Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 4   //    «    21    » 
MIT GONDOLHAT, HOGY ÉN MIRŐL GONDOLKODOM?
Ács József
Menjetek el Ufarszinba
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Aligha tudnék átfogó képet festeni az utóbbi évek véres eseményeirõl, mert nem ismerem az egymást pusztító csoportok valódi mozgatórugóit, csak olajozott működésüket látom. Könnyűszerrel tudok azonban válaszolni arra a műtéti heget óvatosan körbetapogató kérdésre, hogy mit csináltam azon a bizonyos napon, melynek estéjén "bekövetkezett a katasztrófa", pontosabban az ország elindult a saját összeroppanásához vezetõ úton: teával a kezemben szerkesztõségi számítógépem elé görnyedve én is a "váratlan energiakrízisrõl" érkezõ beszámolókat olvastam a világhálón.

    Szélessávú internet-hozzáférés kapcsolt a hírek fõnyomócsövére. Feladatom aznap az úgynevezett "nemzetközi sajtóvisszhang" tömör összefoglalása lett volna, ám gondolataim másutt jártak: a heti értekezlet elõírta néhány, a "váratlan energiakrízis" mintájára létrehozott szókapcsolat kötelezõ használatát a szerkesztõség számára. Ez a kifejezés azért válhatott példaszerűvé, mert az úgynevezett energiakrízis nem az energia válsága volt, s ezt a jelenség lényegét érintõ elsõ hazugságot még tetéztük is azzal a másodikkal, hogy váratlannak neveztük, egyszerre adva magyarázatot és felmentést magunknak, mintegy az anyatermészet kifürkészhetetlenségének ködébe burkolva az elsõ hazugság valamennyi következményét.

    Ezeknek a fojtókifejezéseknek az egyre sűrűbb használata, kortyoltam bele a gõzölgõ teába, lehetetlenné teszi a gondolkodást. A fõszerkesztõnknek, úgy látszik, ilyen alattomos nyomásgyakorlással mégiscsak sikerül a definiálhatatlan szellemet a palackba visszagyömöszölnie, sõt még egy dugót is ráütnie, ami óhatatlanul azt a képzetet kelti, hogy neki, mint fõszerkesztõnek talán nem is a gondolatok szóhoz juttatása és nyilvánosságra hozása a dolga, gondoltam, hanem éppen ellenkezõleg, az, hogy ezeknek a jól megválasztott kifejezéseknek a kényszerítõ erejű ismételgetésével a gondolatokat minden tiltásnál hatékonyabb módon megfossza a szavaktól, majd az ekként földönfutóvá tett, lefokozott, ellenállásra képtelen gondolatokat belökje az érzelmek és indulatok mocsárvilágába, majd ott is tartsa õket - elvégre effajta õsrétegek ellenõrizetlen felszínre bukkanását, melyben mindig van valami nevetséges, éppen a civilizált gondolat fensõbbsége nevében kötelességünk megakadályozni.

    Felálltam a székrõl, megropogtattam a csontjaimat és szétnéztem a neonfényben. Kollégáim a képernyõik elé görbülve billentyűztek, vagy a beérkezõ híreket figyelték. Gyönge nyikorgás: Pali közeledett, a kézbesítõ. Ahogy elhaladt mellettem, savanyú acetonszagot éreztem. Az egykori újságíró kazalhaját hátrasimítva fordult be a másik folyosóra viharvert kerekes bevásárlószatyrával: kegyelemkenyéren élt. Nemigen bíztak rá semmit, mert elkésett mindenhonnan, de azért járt neki a havibérlet. "Palikám, ez katasztrófa", mérték végig döbbenten a hajdani kollégák, mikor egyszer összefutottak vele. "A katasztrófa, apukám", felelte ilyenkor éneklõ hangon, állát leejtve, "a katasztrófa az egy görög szó". Csak állt a zavar ragacsában toporgó emberek elõtt, és mereven nézte a folyosóra kihajított régi iratszekrényeket. "Fordulat, azt jelenti", brummogta, és tovaindult.

    Lezökkentem a gép elé.

