Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 2   //    «    5    » 
Kámán Balázs
Agyrázkódás
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Sokáig... két és fél esztendõnél is tovább eladó voltam egy pékségben, és minden pénzkeresõ munkám közül azt kedveltem legjobban. A szüleimnek sejtelme sem volt, mit csinálok, engem meg elbódított a hirtelen-váratlan nagykorúsodásom. Hogy megcsináltam, hogy ennyire vakmerõn és sikeresen. Talán illetlen, hogy még most sincs bennem megtérõ alázat, hogy a különféle agyrázkódásaimból épülgetve sem tudom korholni egykori gõgös önmagamat. Az voltam, persze, gõgös. De azért nyomban kerítettem magamnak egy jókora babona-mankót. Minden lépésemhez valami fogadkozást és jövendölést kötöttem, például amikor Gréti nénit taxival hazakísértem a kórházból, úgy éreztem, gyalogolnom kell az elõzõ nap kivett garzonomig. Menni nyugodtan, egyenletesen, jól megnézni mindent. Szentül hittem, hogy ha figyelek, elém jön és észre is veszem, amire éppen szükségem van. Elém jött. Elolvastam a pékség bejáratára ragasztott kiírást, hogy fiatal eladót azonnali belépéssel felvesznek, én meg elszántan beléptem az üzletbe - egyelõre közönséges vásárlónak álcáztam magam, kivettem az ajtó mellett tornyosuló kosarak közül egyet, és szimatolva körbefürkésztem. Úgy mustrálgattam a magos bucikat, a rozscipókat, a túrós táskákat, a mindenfélével töltött croissant-okat, a sajtos és tepertõs pogácsákat, a diós és mákos párnákat, a foszlós és kakaós kalácsokat, csigákat és pereceket, a nejlonzacskóba mért köménymagos tallért és nápolyit, a tálcákon kínált réteseket, s persze a barna meg a kukoricás vekniket - a polcok peremén, akár az állatkerti rácsokon, pontos megnevezést és árat is láthattam -, mintha a jövõmhöz vezetõ térképet böngészném. Leemeltem két nagyobb papírzacskót - az egyikbe zsömlét, a másikba egy alufóliába sütött, csokoládéöntetes, mogyoróval hintett aranygaluskát csúsztattam, és a pénztár felé haladtomban megszólítottam a még meleg tésztákat rakosgató fiút; bocs... megkérdezhetlek... látom, munkaerõt kerestek; a srác egyébként dadogott. Az elsõ pillanatban attól tartottam, én hoztam zavarba, és vörösödve azért habog - de nem, mindig dadogott, valami gyerekkori baleset miatt sántított is, s minthogy beszélni alig kellett az üzletben - elegendõ volt mosolyogni, ha a vásárló megkérte, hogy vágja félbe a kilós kenyeret, és sajnálkozó mosollyal bólinthatott, ha valaki azt tudakolta, jól látja-e, csakugyan elfogyott, az utolsó darabig elfogyott a briós; igen... és csak holnap... csak holnap; ennyivel megbirkózott -, nem is a dadogás, hanem a sántítás leplezésével kínlódott. A nyolcórás műszakokban ugyanis rendesen talpaltunk, folyamatosan feltöltöttünk, figyeltünk a vásárlókra, a kijáratnál összekapkodtuk az üres kosarakat, elõrehordtuk, felváltva álltunk a pénztárban, felvettük a rendeléseket, számlát írtunk, zacskóról, felvágott selyempapírról, tálcácskákról gondoskodtunk - késõbb sehol sem találkoztam ilyen jó összjátékkal, pedig külön-külön mindannyian azt állították, hogy maga a munka érdektelen, és egyes-egyedül a fizetésért végzik. Hát én biztosan nem azért... De vissza! Még a pénztárig se jutottam. Mondom, a megszólított srác feje, nyaka