Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 6   //    «    11    » 
Handi Péter
Nyári hozam
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


SZÍNHÁZ. Ausztráliában a színházi évad januárban kezdõdik és novemberig tart, nincs felosztva nyári és téli szezonra. A magas színvonalú és ezért államilag jobban támogatott (!) néhány színház bérletrendszere a hat fõvárosban havonta egy elõadást biztosít a bérleti nézõnek, s ha van műsorpolitika, akkor az az új ausztrál műveknek, az elmúlt év amerikai-angliai sikerdarabjainak és némely klasszikusnak a szentháromságára épül. E jobban megalapozott színházi vállalkozások mellett természetesen ott keringenek a kisebb színházak, az avantgárd-kísérletek, néhol kimustrált raktárhelységekben, húsz-harminc ülõhellyel rendelkezõ kistermekben, gyülekezetet vesztett anglikán templomok aulájában sátorfájukat felütõ alkalmilag összehozott társulatok. A világvárosok jellegzetes szubkultúrájának általános jelensége ez, afféle tehetségeket forraló üst-rendszer, a fõzet rendszerint kiad aztán néhány lángoló tehetséget, akiket végül is hollywoodi filmekben láthat késõbb a közönség, avagy éppenséggel a fentebb említett "nagy" színházak elismerést jelentõ deszkáin. Példaként említhetem Barry Kosky-t, a melbourne-i egyetem egyik színházi elõadásáról csillagként feltűnõ, néhány évvel ezelõtt húszévesen operát rendezõ fiatalembert (magyar nagymama), aki az egyetem széksoraiból ívelt egyenesen a sydneyi operaház rendezõi székébe. Nabucco-rendezése a színpad ma már úgyszólván korlátlan lehetõségeinek kihasználása mellett is meghökkentõ látványosságokat produkált. A közönség két részre oszlott az interpretáció láttán: akik nem hagyták el a színháztermet, azok nyilvánvalóan értékelték az egyiptomi sivatagba Verdi zenéjére lágyan leereszkedõ televíziós készüléket... Mindezek ellenére - vagy talán ezért - Kosky hamarosan a tekintélyes bécsi Opera, majd a berlini Komische Oper sztár-vendégrendezõje lett, s nemrég tért vissza Melbourne-be - egy idõre.

    A legmegalapozottabb melbourne-i színház, a Melbourne Theatre Company a melbourne-i egyetem égisze alól kinõtt társulat. Magas színvonalú elõadásait e sorok írója is rendszeresen és nagy élvezettel látogatja. Legutóbb, az évad második elõadásaként a januári forróságban (átellenben vagyunk) Alan Ayckbourn angol szerzõ Things we do for love (magyarul talán: "Mi mindent teszünk szerelembõl") - című darabjához ültem be. Az elõadás kezdete elõtt váratlanul megjelent a színpadon a társulat művészeti vezetõje és a közönség megértését kérte a következõkhöz: a négyszereplõs játék egyik férfi szereplõje elveszítette hangját. Képtelen elmondani szerepét. Nélküle azonban nincs elõadás, beugró színész sincs kéznél, de ha volna is, tíz perc alatt lehetetlenség még átnézni is egy kulcsszerepet. A hangját vesztett színész arra vállalkozott, hogy hangtalanul fog játszani, gesztikulál a szövegre, amit a színfal mögül valaki a társulatból mikrofonon keresztül közvetít a színpadra. Úgy is lõn. Mielõtt elmélázhattam volna azon, hogy egy gazdaságilag úgymond jól szituált színháznál miért nincs "understudy", azaz helyettes szereplõ, valamint nem volna-e helyesebb elhalasztani az elõadást, magával ragadott az újszerűség: a pantomim és beáramló szöveg szinkronja a többi szereplõ dialógusával tökéletes harmóniában volt. A közönség is érezte, hogy a kényszerűségbõl valami izgalmasan új csírázik, a színpad ismét felad valamit, ami eddigelé rejtetten szunnyadt a lehetõségek rétegeiben. Negyedóra elteltével megtörtént a varázs: nem vettük észre, hogy a színész néma. A játék-keltette illúzió elfogadtatta a tulajdonképpen szövegnélküli szövegmondást. Játékszünetben valaki a japán színház hasonló formáját emlegette, tehát nemigen van új a nap alatt - vélnénk. Meglehet. Hazafelé megfordult a fejemben egy merész feltételezés: lehetséges, hogy szó sem volt hangját-vesztett színészrõl - a rendezõ elõre megtervezett kísérlete az egész, az illúziókeltés duplaszaltója, melynek védõhálójaként a közönség vállalta a színpadon kívüli szerepet?

 

KÖZELEDIK A VIHAR. Az asszociációk hatalma. Ben Shearer ausztrál akvarell-festõ talán nem haragszik majd, ha egyik festményének címe nem éppenséggel másfele kalandoztat. De hát adjuk meg azért a föltétlen elismerést Shearernek, aki textil- és szõnyegtervezõbõl avanzsált egészen kiváló akvarellistává, fõleg az ausztrál hátország, az "outback" avatott ábrázolójaként. Ezen a nyáron tartotta immár tizenkilencedik tárlatát, liláktól-rozsdától lángoló papír-ívek, a síkságok bozótjainak absztrakt csomói zuhannak a galéria látogatóira a falakról. Egyik, sötétedõ horizontú tájképének ezt az egyszerű címet adta: Rain Approaching, azaz: "Esõre áll".

