Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 2   //    «    6    » 
TÉNYFÉKEZŐ
Jámborné Balog Tünde
Sakkparti a kelmefestő udvarában
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Figyeltél már játszó férfiakat? Mindegy, hogy kártyáznak, malmoznak, vagy valami rémes számítógépes játékban szorítják sarokba egymást, eszeveszett öldökléseket rendezve a monitoron - nem kivétel a sakk sem, hiába nevezik szellemi sportnak -, játék közben a férfiak teljesen kiszakadnak a világból. Mintha láthatatlan szálak, vezetékek kötnék össze õket, és ezek a huzalok, amelyeken ismeretlen energiakvantumok áramlanak, körülöttük is feszülnek. Kordonként, sõt pajzsként működnek, lepattan róluk a pillantás, a szó és az érintés. Ha meg szakad is egy-két pillanatra az áramkör, a pogácsás tál vagy pálinkásüveg átadásának idejére, a külvilág egyéb jelenségei nem hatolnak át a megnyíló réseken.

Azt mondod, hogy ma már nõk is sakkoznak és versenyeznek? Hát persze, miért ne, hiszen bokszolnak is; nincs az a férfias tevékenység, amiben ne akarnánk bizonyítani egyenrangúságunkat, a mi játékunk azonban nem olyan, mint a férfiaké. Egy nõben mindig marad valami kívülállás; agyunk egy parányi része a külvilágra figyel. Nem hiszem, hogy nõk valaha is tudnának férfi módra játszani. Egyébként is, a mi játékunk: munka. Míg a férfiidõtöltés rendszerint halálosan komoly passzió, a kislányok játszva dolgoznak: pelenkáznak, babaruhát varrnak, babaszobákban rendezkednek, fõzõcskéznek. Gondoskodnak valaki másról. A kisfiúk játékainak nem sok köze van a munkához. Ha építenek, nem azért teszik, hogy lakjanak a házaikban, csak azért emelnek tornyot, hogy legyen mit lerombolniuk. Kedvenc játékuk a háború, ami ugyan véres valóság, õk mégis játszanak vele, és éppen ezért szívvel-lélekkel csinálják. Ugye, hallottál öregembereket háborús élményekrõl mesélni? Akkor érted, mirõl beszélek.

Ismered a bátyádat. Tudod, mennyire nyugodt, békés gyerek volt, kamaszkorában is szelíd maradt, de õ sem tudta megtagadni férfivoltát. Gimnazista korában épített gyufaszálból egy vadnyugati várost, nem emlékszel? Hónapokig dolgozott rajta, hihetetlen türelemmel, s amikor már majdnem kész lett, egyetlen szál gyufával felgyújtotta, és olyan különös arccal nézte, hogy megijedtem tõle. A saját fiamtól. Mit csinálsz, kérdeztem, és õ azt felelte, játszom.

Gondolj Cézanne kártyázóira! A testtartásukra, az arcukra! Milyen komolyak! Mennyire elérhetetlenek! Nem holmi idõtöltés ez, nem szabadidõs foglalkozást űznek; szakrális cselekményt hajtanak végre, titokzatos rítus részesei. Mintha tudnának valamit, amibõl mi, nõk ki vagyunk zárva. Biztosan ezért viselnek kalapot. Cézanne kártyásai kalapban ülnek a kocsmában, férfiasságuk aláhúzására, és ettõl olyan súlyosak; a kalap a szög feje, a szögé, ami odaszegezi õket a székhez, amelyen az idõk kezdete óta ülnek, kékeszöld és narancsvörös valõrök között, és ott lesznek az idõk végeztéig, az utolsó ítélet angyalainak harsonái sem riasztják föl õket.

Homonnai üveglemezén ugyanebben a pózban láthatod a sakkozókat, és képzeld: rajtuk is kalap van! Régi kép Homonnai fotográfiája, a húszas évekbõl, vagy még régebbrõl, az elsõ világháború elõtti idõkbõl. Te nem emlékezhetsz Homonnaira, hiszen már én sem ismertem, réges-régen elköltözött a városból, a házát azonban sokáig Homonnai-háznak hívták, az elnevezések gyakran túlélik viselõjüket. Ott állott a fõtéren, a régi városháza mellett, vakolatbetűkkel volt rá felírva, hogy Homonnai Műterem. Ezt sem láthattad; a születésed elõtt lebontották a ronda betonkasznik miatt, pedig szép, szecessziós homlokzata volt, a betűket stukkóvirágok indázták körül. A műterem üveglemezei - több ezer negatív a század elejétõl - kalandos úton menekültek meg. Késõbb album készült belõlük, abban láttam ezt a felvételt. Két fiatalember; egyformák, mintha ikrek lennének vagy egymásnak tükörképei. Kalapban ülnek egy sakkasztalka két oldalán, akár Cézanne kártyásai, és ugyanaz a révület uralkodik rajtuk. Azóta több hasonló fényképet láttam