lángba borult akkor, belém villant, hogy talán félreérthetõ vagy kihívó voltam; te állnál be?; mintha kurvás ajánlkozásomat szívesen fogadná - ez se volt kellemes. Bizonytalanságban hagytam; egy kósza ötlet... nem tudom... milyen a hely?... mióta vagy itt?; egy-egy műszakban heten ugráltunk az üzlethelyiségben. A bolt fél hétkor nyitott, a reggeleseknek háromnegyed hatra kellett beérni, a délutánosok meg a hat órai zárás után még takarítottak, fél hét elõtt nem lehetett megpattanni, és minden második szombaton dolgoztunk, illetve ki hogy akart, de tudod, mindenki minél többet akart, hogy minél több pénzt vigyen haza - tényleg hajtós volt az egész, de nekem tetszett. A szörnyen unalmas iskolához képest különösen varázslatosnak tűnt. A srác kihívta a vezetõnõt. Én szépen álltam ott, bal kezemben a kosár, hogy majd illõen bemutatkozhassak, Margó, így hívták... vagyis így hívják a kft. tulajdonosát, két percet se várakoztatott. Sovány, szemüveges, vékony szájú, ötven körüli nõ, rémületesen hasonlított anyám egyik kollégájára - vagy egy szempillantásra csak képzeltem a hasonlóságot, hogy megijedjek, és végre rádöbbenjek: félig-meddig inkognitóban létezem. A villámszerűen végigfutó félsz nem engedett idõt bölcselkedésre. Akkor nem gondolhattam, hogy nem is a "hasonlóság" borzongat, hanem a lehetõség, hogy õ is inkognitóban van itt. Hogy valójában nem Margónak hívják, hogy talán anyám szalasztotta utánam... nem tudom... És hát sok volt az is, hogy Margó... ijesztõen és ízléstelenül sok. Még egy Margit, mert mi más volna a Margó... Margit õ is... de azt hiszem, ez sem érett gondolattá... így aztán a tiltakozás sem. Akkoriban talán nem utáltam úgy a sejtelmességet, a különféle hülye misztikát, mint ma, a fogadkozások, a babonás megérzések... vagy nem tudom... talán magamnak se bevallott kényszercselekvések inkább... mindegy... effélével alaposan felszerelkeztem... de ha akkor felfogom ezt a margitozást, visítva ellenkezek, kifutok a boltból, valahogy, a magam módján fellázadok... csakhogy, mondom, nem kapcsoltam igazán. A nõ megnézett, és úgy hiszem, elégedetten biccentett; igen, fiatal eladót felveszünk... fiatal, szorgalmas és jó külsejű eladót; én még egy szót sem szóltam. Nem nyújtott kezet, csak a tekintete érintett; remek kis csapat van nálam... mindannyian a gyerekeim... nem sért, ha tyúkanyónak csúfolsz... jobb, ha tõlem tudod, tyúkanyónak hívnak a hátam mögött... de engem nem sért... ellenkezõleg... most kezdesz vagy holnap reggel?; értelmetlenül hirtelen felemeltem a kosarat tartó bal kezemet, hogy rápillantsak a karórámra, mintha azt kérdezte volna, mennyi az idõ, mintha latolgatnám, hogy az aznapi munka belefér-e pokolian zsúfolt napomba - mindenesetre a kosár sarka a fõnöknõ buklé szoknyáját súrolta, s egy szál meg is húzódott. Láthatóan tetszett neki, hogy elvörösödtem, habogtam, mentegetõztem - annyira tetszett, hogy ettõl még zavarodottabb lettem, nem baj, csak azért is; igen, ha lehet, most azonnal kipróbálom, talán ma már nem okozok több kárt; ezen hangosan nevetett, torz mosollyal, tátott szájjal, hogy a hátsó aranytömése is látszott, és úgy tűnt, bereped a szája sarka. Miért kellenek ennek a tyúkanyónak fiatalok? A munkába lépésem adminisztrációja annyi