Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 9   //    «    18    » 
Varga Zoltán Zsolt
Áramszünet
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Józsa Teréz emlékének

 

"Rohan az idő-ő-ő-ő-ő..." - énekli Koncz Zsuzsa valamelyik kereskedelmi rádióban, amit segédeim hallgatnak munka közben, s a dal, mintha beindítaná az időgépet, visszaröpít a Képzőművészeti Kivitelező Vállalathoz, ahol harminc esztendővel ezelőtt kőszobrászként dolgoztam - mindössze fél évet. Látom és hallom, ahogy a sánta Bogdán a munkanap végéhez közeledve előadja, vagyis fejhangon visítja a számot, s addig ismétli az "ő"-ket, míg valaki hátba nem vágja.

    Újraélem az első munkanap szorongásait. Reggel közel egy órát vártam Mikulics osztályvezető elvtársra irodájának üvegezett ajtaja előtt. A titkárnőjének diktált, színtelen hangon folyamatosan deklamált, miközben fel alá járkált. A recés üvegen át hol közeledett, hol távolodott homályos, csipkés szélű alakja. Minél többször játszódott le ez a közeledés-távolodás, annál idegesebb lettem, elvesztettem minden önbizalmamat - nincs elegendő formaérzékem, faragási rutinom, hogy itt dolgozzam, már-már azon voltam, meglépek, amikor kivágódott az ajtó. A köpcös ember a válla fölött még befejezte a mondatot, aztán hozzám lépett, és energikusan körülvezetett a háromszintes kőszobrász pavilonban. Először a félhomályos alagsor egyetlen, szűk helyiségébe kalauzolt, ahol a szerszámkovács a műhely kénes leheletében verejtékezve fürgén forgatott és ugyanabban az ütemben kalapált egy spiccvésőt. Miután meghegyezte a vörösen izzó rudat, belemártotta egy hordó vízébe. Az erőszakkal lehűtött vas dühösen felszisszent, s bodor párákat eregetett. A maszatos képű kovács egy pillanatra ránk villantotta hófehér fogsorát, aztán elfordult, hogy hosszú nyelű fogójával újabb rudat csippentsen fel a füstölgő faszénből. Az alagsorból az emeletre hágtunk, Mikulics elvtárs bemutatott az igazgató elvtársnak, aki a párnázott ajtó mögött fiatal titkárnők karától övezve terpeszkedett cigaretta-füstfelhőben lebegő bőrfoteljében. Csak nehezen tudott kikecmeregni a mély ülőalkalmatosságból, hogy kezet nyújtson. Petyhüdt kézszorításra számítottam, de vasmarokkal ropogtatta meg jobbomat, s élvezte meghökkenésemet. Tenyerén még megmaradtak a kalapács nyelétől származó bőrkeményedések. Fiatal barátom, nálunk nem lesz nehéz dolga, a szobor benne van a kőben, magának csak a felesleget kell róla lefaragni, ha-ha-ha... Végül visszatértünk a földszintre, a két hatalmas, egymásba nyíló kőszobrász-műterem egyikébe. Mikulics elvtárs itt átadott közvetlen főnökömnek, Horváth művezetőnek, akit egyetlen dolog érdekelt személyemmel kapcsolatban: Piálsz? Nem. Szárazpiás! - legyintett, és visszaballagott munkájához.

    Analógiákat kutató képzeletem a középkor hármas világszemléletét vetítette az épületre, az alagsori műhelyt pokolnak, az emeletet mennyei színhelynek láttam, ám a földszint alkalmatlannak bizonyult a hasonlatra. Azon túl, hogy "földszint - földi élet", nem leltem kapaszkodót. Hogy is lehetne ez a műhely a teljes élet reprezentánsa, amikor itt nincs se születés, se halál, sőt, még nők sincsenek! Ami a halált illeti, az események megcáfoltak.