    Na mármost: követelhetõ-e egy festõtõl, hogy a vászonra tett világon kívül képe címének is legyen valamiféle plusz üzenete? Egyáltalán nem. A kép önmagáért beszél. A festõtõl végeredményben még címadás sem követelhetõ, minthogy a mű vizuális esemény, rögtön azt közvetíti, amit a művész láttatni kíván. A logika eme látszólag megnyerõ vonalvezetése megállná a helyét - ha nem ágaskodna megidézhetõ cáfolat a képzõművészet erdejébõl, meglehet, magányos fa.

    Rippl-Rónai József is megfestette a zivatar közeledtét, címet is adott a képnek: KÖZELEDIK A VIHAR, SLÉZINGERÉKNÉL MÁR ESIK. A nézõ ámul a képen, Rippl-Rónai ecsetje nyomán az ominózus felhõképzõdésen-gomolygáson, a közelítõ sötétedés fenyegetésén, aztán tovább lépne a következõ festményhez, ha nem akadna meg szeme a festõ - úgymond - lábjegyzetén: "... Slézingeréknél már esik". Mi ez?

    Mi más lenne, mint egy kis familiaritás, a művész önfeledt mormogása skiccelés közben, talán fölösleges, talán kissé provinciális verbalitás, a láttatni való túlmagyarázása, valami - plusz. Mint ahogy a következõ Rippl-Rónai képcím is plusz, amely arról tudósít, hogy Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van. Aztán: A Zákányi plébános úr kávézik. Nemkülönben: Ödön negyvenfokos lázban, 1901 körül. Valamint: Kossuth-imádó Rippli bácsi. Aztán a többször megfestett Piacsek bácsi a "fekete kredenc elõtt", aztán ugyanõ babákkal, továbbá Apámmal vörösbor mellett és A családdal a szõlõben.

    Az ember óhatatlanul továbbgondolja a képet.

    Becsukom a szemem és csak a képcímekre összpontosítok. A megkövezést is vállalva vallom, hogy beléptem egy múlt század eleji Mikszáth-regénybe, az elkényelmesedett ún. "békeidõk" lassúdad áramába. A festõi világ irodalommá szélesedett, csibuk, kúria, évszázados bútordarabok, csipkeruhás lánykák a kertben, legyezõvel hessentett vénasszonyok nyara, Kossuth-várás - a vászon mellett futó verbális pannó. Korrajz. Valami, amit a festõ fontosnak talált közölni a kép-becsülõvel, az ábrázolt atmoszféra meghosszabbítása, bajusz alatti dörmögés. Gondolom, egyfajta kielégületlenség is, a "valami még hiányzik"-érzés, a művész - a művészek - hangoztatott bizonytalansága a remekművek megalkotása utáni percekben. Ben Shearer zivatara ember nélküli tájat fenyeget - Rippl-Rónaié Slézingeréket is, akik ha nem szaladnak be a házba, úgy megáznak, hogy a lányok réklijeit szárogatni kell majd a kandalló elõtt.

 

VÁLT A KORSZAK? A korszak - a mi korszakunk - átfesteni igyekszik önnön jellegére a Múlt tudatba ágyazott képeit. Így Leonardóval is oda jutottunk, hogy - némi túlzással szólva - valósággal eltörpül festõi jelentõsége egyéb reneszánsz korabeli tevékenysége mellett. Az utóbb idõkben mintha átértékelõdne a sokrétű Leonardo-kép: egyre kevesebb szó esik Leonardóról, a festõrõl és egyre több Leonardóról, a tudósról. Az újabb kiadású művészeti albumok imponáló reprodukció-sorozatokban mutatják be ötszáz esztendõvel ezelõtt megálmodott szerkezeteit, a hadigépeket, a víz mozgásáról készült rajzait, a hullaboncolás folytán tökéletesen feltárt emberi izomrendszert, a nyíl-sorozatvetõ masinát, rugó- és húzó-elképzeléseket, a kerékpár lánc-áttételét - egy zseniális feltaláló agyának mellék- és fõtermékeit. A napokban kétrészes televízió-film foglalkozott Leonardo repülõgép-tervével, ennek során egy angol tervezõcsoport a hátrahagyott skiccek és számítások alapján megépítette a da Vinci által elméletben konstruált repülõ masinát a kilövõ alkalmatossággal együtt, sikerült is vagy kétszáz métert a levegõben tartani a korabeli anyagokból összeállított alkotmányt, bebizonyítva Leonardo elképzelésének kivihetõségét.

    "Oda jutottunk" - írtam, és ez talán pejoratívan hangzik, noha semmi más nem akar lenni, mint tűnõdõ megfigyelés a jelenségrõl, azaz a tudomány korszakának pecsétje, némi eltolódás a művészeti értelmezéstõl a tudományos értelmezés irányában. Meglehet, hogy éppen egyensúlyba-billentés, a leonardói életmű hangsúlyainak kiigazítása. A kor hatalmasságának, a Tudománynak rész-követelése a reneszánsz géniuszból. A Louvre Mona Lisája rámába foglalt, vastag üveg-mögötti sírjában úgyszólván megközelíthetetlen elkerített térségében. De megvan. Nézzük csak, mi mindenen munkálkodott még ez a nyughatatlan elméjű Mester? ...

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 6   »   Nyári hozam
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911