Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 2   //    «    12    » 
Méhes Károly
Pacsirta 2.
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Tizennegyedik fejezet

Melyben a regény 1899. év szeptember 9-én, szombaton mégis folytatódik,

mivel nincs kezdet és vég, csakis folytatás minden

 

 

- A mi kis madarunk - mondta még az este apa - hazarepült.

    Utána csináltak sötétet.

    Aztán eltelt ez az éj is. A röpke, nyugtalan álmok hozzácsomósodtak a korábbi évtizedek alatt elálmodott álmokhoz, és szürkévé, kõkeménnyé váltak lassan.

    Pacsirta korán talpon volt. Az otthoni, puha ágy, furcsamód, egyben azt is jelentette, hogy nem lehet lustálkodni, éppen a puha ágy késztette, hogy ellenálljon a csábításának, mert temérdek dolga van.

    Egy hét, édes Istenem. Mennyi mindent nem végzett el egy hét alatt. Hagyta, hogy az egész anyusra szakadjon. És apuskára, erre a drága emberre, akinek õ a mindene. Nem is tudnak meglenni a lányuk nélkül, hiszen látszik. Csak rájuk kell nézni, mivé lettek pár nap alatt.

    Készülõdött, rakodott.

    Akkor meghallotta a galamb kaparászását.

    Odafordult mosolyogva.

    - Tubica, hát jó reggelt. Látod-e, itt fogunk ezentúl lakni együtt. Négyesben.

    Igen, gondolta, egy galamb tán még nem vonja el túlzottan a figyelmét. Egy galamb még nem megbocsáthatatlan kihágás. Ha bármi mással vagy más valakivel törõdik, az már igen. Hálátlanság. Elárulná öreg szüleit.

    A konyhában tett-vett, készítette elõ a reggeli teát. Megnézte, van-e otthon elég rizs. Húsért majd átszalad a mészárszékbe.

    Ami még furcsa volt, hogy minduntalan eszébe rémlett, mit csinálnak most Tarkövön, a pusztán. A rokonok. A rokonok, akik az õ vére is, mégis merõben más emberek. Amikor ott volt, folyton hazagondolt. Hogy anyus most biztos ezt teszi, apus biztos azt. És lám, egyszerre megfordult minden. Elõtte van Béla bácsi, Etelka néni, a lányok, a kutya, akikkel ott élt. Meg lehet feszülni két világ között, azt érezte, miközben lekapta a lángról a lobogó teavizet. Hogy bírják ki mások, akik folyton úton vannak, akik mindig máshová vágynak, mint ahol épp vannak?

    Körülnézett az ebédlõben is. Minden a helyén, úgy áll, ahogy megszokta, mégis olyan érzése volt, hogy csúnya rendetlenség uralkodik mindenütt. No, majd a kezébe veszi a dolgokat. Most már itthon van, és nem is megy sehová.

    Szaladt, mert el akarta intézni a húst, mielõtt a szülei felkelnek.

    Anya már a konyhai zajokra ébredt. Elszégyellte magát. Pacsirta megelõzte, mert bizonyosan úgy érzi szegény, hogy egy heti sanyarúság után, míg õ odavolt "mulatni", ki kell szolgálnia a szülõket. Sõt, talán kiengesztelni... De hát ez butaság, rázta a fejét az ágy szélén ülve.

    Vajkay Ákos kinyitotta a szemét, pislogott.

    Mi történt? Semmi sem történt. Eltelt egy hét. Na és. Annyi hét telt már el az életében, hát még a világ kezdete óta. Megérkezett az õsz, aztán jön majd a tél is, és ha megérik, jövõre lesz megint tavasz és nyár. Így van ez, mert így kell lennie. Nem lehet másképp, kár ezen okoskodni. Ez az õ életük is, mint bárki másé. Kidugta a lábát a paplan alól. Jólesett a hideg. Jobb néha fázni kicsit, gondolta nagy bölcsen, akkor megbecsüli az ember a meleget. És minden egyébbel így van ez.

    A felesége állt elõtte, felöltözve, megtűzött hajjal, mint bármikor.

    - Gyere, kelj fel, apus.

    Vajkay erre a felszólításra felült, a bütykös, görbe lába lelógott az ágy elõtti szõnyegre.

    A felesége egyenként az ágytámlára tette a ruháit. A szekrénybõl új inget vett elõ neki.

    - Mától úgy fogunk élni, mint azelõtt. Megint olyan szépen.

    Az öreg teljesen felült. Dörgölte csontos öklével a szemét.

    - Ez az egész mégiscsak jó volt valamire - mondta még az asszony.

    Most a férje rákapta a tekintetét. Összehúzta a szemöldét, úgy figyelt.

    - Rádöbbenhettünk, hogy mi így, együtt vagyunk a legboldogabbak. Te, meg én, meg õ. Hármasban. Ugye?

    A férfi kócos fejével csak bólintott.

    - És ezt senki se veheti el tõlünk - szögezte le még Vajkayné.