volt, hogy elkérte az igazolványaimat; minimálbérrel jelentlek be, elfogadod? az alapfizetésed, már amit kézbe adok, az százezer... a túlórát meg a szombati műszakot külön díjazom; bólintottam. Az irodájában öltöztem át, azt mondta, kapok majd zárható szekrényt a nõi mosdóban, de egyelõre elégedjek meg a saját szobájával. Narancssárga, emblémás trikót adott, hozzávaló fekete miniszoknyát és fekete-narancssárga sapkát. Bent maradt a szobában, míg levetkõztem és szédületes sebességgel magamra húztam az egyenruhát. Ült az íróasztalánál, talán a munkaszerzõdésemet készítette, talán a papírok fölött nézett, nem tudom, nem bírtam felé fordulni... de gyanítom, hogy nézett. Akkor és késõbb se, soha nem tett egyetlen kínos vagy félreérthetõ mozdulatot... tényleg nem. Néha lelkifurdalásom támadt, hogy valami bennem lévõ mocskot vetítek rá... hogy én vagyok perverz, és nem õ. Szóval finom és jól leplezett volt a nõ perverzitása, nem az én koholmányom. Az egyik lány tudni vélte, hogy évtizedekkel korábban meghalt Margó egyetlen gyereke, a csapást pedig úgy viseli, hogy valamelyest mindannyiunkban azt az elvesztett gyereket dédelgeti. Kegyetlenül hideg volt, ónos esõ szitált, de a lány arcán nemcsak a nyákos esõ, hanem a könny is csurgott, ahogy a villamosmegállóban szívszorítóan részletezte nekem Margó tragédiáját. Mások meg állították, hogy sohasem volt gyereke, a házassága is csak névházasság, egyedül él, szál egyedül, és az üzleti sikeren kívül semmi sem érdekli.

    Margó rendes volt velünk. Korrekt és rendes. Bárki bármit kért tõle, számíthatott a megértésére, a segítségére. Minden szabadnapot engedélyezett, egyik-másik lánynak olykor elõleget adott, és szeptember elsején, a bolt megnyitásának évfordulóján, mint állami ünnepeken az uralkodó vagy elnök, ajándékot osztott. Nem szerettem, és képtelen voltam meggyõzni magam, hogy minimális vonzalmat mutassak - de nem Margó miatt léptem ki. Mert két és fél év után végül is kiléptem, még azzal a gyors elhatározással, ahogyan odaszegõdtem. Csak nem olyan gõggel. Amikor beléptem, úgy látszott, nekem minden sikerül, és nem is kell a sikerhez más, csak elszántság. Keményen megítéltem ismert és ismeretlen embertársaimat - szánalmasan pipogyának és tesze-toszának tűntek, a nyíltan törtetõk meg, úgy hittem, csak ügyetlenül leplezni próbálják gyámoltalanságukat. Az a mindeneken keresztülnézõ, mindenkin átlépõ kíméletlenség buta kompenzáció, mi más? Tudod, ha egészen megváltoztam és megszelídültem volna, most oktató bölcsességgel azt kellene mondanom, hogy éppen idõszerű volt egy kijózanító agyrázkódás. Csakhogy ezt nem hiszem és nem mondom. Remélem, amíg élek, nem mondok ilyen baromságot. És nemcsak azért, mert sajnálom magamat. Mintha most is látnám tizennyolc éves arcomat... azt a rémületet, amit mindenkinek látni kellett a tekintetemben, és a rémületet, hogy miért nem áll fel a szõr a hátán mindenkinek az én rémületemtõl... Azt hiszem, senkit sem rendített meg a pofára esésem. Aki tudta, majdnem rendben lévõnek találta. Van ilyen. Mindenkit ér csalódás. Fiatal vagyok, oda se neki, az effélét az ember egy-kettõre kiheveri. Az anyagi kár ugyan nem jelentéktelen, de hát biztonságos hátterem van - biztonságosabb már nem is lehetne. A