Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 2   //    «    3    » 
Farkas Attila Márton
A létezett szocializmus leghalálosabb bűne
tanulmány (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


"A posztszocializmus a szocializmus álmáért való bűnhõdés idõszaka."

                                Hamvas Béla

(részlet)

 

Az új osztály

 

Trockij már a harmincas évek derekán elõrevetíti a lehetõséget, hogy a sztálini bürokrácia, ez a "társadalomtól elidegenedett, ámde azon élõsködõ kaszt", az állami tulajdont és saját politikai privilégiumait egy kedvezõ szituációban könnyedén örökölhetõvé teheti leszármazottai számára. Trockij a folyamat két verzióját is elképzelte: ha a szovjethatalom összeomlana, s egy azonnali, "teljes burzsoá restauráció" következne be, a hazatérõ emigránsok, valamint az országba azon nyomban beáramló idegen tõke képviselõi sok szolgálatkész embert találnának maguknak e kasztból: állami hivatalnokokat, vezetõ szakembereket, vállalati igazgatókat és persze pártfunkcionáriusokat. A totális kapitalista restauráció a sztálini apparátust összeomlasztaná ugyan, ám jóval kevesebb bürokratát mozdítana el a helyébõl, mint egy "valódi szociális forradalom", ami magával a kaszttal számolna le. Mi több, a funkcionáriusok fontos részét képeznék az új burzsoáziának. De elképzelhetõ az is - ez a második verzió -, hogy nem következik be azonnal a teljes restauráció, hanem létrejön egy sajátos átmenet. Ekkor a bürokrácia az állam élén maradna, s maga kezdeményezné a tulajdonviszonyok átalakítását - természetesen saját javára. A szocialista bürokrata és menedzser hamar fölismerné, hogy "már nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé is kell válni."

    Lényegében ezzel végzõdik az Állatfarm is, hogy ti. már nem tudni, "melyik az ember és melyik a disznó". Bár Orwell másik nagy művében a következõket írja: "A Párt nem osztály a szó régi értelmében. Nem törekszik a hatalomnak saját gyermekei számára való átadására", merthogy: "Az oligarchikus uralom lényege nem az apáról fiúra öröklés, hanem egy bizonyos világnézetnek s egy bizonyos életmódnak a maradandósága, amelyet a halott az élõre kényszerít. Egy uralkodó csoport uralkodó csoport lesz mindaddig, amíg ki tudja jelölni jogutódait. A Párt nem vérének, hanem önmagának örökletessé tételével törõdik. Nem fontos, hogy ki gyakorolja a hatalmat, feltéve, hogy a hierarchikus struktúra mindig ugyanaz marad." Trockij, aki nem kívülálló idealista volt, mint Orwell, tisztábban látott: szerinte a bürokrácia gyõzelme a gazdasági átalakulás területén könnyen egy új uralkodó osztály létrejöttéhez vezet. Késõbb, a sztálinista társadalomszerkezet kritikája kapcsán hasonló eredményre jutott Milovan Gyilasz, Tito egykori legközvetlenebb munkatársa is.

    Mindez persze logikusan következett abból, hogy a sztálini bürokrácia azonosította magát az állammal, s ezen keresztül a társadalommal. S mivel a termelõeszközök állami tulajdonba kerültek, az állam viszont a bürokrácia kezére jutott, így magától értetõdõen az állami vagyon a bürokrácia egyfajta kollektív tulajdonává vált. Trockij jól látta azt is, hogy miközben ez a privilegizált, parazita kaszt a pártállami idõszakban eltitkolja jövedelmét, sõt, még saját létét is tagadja, közben egyre-másra veszi föl a burzsoá szokásokat. Szemmel láthatólag sok mindenben hasonlít más olyan országok bürokrata elitjéhez, ahol az "államkapitalizmus" valamilyen formája megvalósult - leginkább a fasiszta bürokráciához. Ám amíg a fasiszták hatalomra kerülésük után házasság és egyéb személyes kapcsolat révén egyesültek az érintetlen nagyburzsoáziával, addig a Szovjetunióban (ahogyan késõbb a többi szocialista országban is) e kaszt az egyedüli hatalmi-gazdasági tényezõvé vált, hiszen a korábbi tulajdonosokat - a nemzeti burzsoáziát - likvidálták. Innen pedig már csak egy lépés az állami vagyon teljes kisajátítása, annak újbóli magántulajdonba vétele. (Mindehhez persze némi malíciával hozzátehetjük, hogy Trockij ugyan éles szemmel látta, mi következik abból, ha a bürokrácia "az állam mi vagyunk" elvét vallja, ám hithű bolsevikként odáig már nem jutott, hogy mindez talán automatikusan következik az "élcsapat" elvébõl, illetõleg a bolsevik forradalom természetébõl. De ez már más kérdés.)