- divatja van ma az elmúlt idõknek - nemrégen pedig egy festményt. Furcsa kép. Egy nagy akvarell, ragyogó színekkel megfestve: kefebajszos, keménykalapos civil sakkozik rajta a tányérsapkás generálissal, és szivarozó, dagadt ürge kibicel nekik, cilinderben. Csakhogy nem kocsmában vagy szalonban ülnek, hanem egy billegõ kis csónakban, a bolondok hajójában, és olyan csúf, torz pofák, mintha Bosch festette volna õket, pedig egy névtelen kárpátaljai festõ agyából pattantak ki.

Nem tudom, nagyapámról és féltestvérérõl készült-e fénykép, és vajon viseltek-e kalapot, amikor Brassóban sakkoztak a kelmefestõ házában. A családi albumban nem találtam fényképet Jankóról, mégis el tudom képzelni õket. Nagyapámat jól ismertem - tízéves voltam, amikor meghalt -, és anyám szerint Jankó úgy hasonlított rá, mint egyik tojás a másikra, csupán fiatalabb volt nála, nyíratta a bajuszát, és hagyta szabadon göndörödni a haját. Nagyapám nagy, férfias bajuszt viselt a régi fényképeken és öreg korában is. Emlékszem, bajuszkötõvel idomította reggelente. Volt hajkötõje is, azzal rakoncátlan fürtjeit szoktatta rendre, mert azt tartotta: férfiemberhez nem illõ a bodor hajviselet, még ha a természet ondolálta is ki, és amikor reggelente prüszkölve-fújtatva mosakodott a márványlapos mosdó porcelánlavórjában, mindig bevizezte a haját, hogy könnyebben kisimuljon. Nem tudod elképzelni, milyen mulatságos látvány volt félmeztelenül, hózentrágere jobbra-balra hintázva csüngött le hátul a nadrágja derekáról.

Brassóban, azon a nyáron, tizennégyben, a verandán folytak a sakkpartik, kellemes félárnyékban, vesszõbõl font asztalkán, amelynek lapja alig volt nagyobb a szétnyitott sakktáblánál, éppen hogy elfértek mellette a kiütött bábuk és a hamutartó. Anyám kicsi lány volt, és ott bujkált az ereszre felfuttatott hajnalkák szív alakú, férfitenyérnyi levelei mögött, markában egy bársonytapintású kis zöld levelibékával, és csak úgy, magának dudorászta: A macskának fejér lába, avval megyek Móduvába...

Mindig ezt kántálta, amikor meglátta Jankót. A lány, aki náluk szolgált, nagyapám szülõfalujából jött, ismerte a családjukat. Õ mondta anyámnak, hogy az öregapja is hova tette az eszit, mikor Moldvából hozott vén fejjel feleséget másodjára, igaz, hogy szemrevalót, valósággal megfiatalodott mellette, a tanár úr lakodalmán is táncra perdült véle, de persze, nem zsukátát jártak, nevette el magát a szolgáló, aztán, hogy anyám értetlenül nézett rá, elmagyarázta, mit jelent a szó, és elénekelte a régi gyerekdalt, még mórikálta is magát, mintha táncolna. Anyámnak jó füle volt, nem kellett többször hallania, már fújta is, hogy onnét hozok oláh fátát, avval járjuk a zsukátát. Nagyanyám méregbe gurult, amikor meghallotta, mit dünnyög a leánya, és szigorúan ráparancsolt, hogy felejtse el ezt a butaságot, de legalább akkor ne danolja, amikor Jankó meghallhatja. Apád megharagunna, magyarázta. Anyám szófogadó gyermek volt, ebben az egyben mégse engedelmeskedett. Maga sem tudta, hogy azért-e, mert a vidám táncdallam befészkelte magát a fülébe, vagy mert nem nagyon kedvelte nagybátyját. Higgye el mamuska, Jancu bácsi nem szereti papuskát, mindig felboszszantja, bizonygatta hevesen. Nagyanyám leintette: Ne szólj bele a nagyok dolgába, gyermek, te ezt nem érted. Ha vitatkoznak is, azért ragaszkodnak egymáshoz, hiszen testvérek. Anyám hitetlenül ingatta diaboló-fonatos kis fejét: Káin és Ábel is testvérek voltak, mamuska, kotyogott vissza, de az anyja úgy tett, mintha nem hallaná.