    Zaklatottságom közvetlen oka az volt, hogy fõszerkesztõm az elõzõ nap hivatott. A beszélgetést szokása szerint a dohánybarna ülõgarnitúrán elterpeszkedve kezdte, aztán felülve, majd elõrehajolva folytatta, egyre növekvõ hangerõvel, végül felpattant. Nekem néhány, bátortalanul pislákoló ellenvetésnél többre nem futotta, ám a fõszerkesztõ szemlátomást még ezeket is sokallta. "Hát, ha így gondolod, akkor nem sokat értesz a sajtó működésébõl. Egységes arculat", kiabálta kivörösödve. Nyilván úgy érezte, hogy ad és nem elvesz. "Ennyire kezdõ nem lehetsz", sziszegte. "Akinek nincsen arca, az eltűnik a sajtópiacról."

    Ültem a szerkesztõség ideges nyüzsgésében, és azt gondoltam, hogy már késõ.

    Láttam a terem túlsó végében elhaladni. Acélszürke haja olajosan fénylett. Fejét ide-oda forgatva magyarázott, és villogó szemüvegkerete mögül osztogatta utasításait, melyekbõl néhány foszlány a ricsaj hullámzásán keresztül hozzám is eljutott, s felfigyelhettem a "forrongás" és "pánik" szavak sűrű ismétlõdésére.

    Feltételeztem, hogy a szeme sarkából engem is észrevett. Mit gondolhat, hogy mirõl gondolkodom? Elvégre sosem volt kíváncsi a véleményemre, még akkor sem, ha épp azt kérdezte, mi jár a fejemben, mert olyankor is csak ellenõrizni akart.

    Bezártam a böngészõt, és belekezdtem a cikkembe a levelezõprogrammal.

    "Kezdek kigyógyulni abból a legtöbb újságírót sújtó betegségbõl", írtam, "mely elhiteti velünk, hogy amirõl írunk, legyen az bármely apró, elhullajtott értesülésmorzsa, annak értelme is van, mert minden ér az óceánba fut, és abban a bizonyos nagy egészben

- melyre munkánk pillantást vetni nem enged, s ezért létét csupán feltételezzük - elõbb-utóbb minden hír megtalálja a maga helyét és szerepét. Ez a legegyszerűbb módja", folytattam, "hogy szent missziónak fogjuk fel azt, ami legfeljebb a megrendíthetetlen bárgyúság homeosztázisát biztosítja."

    Meglazítottam a nyakkendõmet és ifjonti lelkesedésemmel új bekezdésbe fogtam: "Banális híreket és öntelt nyilatkozatokat nyelünk magunkba az úgynevezett sajtótájékoztatókon, hogy aztán a kánon szabályai szerint fogyasztásra alkalmas formában kérõdzzük fel azok számára, akik dehogy fogyasztják el: messzirõl érzik a másnapos, iszapos büdösséget, ami a döglött mondatokból árad. Vannak aztán azok, akik ebbõl a helyzetbõl úgy vágják ki magukat, hogy elkezdenek az emberek szája íze szerint fõzni. Õk már nem hiszik", hörpintettem a teába, "hogy lényegbevágó, amit írnak. Jól tudják, hogy ez a mesterséges alapanyagokból nagy műgonddal összepárolt émelyítõ készítmény néhány napnál tovább aligha áll el; valójában undorodnak és megvetik azokat, akik a fontoskodásnak és a hízelgésnek ezt a kiporciózott fõzetét megveszik tõlük. Sokan meg egyszerűen szakmunkának tekintik, mintha csak egy roppant légkondicionáló berendezésrõl lenne szó, melynek üzembetartása az erõs versenyben szakmai kiválóságuk nyilvánvaló bizonyítéka. Ez a vécében használatos levegõfrissítõkre emlékeztetõ, ravaszul kifundált szag kering keresztül-kasul ebben az országban, fel-felkavarva a hivatalosság egyébként gyorsan leülepedõ áporodott levegõjét."

    Felnéztem egy pillanatra. A fõnök megérkezése szemlátomást egyfajta egészségtelen pezsgést indított meg. Sürgõ-forgó, a papírelakadástól rettegõ munkatársaim épp a nyomtatónál álltak sorba. Két kolléganõ sietett el mellettük. Egyébként csinos arcukon savanyú kifejezés ült, mely arról tanúskodott, egyfolytában azt várják, hogy "végre értékükön kezelje" õket a lap. Mögöttük összevont szemöldökkel mobiltelefonált a kulturális rovatvezetõ, tányérján három sütemény szorongott. Hiába gombolta ki az ing nyakát, tokáján csorgott az izzadság, és nehézkesen szedte a levegõt.