    Az 1989-es esztendõt követõen Kelet-Európa országaiban az állami tulajdon (a "nép vagyona"), rekordidõ alatt került egy viszonylag szűk tulajdonosi réteg birtokába - méghozzá igen olcsón. Magyarországon az ún. "szocialista tulajdonviszonyok magántulajdonosi viszonyokká alakításának feladatát" a késõ Kádár-kor technokrata elitje végezte el. Õk bontották le fölülrõl az avítt államszocialista struktúrát, a humán-társadalomtudományi értelmiség, és persze a véleményformálók: a közszereplõ szakértõk és újságírók erkölcsi-ideológiai segedelmével. A technokraták zömmel az állampárt reformszárnyát és annak gazdasági holdudvarát alkották, jó részük a pártapparátus tisztségviselõibõl, illetõleg a szocialista nagyvállalatok menedzsereibõl tevõdött össze.

    Ehhez tudni kell, hogy a nyolcvanas években a szocialista nagyvállalat igazgatója volt az igazi fõnök, mivel a korábbi gyakorlattól eltérõen az állam ekkor már nem szólt bele magába az üzletbe. A késõ szocialista állam tulajdonosnak gyenge volt, így a menedzser egyre inkább fölszabadult, létrejött egy sajátos késõszocialista "kvázimenedzseri kapitalizmus". Ezek a szocialista menedzserek, valamint az említett, velük szövetséges kutató- és véleményformáló értelmiség "pozícióban lévõ", fölsõ rétege alkották az új gazdasági-hatalmi elitet, melynek jelentõs része aztán vagy tulajdonhoz jutott a magánosított vállalatoknál, vagy menedzseri pozícióhoz az állami tulajdonban maradtaknál. Az ún. spontán privatizáció mindenekelõtt az õ bizniszük volt. A szocialista menedzserek az 1988-ban hozott gazdasági társaságokról szóló törvény, majd az 1989. évi XIII. ún. átalakulási törvény nyomán különféle gazdasági társaságokat alapítottak. Az így született társaságok a részvényeket és üzletrészeket eladták, vagyis a társaságok alapítása révén az adott vállalat részben vagy egészben nagyon rövid idõ alatt magántulajdonba került. A privatizáció "ideológiája", mint ma is, az "elavult technológia" és a "veszteségesség" volt, bár talán mondani sem kell, hogy a valóban veszteséges és elavult cégek mellett privatizálták a jobb gyárakat és nyereségesebb tevékenységeket is. (Sõt ezeket inkább és elõszeretettel.) Ráadásul az állami vagyont a legtöbb esetben áron alul: valós üzleti értéke - sõt gyakorta névértéke - alatt, akárcsak a részvényeket. Az érték nélkül nyilvántartott ingatlanokat pedig fölértékelés nélkül vitték be ezekbe a gazdasági társaságokba. A spontán privatizáció törvényi szabályozása rendkívül kedvezõ módon tette lehetõvé a magánosítást: a vevõ kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását teljes egészében a menedzsmentre bízták. Így magától értetõdõen azoknak jutott a koncból, akik tagjai voltak a menedzsmentnek, vagy legalábbis velük azonos klientúrához (az állampárthoz) tartoztak. Aztán jött a külföldi tõke is: olcsón fölvásárolták a fix piaccal rendelkezõ monopolvállalatokat, majd bezárták azok gyárait, üzemeit, s ezzel végeztek is a konkurenciával. A munkások az utcára kerültek, az áron alul eladott munkásszállók lakói jórészt hajléktalanokká váltak.