Nagyanyámnak igaza volt, a fivérek valóban szerették egymást. Jancut Kisjankó korában, mikor árván maradt, nagyapám taníttatta, apja helyett apja volt, ahogy mondani szokás, az özvegyet is segítette, és öccse a maga módján hálás volt, ám ha összejöttek, mindig összekülönböztek, mondta anyám, és elmesélte annak a délutánnak a történetét, amikor utoljára látták apja féltestvérét. A nagy játszma délutánját.

Kora nyári, békés délután volt, semmi jel nem utalt arra, hogy mekkora csatát vívnak még aznap a testvérek. Langyos és virágszagú volt a levegõ

- prüszkölt is nagyapám, ilyenkor mindig elõvette a szénanáthája - és aranybarna méhek zümmögtek részegen a hajnalkák kék tölcsérei körül. Anyám és nagyanyám habos kávé és mazsolás kalács mellett üldögélt - mindig ez volt náluk uzsonnára -, nagyapám pedig vörösbort ivott Jancuval, mert szénanáthára ez a legjobb orvosság. Sűrűn kortyolták a fanyar, testes italt, és izzott közöttük a levegõ: nagyapám szigorú, hajlíthatatlan, humor nélküli ember volt, Jankó épp az ellenkezõje, és élvezettel ugratta bátyját.

Anyám pár nappal korábban töltötte be nyolcadik esztendejét, és semmit sem értett apja és nagybátyja beszédébõl, nem érdekelte szavaik értelme, az arcukon tükrözõdõ érzelmek és gesztusaik annál inkább, mintha színházban lettem volna, és emlékezete a fotográfiáknál is hívebb pillanatképeket õrzött apjáról, akinek egyik keze ökölbe szorítva a madaras mintára szövött uzsonnaabroszon, másikban a talpas borospohár, attól féltem, hogy összeroppan a markában, Jancu pedig oldalra hajtott fejjel, álszent komolysággal figyelte a szavai keltette vihart bátyja arcán.

Soha nem figyeltem arra, hogy mirõl vitatkoznak, de arra az egy mondatra emlékszem, amivel annyira kihozta apámat a sodrából, mint soha azelõtt, mondta anyám. Ez a mondat bevésõdött az agyamba, talán mert bibliai utalás is volt benne, amit ismertem, vagy mert akkor láttuk Jancut utoljára. Nem sokkal ezután kitört a világháború, mi elköltöztünk Brassóból, õ pedig végleg eltűnt elõlünk. Akkor azonban még béke volt, senki sem gondolta, hogy néhány napon belül hadat üzenünk, azt meg, ami a háború után jött, akkor sem hittük el, amikor bekövetkezett, sóhajtott anyám, és elismételte Jancu ártatlannak tűnõ szavait.

Ha hiszed, ha nem, Péter, nemsokára vége lesz itt ennek a bábeli zűrzavarnak, ezt mondta nagyapámnak, kivillantva szabályos, fehér fogsorát és fejével az udvar felé intett.

Nagyapámék Brassóban egy szász kelmefestõnél béreltek lakást, nagy, erõdszerű polgárház hátranyúló, udvari szárnyában, és a verandájukról ki lehetett látni a műhelyre, ahol hatalmas kádakban, festékfürdõben áztak a fonalak és vásznak; a kitárt nagykapun át jöttek-mentek a gyapjúval és szõttesekkel megrakott keskeny, koporsóformájú szekerek; magyar, német, román szavak csapongtak-keveredtek, olajos bõrű örmény és szakállas zsidó kereskedõk adták egymásnak a kilincset, ki-ki a maga viseletében; harisnyás, varkocsos székelyek, széles kalapú, bocskoros oláhok, posztómellényes szászok, néha asszonyaikkal együtt. Anyám naphosszat figyelte õket, beitta színes, tarka képüket, felcsipegette szavaikat, és egy idõ után érteni kezdte beszédüket: kinyílt elõtte egy varázslatos, ismeretlen világ. Olyan lehetett számára ez a bábeli zűrzavar, a színek és nyelvek forgataga, mint nektek a tévé, az íztelen, szagtalan, súlytalan virtuális világ azonban semmi a valóság végtelen gazdagságához képest, ami a huszadik század eleji Brassóban, a kelmefestõ udvarában körülvette nyolcesztendõs anyámat, aki csak késõbb döbbent rá, hogy mit jelentett valójában Jancu jövendölése.

Öccse szavaira nagyapám indulatosan felugrott, pohara feldõlt, és a bor széles, vörös patakokban, mint a vér folyt le a veranda kõpadlójára, és nagy, vörös tócsába gyűlt a lába elõtt. Anyám egy rémületes pillanatig azt hitte, menten nekimegy testvérének, nagyapám azonban legyűrte indulatát, erõt vett magán. Bolond likból bolond szél fúj, mondta nagyot lélegezve, gyere fiú, játsszunk egy partit!