szüleim majd kihúznak a csávából, és így tovább. De lehet, hogy senki sem tudta, mi történt velem, én ugyanis nem mesélgettem senkinek. Nem, soha, mégis kényszeresen elképzeltem, sõt, állandóan hallani véltem, méghozzá ismerõseim, rokonaim hangján hallottam ezeket az ostoba és közönséges szólamokat. Tisztán hallottam, és egy nappal késõbb magam sem tudtam: képzelõdtem vagy sem. Igen, lehetséges, hogy soha senki nem mondta, nem is gondolhatta, amit én hallottam. Lehet. Így aztán kétszeresen is hiábavalóan õrjöngtem és tiltakoztam magamban a nyugtatgató, kedélyes, elsimító szövegelések ellen. Gyanítom, hogy közel jártam a becsavarodáshoz - nem tudom, te orvos vagy, neked látnod kell. Ha akkor bekattantam, talán nyoma maradt - talán csak a készség, a hajlam állapítható meg? Vagy az sem? Gyakran álmodtam, hogy fejjel lefelé lógok, de a talpam a földön volt, s mintha a világűrbe zuhannék - el a földtõl, a semmibe, a felhõtlen, levegõtlen, teljesen anyagtalan semmibe. Amikor felriadtam, fohászkodva motyogtam, hogy meg akarok halni - nyilván nem akartam. Valahogy életben maradtam, s bár teljes bizonyossággal éreztem akkor - ebben legalább biztos voltam -, hogy nekem nem elviselhetõ a kudarc, és sohasem fogok beletörõdni. Nem, én nem akarok olyan közönségesen, mókuskereket hajtva vegetálni vagy törtetni, mint a szüleim, mint mindazok, akiket ismertem. A vegetálás vagy törtetés túlságosan hasonlónak tetszett. Közönségesnek. Tényleg, ma is inkább meghalnék, mint hogy elhiggyem: ilyen... vagyis olyan lehet az élet... csakis olyan... annyi... Ha kinevetsz, elmegyek... Nehogy megpróbálj bölcset játszani. Én most éppolyan igazságtalannak és felháborítónak tartom a rászedettségemet... és a rohadt átverésen, a konkrét hazugságokon túl felháborítóbbnak, hogy az én szép, tiszta rendszerem... mit mondjak? hogy megingott? Úgy zúgott a fülem és mindent reszketni láttam magam körül, néha azt hittem, agydaganatom van... persze kimerült voltam... de a megingás vagy rázkódás, vagy mit tudom, micsoda... fizikai tünetekkel járt... az a rendszer, amit magamnak csináltam a saját életemrõl... tudod, amit nem is elgondoltam, bár sokat gondolkodtam rajta, de mégis inkább csak éreztem... és valóságosnak érzékeltem, mint egy paradicsom vagy egy mandarin szagát, egy gyapjútakaró vagy egy flanelblúz tapintását... azért nem is tudom jól elmondani, hogyan akartam élni... ahhoz, hogy értsed, neked is érzékelni kellene ugyanazt. Mert ha azt mondom, paradicsom, gondtalanul feltételezem, hogy te ugyanazt a szagot érzed, mint én... de milyen szaga van az én tervezett, elképzelt, másoktól nagyon is különbözõ életemnek?... És van... volt szaga... ezt el kell higgyed... De akkoriban gyanítottam, hogy az egész õrület... annyira reszketett meg zúgott... állítólag földrengéskor hallani olyan mélyrõl jövõ morgást... vagy dörejt inkább... Végül is nem omlott össze, el sem veszett... látod... itt vagyok és beszélek... de sokkal jobban... másképpen félek. És még mindig attól is félek... eszelõsen... tudom... a legjobban attól félek, hogy észre sem veszem, és mégiscsak úgy élek, mint a többiek.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 2   »   Agyrázkódás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911