    A tényleges rendszerváltás tehát "fölülrõl" és "belül" zajlott le - azaz a Trockij által vizionált "burzsoá restauráció" második változatáról beszélhetünk - és így az államszocialista elitnek (s ezen belül is természetesen fõként a gazdasági elitnek) zömében sikerült túlélni a változásokat, sõt reprodukálnia magát. Rendszerváltás történt hatalomváltás nélkül, s a korábbi hatalmi elit - leszámítva néhány elaggott, alkalmazkodásra képtelen, vagy "parasztáldozatként" odadobott vezetõt - továbbra is szabadon érvényesíthette akaratát. A gazdasági vezetés pedig különösen sikeresen tartotta meg pozícióit. A menedzserek jelentõs része nem rendelkezett üzleti vagyonnal, ráadásul hatalmukat két tényezõ is korlátozta: a piac (azaz a verseny, illetve a külföldi tulajdonos személyében megjelenõ versenytárs), és a viszonylag még mindig erõs állam. A szituációból eredõ következtetés logikus volt: a versenytárs kerülendõ, amíg csak lehet, az állam pedig gyengítendõ, ahol és ahogyan csak lehet. De ha "se Isten, se úr", azaz se piac, se állam, akkor mi képezi a posztszocialista új kapitalizmus gerincét? Mi más, mint az államszocialista keretek között kiépült klientúra, ez a modern hűbéri rendszer, amely mindmáig jól működõ információs hálózatként (is) funkcionál. Így az új kapitalizmus a már az államszocialista keretek között kiépült klientúra kapitalizmusa lett, az úgynevezett "nyertesekké" azok váltak, akiknek megfelelõ nagyságú információs, illetve kapcsolati tõkéjük volt. S bár a késõbbiekben ez az elit jócskán fölhígult a külföldrõl bejött tõkésekkel, valamint a rendszerváltás után megtollasodott újgazdagokkal, ez a lényegen mit sem változtat. Ahogyan az is érdektelen, hogy a gyárigazgatók és téeszelnökök java részét, valamint a politikai elit idõsebb tagjait már 1980 és 85 között "érdemei elismerése mellett" kiakolbólították. Az õ helyükbe nem a semmibõl elõkerült tehetségek léptek, hanem a párt- és menedzserelit másodvonala: az igazgatóhelyettes, az osztályvezetõ, a fõmérnök, a megyei pártbizottsági titkár, az energikus KISZ-vezetõ, a fiatalabb PB-tag stb.

    A késõ kádári technokrácia már a nyolcvanas évek során felismerte, hogy számára elõnyösebb az újraelosztó, "etatista és paternalista" államtól és annak apparátusától minél jobban függetlenedni, sõt, ha lehet magánvállalkozóvá válni, majd - tulajdont szerezni. A nyolcvanas évek végén, azaz a rendszerváltás hajnalán lezajlott spontán privatizáció során igen jelentõs tulajdon halmozódott föl azon hazai vállalkozók kezében, akik közvetlenül vagy közvetve ehhez a csoporthoz tartoztak. Így a létezett szocializmus hatalmi elitje (vagy legalábbis annak meghatározó része) politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertálta a rendszerváltás idején, s ezzel a nómenklatúra nómenklatúra-burzsoáziává vált. Ez volt az ára az ún. "békés rendszerváltásnak", vagy más nevén: "sima átmenetnek", a mi "bársonyos forradalmunknak", amely vér nélkül számolta föl az államszocializmust és hozta el az új magyar demokráciát.

 
Kommentek (2)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Tóth László mondta: 2011. április 13., 9:31
Ez egy nagyon jó írás, kár, hogy csak egy részlete olvasható itt...
2. Ligetlakó mondta: 2011. április 13., 9:42
A szerző könyvében más, hasonlóan kitűnő írással együtt olvasható:
Arrobori - A honi politikai közbeszéd természetrajza
http://www.liget.org/konyv.php?konyv_id=40
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 2   »   A létezett szocializmus leghalálosabb bűne
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911