Nagyanyám és a lány leszedték a vörösborpecsétes abroszt, tejet öntsél rá, lelkem, és hagyd egy félórát ázni, nagyapámék pedig átültek a kisasztalhoz, egymással szembe, az intarziás sakktábla két oldalára, és mintha elfújta volna a szél az elõbbi ellenséges hangulatot, abban a pillanatban létrejött közöttük a láthatatlan kapcsolat, amirõl beszéltem. Elsüllyedt körülöttük a világ. Egyedül õk léteztek, ketten, férfiak, belül a bűvös körön, illatos cigarettafüstbe burkolózva, és ettõl fogva meg sem kellett szólalniuk, beszéltek a sakkfigurák helyettük. Õk csupán figyeltek, a közös szenvedély ikergyermekeiként léptetve bábuikat a fekete és fehér négyzeteken, fej-fej mellett haladva valami ismeretlen végkifejlet felé, újabb és újabb szivarkára gyújtva, ahogy fordul a délután.

Anyám hajnalkalevélbe pólyázta a mozdulatlanná dermedt békát, jaj, dobd el azt az undorító kis jószágot, még valami betegséget kapsz tõle, és fele figyelmét a sakkozóknak, másik felét az udvaron zajló jövés-menésnek szentelve felhúzódzkodott a széles fakorlátra. Onnan vette számba, mintegy páholyban ülve, a látnivalókat, és idõnként, két bársonyosan világoskék hajnalkavirág között a játszma állását. A kelmefestõ-legényeket és inasokat mindig szívesen bámulta, amint kiemelnek egy-egy vég vásznat a festékes kádból, és a sáfrányszín anyag a levegõn pillanatok alatt sötétkékre válik. Sokáig varázslatnak hitte a színváltozást, mert nem ismerte az indigó természetét, és az igazság szomorúsággal töltötte el, világa szegényebb lett egy csodával.

Azt is torokszorító izgalommal nézte, hogyan ütnek le a játékosok látszólag váratlanul egy-egy olyan sakkfigurát, amelyik addig biztonságosnak látszó helyén õrködött távoli királya élete fölött, nem is sejtve, hogy elpusztítása az ellenfél agyában jóval elõbb, sok lépéssel korábban ki volt tervelve.

Hosszú, nagyon hosszú ideig tartott az a parti. A nap körbejárta a kelmefestõ elcsendesedõ udvarát, sugaraival aranyszínűre festve az indigós kád tükrét, skarlát foltokkal hintve be a sakkozók arcát, akiknek nyersszínű, nyári vászonöltönyén a hajnalkalevelek világoszöld reflexei összefolytak az egyre mélyebb, kékeszöld árnyékokkal, pontosan úgy, mint Cézanne képén. Közeledett a játszma vége, a sakktábla - akár a kelmefestõ udvara - lassan elnéptelenedett: egyre több paraszt hevert holtan a vesszõfonatos asztalka szélén, sorra a bástyák is leomlottak, maguk alá temetve egy-egy fehér vagy fekete huszárt és futót. A leányka megunta a bámészkodást a kiürült udvaron

- nagy rõzseseprõkkel, lapátokkal takarították el a fáradt inasok a szekeresek nyomait - és leugrott a gangdeszkáról. Zsebében ott lapult a kis csomag, de üresen, a kis zöld béka régen odábbállt belõle. Anyám apró darabokra tépte a megbarnult, fonnyadó levelet, és besomfordált a sakkozók mellé. Onnan figyelte aztán az utolsó lépéseket, hogy Jancu célba veszi a fekete királyt és sakkot ad, nagyapám azonban leüti a szemtelen futót, és olyan támadást indít, amelybõl nincsen menekvés. Sakk-matt! Korábban kelj fel öcskös, ha le akarsz gyõzni!, mondta diadalmasan, mint aki nemcsak partit, hanem csatát is nyert, és magához ölelte anyámat.

Van más megoldás is. Ezt nézd meg, bátyó!, nevetett fel csúfondárosan Jancu, és egyetlen, széles mozdulattal lesöpörte a seregek maradékait a sakktábláról. A figurák koppanva hullottak le a kõre, tiltakozásul fel-felpattanva, mielõtt végleg a padlón maradnak. Azután felállt, leveregette nadrágjáról a ráhullott cigarettahamut, meghajolt kõvé dermedt nagyanyám felé, barackot nyomott anyám fejére, búcsút intett nagyapámnak, és fütyörészve átsétált a sötétedõ udvaron. Anyám szerint a zsukátás dalt fütyülte, és a kerítés melletti kövér bodzák közül elõbúvó árnyak körtáncot jártak távolodó alakja körül.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 2   »   Sakkparti a kelmefestő udvarában
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911