    - Senki - mondta ki az elsõ szót aznap reggel Vajkay Ákos.

    Csöndes, kora õszi nap volt. Az elõzõ estén esett esõ jócskán lehűtötte a levegõt, de a nap megint szépen sütött. Zajlott a szombat, már ahogy a szombatok zajlani szoktak. A két nõ a konyhában szorgoskodott, szinte egymás kezébõl kapva ki a munkát. Mindketten úgy érezték, így tudják igazán kimutatni a ragaszkodó szeretetüket, hogy még az elmosott vágódeszkát sem hagyják, hogy a másik rakja a helyére. Lopva figyelték egymást, mintha nem egy hét, hanem egy év, egy évszázad telt volna el. Anya, amikor a lányára lesett, összefacsarodó szívvel csak annyit tudott gondolni magában, "Pacsirta". Pacsirtának, ha az anyjára nézett, az az egy szó jutott eszébe, "anyuskám".

    Vajkay Ákos közben a kertben sétálgatott, jobban mondva inkább ácsorgott csak. Nem izgatta az utcai jövés-menés, gondolatai másutt jártak. Nem is az elmúlt napokra gondolt, hogy boldog volt-e, mint régen, a párducok között, nem irigyelte az életüket egy pillanatig sem. Mit is irigyelt volna? Hiszen neki is minden megadatott. Vagyis, csavart egyet a gondolaton, ami megadatott, az a minden. Bármi egyéb hasztalan, léha álmodozás. Nézte a színes kertet, a hófehér kis házat, ahol az élete zajlott - most úgy mondta magában, eltelt. Mindez ne lett volna szép? Dehogynem! Semmit se kell bánnia, dugdosnia, szégyellnie, még önmaga elõtt sem. Talán az az egy, simított végig a kezével a vadgesztenyefa jólesõen rücskös törzsén, tán az nem volt bölcs dolog, amikor elkészült a terebélyes családfával, hosszú évekkel ezelõtt, hogy akkor az utolsó ághoz, Pacsirta neve mellé odahúzott még egy vonalat, a leendõ férje vonalát, és lefelé még három vékony kis vonást. Valamiért úgy képzelte, három unokája lesz. Ha már a Vajkay nevet nem viszi tovább senkise.

    Mindegy. Nem ez a boldogság.

    Belépett a verandára. Hallotta a konyhai sertepertét. Hát persze, többé nem kell étkeznie abban a bűzös vendéglõben, azt a kosztot. Köménymagos leves lesz, rizses hús. Szombatra épp jó. Úgyse érzett semmi éhséget.

    Aztán egyszerre odabent állt a lányszobában. Olyan volt ez, mint egy szentély. Fénylõ, tiszta, szinte nem is e világi. Milyen csönd van itt, konstatálta.

    De nem volt tökéletes csönd mégsem.

    Fülelt. Kis zörgést, kaparászást hallott. Odafordult.

    Hát persze. A kalitka és benne a galamb.

    Közelebb lépett hozzá. Házicipõje koppanását elnyelte a puha szõnyeg.

    A madár a kalitka talapzatán állt, fejét oldalt billentette. Vajkay Ákos meredve bámult rá. Milyen buta szerzet, gondolta. A galamb fején, két oldalt, a matt fényű, sötétlõ szemet figyelte. Mint egy-egy kalaptű feje. Lehet-e valami ostobább, mint két kalaptű? Mit keres itt az én házamban? A zsebében megszorította az íróasztalfiók kulcsát, a fiókét, ahol a lepecsételt végrendeletét õrzi. Egyre közelebb dugta arcát a kalitka rácsához, úgy szemlélte a galambot.

    Aztán szabályosan megborzongott. Érezte, a szíve gyorsabban ver, a magas inggallér mögött verejtékezett. Ez a rusnya, buta madár hasonlított valakire. Rettentõ módon hasonlított rá. Kibírhatatlanul.

    A kezét elõhúzta a zsebébõl, emelte egyre feljebb. A torkába valami undokság szaladt fel, vissza kellett nyelnie. Hörgött tõle.

    - Nem pacsirta, hanem galamb... - ezt nyögte.

    A keze, a tekintetes Vajkay Ákos, a jóságos, drága apuska keze ekkor kinyitotta a kalitka ajtaját. Most mintha csilingelést hallott volna, de lehet, hogy csak az evõeszközök koccantak össze a terítésnél. Vagy a füle káprázott.

    Benyúlt a drótból font ajtócskán.

    Azután már csak egy egészen halk, mégis éles reccsenés következett, nagyjából olyasmi, mint amikor valaki kettétöri a fogvájót egy jóízű fogtisztogatás után.

    De hiszen a finom ebéd még csak most következett. A déli harangkongatás úgy terült szét Sárszegen és minden itt élõ életén, mint egy puha palást, ami megvéd az összes létezõ veszedelemtõl és szomorúságtól.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 2   »   Pacsirta 2.
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911