    A résnyire nyitott műanyag ablakon kibámulva tekintetem a buszmegállóban meglehetõsen elkeseredetten várakozó emberekre esett, akik hasztalan küzdelmet vívtak a feltámadó széllel. A vihar minduntalan kifordította ferdén maguk elé tartott esernyõjüket.

    "Azt tartják", tértem vissza óvatosan a cikkhez, "hogy egy vitában érv feszül ellenérvnek. De hát mit érnek a játékszabályok, ha egy teniszezõ verseng egy magasugróval? Márpedig", döftem az ujjamat a levegõbe, "nincsen olyan vélemény, nincsen olyan utolsó darab bot, aminek ne volna szerepe az ember életében, és ez a szerep aztán alapvetõ különbség. Az egyik támaszkodik rá, a másik nyelet farag belõle, a harmadik sűrű fonású sövénykerítésébe építi be, a negyedik meg kutyákat kerget el vele. Olyan absztrakt, semmiben lebegõ bot, mely a tisztán szellemi bajvívás eszköze, s amire az igazság-hamisság játékszabályai vonatkoznak, nincsen sehol. Hiszen az egetverõ ostobaság mindennél nagyobbat üt! Szüntelenül pergõ, dobhártyaszaggató dobszóban élünk, míg megrokkanunk bele. Az egyoldalú nézetek meg mankónak alkalmasak. Ha egyáltalán érvényben vannak valamiféle elvek", néztem ki a borús égre, "akkor azok inkább az egyszerű ökölharc szabályaira emlékeztetnek". Alacsonypadlós busz dübörgött el a ház elõtt, galambok rebbentek fel a magcsipegetésbõl. "Az ellenvélemények, mint húsunkba akaszkodó horgok. A tudomány, mint kalapács. A filozófia, mint bunkósbot. Lakógyűlés vagy parlament: ha az emberek egy csoportja vitatkozni kezd, abból kivétel nélkül, minden esetben kínos, végsõ soron sírnivalóan szánalmas kutyakomédia lesz. A teret az egymás mankóit rugdosó rokkantak ordítása és jajgatása tölti meg. Az újságírók gyakran egyszerűen az egyik vagy másik tábor partján foglalkoztatott, megafonnal felszerelt hivatásos ordítók és jajgatók, akik egymást természetesen ugyanúgy rugdossák, mint a többiek, fájdalmukért azonban díjazásban részesülnek."

    Odakint eleredt az esõ.

    Átizzadt ingükben tüsténkedõ kollégáim cikküknek a hálózati nyomtató kimeneti tálcájáról elemelt példányát olvasták át, vagy a monitorra mutogattak. Lent, a szemközti betonkerítésre festékszórózott felirat elõtt Pali araszolt a tusfekete sárban kerekes szatyrával. Állítólag könyvek voltak benne, eladni vitte õket, hogy a befolyó pénzbõl a szomját oltsa.

    Rossz szokásom szerint cikkeimet a levelezõprogramban írtam meg. Némi töprenkedés után - a következetesség jegyében - a "Mentés" helyett végül az "Elküld" gombra kattintottam, még arra sem véve a fáradságot, hogy a fõszerkesztõnek címzett e-mail tárgyát jelölõ sort átírjam. Maradt, ami volt: "nemzetközi sajtóvisszhang". És mert tudtam, hogy ettõl a vereséggel felérõ, saját indulatába fulladt levéltõl semmi sem fog megváltozni az életemen kívül, összeszedtem minden személyes holmimat, felhajtottam a bögre alján sötétlõ hideg teát a felszínén úszó finom lepedékkel együtt és lementem a lépcsõn a mobiltelefonon tetriszezõ biztonsági õrök védte bejárathoz.

    Menjetek el Ufarszinba.

    Kinéztem az ajtó üvegén. A szél akácfák koronájából letört, lombos galylyakat sodort az úttestre. A cipõdiszkontok és turkálók, járdaszigetek, lúdbõrzõ pocsolyák felett viharsebesen feketedõ ég semmi jóval nem biztatott. A kapualj védelmébe húzódva várhattam volna, hátha mégis eláll az esõ, én azonban pontosan tudtam, hogy jobban járok, ha nyomban elindulok.

Keserű szájízemnek egyetlen oka volt csupán: a tea.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 4   »   Menjetek el Ufarszinba
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911