    Tanácstalanul álldogáltam az ajtóban, ahol Horváth művezető faképnél hagyott. A tíz-tizenöt fős brigád serényen dolgozott. A műterem labirintusszerűen volt berendezve. A szobrászokat finom szövésű dróthálóval borított vas-paravánok választották el, a hálókról visszapattantak a faragás során szerteszét repkedő, pengeéles kőszilánkok. A paravánok közötti szűk folyosókon lehetett közlekedni, a ritmikus csattogások önmagukban is kakofón zenévé alakultak. A szobrászok kétharmada egy-az-egyes modellről másolt. Ezt az eljárást ismertem a képzőművészeti szakközépiskolából. Fakeresztre rögzített, gömbcsuklóban végződő, így bármely irányban forgatható rudakból összeállított másoló szerkezet, úgynevezett pontozó-gép biztosítja a milliméternyi pontosságot. Az utolsó rúd hüvelyben végződik, amelyben előre-hátra csúsztatható, s egyúttal rögzíthető tű foglal helyet. Ennek hegye veszi fel a pontokat a modellen, és jelöli ki a faragványon. Ahány pontozógép volt a műhelyben, annyiféle karikatúráját láthattam emberi gesztusoknak. A többi szobrász azonban egy-az-ötös léptékű makettekről nagyított. Ezt itt láttam először. A pár arasznyi mintát és a több méteres kőtömböt lécekből, illetve deszkákból összeszögelt keretbe foglalták, s ezeket, mintha csak oldalukra döntött kalitkák lennének, vízszintesen, egyforma arányban felhúrozták. A pontokat ezekről a húrokról vették fel egy olyan körző segítségével, amelyen a távolságokat a nagyítás arányában lehetett állítani. Percekig nézelődtem, mikor egy lenszőke, inas srác megsajnált. Letette a vésőt, a kalapácsot, és elindult felém. Útközben lecsúsztatta védőszemüvegét, s úgy maradt az orrán, mint éles kontúrú folt a porlepte arcon. Szia, Csaba vagyok. Gyere utánam! - mondta, s kilépett a folyosóra. A raktárhoz vezetett, kikérte az ellátmányomat. Egyenként kézbe vett minden ruhadarabot és szerszámot, amit a "Máris szomszédra" kísértetiesen hasonlító raktáros a pultra rakott. A kalapácsot kicseréltette. Kaptam négy vasparavánt, s ezekből kialakítottam magamnak egy kis kuckót a sarokban. Az egyik szomszédom a mókamester Gabányi, a másik Ungár Feri volt. Amilyen harsány a csupa-szőr-Gabányi, olyan hallgatag a másik.

    Horváth művezetőtől hiába vártam, Csabától kaptam feladatot is. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum tetejére kerülő kőlángot faragtam egy gipsszel javított, koromfekete eredeti példány alapján, mini pontozógép segítségével. Amikor először vettem kezembe a vésőt és kalapácsot, rám szegeződött néhány szaki tekintete. Kárörvendve várták, hogy mint kezdő, véresre verjem a bal kezem vésőt szorító bütykeit. Csakhogy én az érettségi utáni kőfaragó iskolából jöttem, ahol átestem a tűzkeresztségen. Pillanatok alatt elvesztettem érdeklődésüket.

    De az avatást nem úszhattam meg. Akárhány munkahelyen jártam életemben, mindegyiknek megvolt a maga tréfás beavatója. Volt, ahol olyan alkatrészért szalajtottak a raktárba, ami nem létezett, volt, ahol egy pillanat alatt porral telt meg az arcom - itt egyszer le akartam ülni a dobogóra, de valaki a fenekem alá tolta a tűhegyes pontfúrót, egy mindkét végén kihegyezett, kicsinyített lándzsát. Nagyot ugrottam, a kollégák meg röhögtek. Most már te is a mi kutyánk kölyke vagy bazmeg! - intett felém a brigadéros elégedetten.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 9   »   Áramszünet
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911