtam. Közelebb jött, a kezemben tartott alaprajzra nézett.

    - Ez itt van! - mutatott egy körülbelül tucatnyi sírt behatároló területre - Ismerek itt mindent. Itt dolgozom.

    Bevetettem magam - újra a jól ismert indaelhárítási tusa. Bogarak ijedt rebbenése. Az enyészet sustorgó-reccsenő hangjai. Aztán a Sír. Enyhén féloldalra dőlt, megsárgult kőtömeg. Az indák leszakítása után megpillantottam a halvánnyá kopott vésetet; nagyanyám és apám nevét is - az emlékezetben tartott Fiú megörökítési kísérlete -, s formálgattam a szavakat, hogy "kezétcsókolom, nagypapa", de elszorult a torkom, csak simogattam a követ. "Nagypapa, kérem" - ezt a két szót motyogtam, erre tanítottak szüleim. Amikor nagyapáék második emeleti ablaka alá érkeztünk, ezt kellett felkiáltanom, és kisvártatva valóban megjelent nagyapa feje az ablakban...

    - Idevalósi az úr? - rezzentett fel az asszony.

    - Ausztráliából jöttem.

    - Hát kérem, ez a sír nagyon rossz állapotban van. Elhanyagolt. Én a fiammal elvállalom, hogy rendbe hozzuk és gondozzuk. Képet is küldünk róla. Megér ez magának ötvenezer forintot, ugye?

    Először azt hittem, hallucinálok.

    - Nagyapám fekszik itt - hebegtem, és zsebkendő után kotorásztam.

    Az asszony összeráncolta homlokát, mint aki magában számol.

    - Szóval felcementezzük, lemossuk a követ, kigyomláljuk a gazt... Ötvenezer.

    A parcella mögött berregett a Suzuki motorja. Nagyapáé a végső szó:

    - Ne adj neki annyit! Be akar csapni, picigyerek.

    - Tizenötezer - mondtam.

    Az asszony emelt hangon leckéztetett:

    - Ne vicceljen! Hát nincs magában annyi tisztelet a drága nagyapja iránt, hogy a sírjáról gondoskodjék?! Milyen lelkülete van az ilyennek, semmi érzés... Mit gondol, mibe van minekünk a cementezés, karbantartás, gazolás! Nahát, az ember csak néz és bámul...

    János nekidühödve vezette a kis autót. Száguldottunk a Dohány utcába. Időnként kifelé beszélt az ablakon, szaggatott mondatfoszlányokat dobott vissza a szél. "Mindig én teszek szívességet... rám senki sincs tekintettel... mert olyan hülye vagyok..."

    János beteg, nemrég szélütése volt. Hallgattam csak. Ültem a hátsó ülésen. 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 9   »   Felemás korlát
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911