Nagy sárga folt középen egy középkori város piactere. Nyüzsög a nép - hogy fér el ott ennyi! Mind mást csinál, néhányan mégis hasonlót.
A tér közepén kút, vastag láncon a kávára támasztott vödör, valaki iszik belõle. A kút melletti asztalon, asztalokon fehér fejkendõs asszonyok halat mosnak, vagdosnak, rakosgatnak. Mögöttük óriási fonott kosárban óriási hal, messzire fehérlik a hasa, nyolcvan kiló is megvan talán.
Millió és millió határozatlan névmással tele a világ, valaki, valami, valahol, valamikor, valahogyan, sorolnád tovább? Emlékfoszlányok teszik élõvé a látványt, a háttérben magasodó sárga vakolatú ház elsõ emeleti ablakában ül valaki, kilóg, lelóg a lába, és grimaszol.
Hogyan indul neki a világ fölfedezésének és összerakásának, a színek, a formák, az arcok vezérelhetik, vagy a véletlen csupán, kinevez kályhának valamit, elindul onnan. A labirintusban falakba ütközik, visszajut oda, ahol a kályha volt. De már nincs meg a kályha, átváltozott valami mássá.
Az a rengeteg lehetõség, ami körülveszi, a választás kényszere megbéníthatja a gyávát. A százból egy választása kilencvenkilenc elvesztését jelentheti, ha ezerbõl csak egy lehet, akkor még nagyobb a vesztés.
Ezer darabos világocskám hogyan áll össze eggyé, ki mondja meg? Ki segít?
Két gyerek ül egymással szemben a földön, golyóval játszanak, botocskával rajzolnak, lehet találgatni, mit csinálnak, az arcuk nem látszik.
Mankón ugrál be valaki a térre, lábának fehérbe bagyulált csonkja a levegõben, mellette, kicsit odább egy másik ember a kezére erõsített talpakon vonszolja magát, fölnéz odalentrõl, nincs kire néznie, a lába mögötte vonszolódik, kaszál. Valódi koldus, valódi koldusok ezek mind, nem bérkoldusok, a város tartozékai, nem halhatnak éhen.
Egy piros nadrágos, kövérképŰ és nagyhasú ember nálánál is nagyobb hasú boroshordón ül, mintha lovon, oly peckesen, s a dárdájára, mint nyársra tŰzött sült vaddal - nyúllal? fácánnal? - büszkélkedik. Pirospozsgás az arca, élettõl kicsattanó. A hordót két bohócsipkás legény taszigálja szemben az árral. Az ár - talán - böjti menet, a kiskerekŰ piros lapra helyezett széken a szimbolikus szenvedõ látható, a szekeret - a vastag köteleket a vállukra, kezükre feszítve - két barna-fehér ruhás nõ, talán apáca vonszolja. Tátott szájú inas bámul a menetre. Piros-sárga-fehér zászlóval ugrál integetve - az utat jelezve - egy másik legényke.
Bigéznek odafönt, ahol ritkásabb a sŰrŰ, vagy búgócsigáznak, két ostorfélével biztatják az orsót, melyik tudja tovább, ekképp versenyeznek.
Mindenki játszik valakit, azt hiszi magáról, hogy õ, pedig csak képmutató, képmutogató, középkori mutatványos ember.
Nem tudni mindenkirõl mindig, mit játszik. Talán csak ül a földön, a téren, a padon, a szobájába zárkózva és játszik. Fejben sakkozik, a fejében játssza el a színdarabot, vitáját a boltossal, az apjával, úgy, ahogy volt, s úgy, ahogy szerette volna, hogy legyen. Ha eszébe jutott volna az a szó, ami kellett.
Ki ne játszott volna még olyat, hogyha ezt megteszi, akkor ez és ez biztosan megtörténik? Ha nem - nem. Vagy éppen akkor nem történik meg?
- Mi volt, Öreg, a legjobb?
- Játszani.
- És aztán? Hagyd a gyerekkort!
- Játszani.
- Vágyni a nagy világba?
- Játszani.
- Készülni szent csatákra?
- Játszani.
A kép tónusa köröskörül sötét, falusi feketébe öltözött, fejkendõs asszonyok arca fehérlik. Háború és béke, nappal és éjszaka, játék. Jó játék. Ha behunyod a szemed, éjszaka van.
- Bort, pénzt, nõt tékozolni?
- Játszani.
- Az istenekkel dacolni?
Az ember, szívesen használ közbevetéseinek jelölésére gondolatjelet. Ki tudja, mikor találták fel? Mióta használják ilyen intenzíven?
- Játszani.
Mindegy, össze kell rakni a világot ezer darabból, ez a dolgom, határidõs munka, nem lehet lazsálni. Három nap van rá, mint a mesében? Három hét? Három év?
A tér hátsó felén utca nyílik, ki tudja, hova vezet. Egymás kezét fogva körjátékot játszanak rajta kicsike emberek. Énekük nem hallatszik, elnyeli a messzeség, nem jut el a tér közepére sem. Négyen vagy öten, három férfi, két nõ. Mellettük, melléjük barna ruhás zarándokok érkeznek. Távoli helyrõl, bizonyosan. Búcsújáró hely volna?
- S ha jött csoda, akármi?
Mi ez az egész, itt vagyok egy németalföldi város piacterén, vézna, szánalmas figura, vagy sörhasú, elégedett, ugrabugra bolondozó, vagy feketeruhás vándor, kocsit húzgáló gyerek vagy bámészkodó léhŰtõ? Halat mosó aszszony?
- Játszani.
Ki-mi vagyok ezen a világon, amit kívülrõl és felülrõl nézek a hŰvös szobából? Az a rengeteg töredék, amibõl össze kell eszkábálnom a látványt, megtalálva az összefüggést a részletek között, megvan mindegyiknek a helye, meg kell találni a szomszédosokat, mindig a szomszédost, annak is a szomszédosát. Kitüremkedések és bemélyedések az asszociációk eszközei.
Az a rengeteg részlet, amibõl áll az egész, nem helyettesíthetõ fekete-fehérrel, nem cserélhetõ váltópénzzel, nem mérhetõ rõffel, hüvelykkel.
- Költõkkel égbe szállni?
Van, akit a színek vezérelnek. ÖsszegyŰjti csokorba a pirosat, sárgát, zöldet, s a segítségükkel próbál eligazodni a kuszaságban. De valami mindig közbejön, hiába az a rengeteg lehetõség, valami közbeugrik a rengeteg erdõbõl, egy árnyék, egy emlék, egy róka, egy mókus, egy semmi.
Ha mégis találkoznak a színek, és megvidámítják egymást, a találkozás öröme hamar emlékké lesz. S új örömre szomjaznak a sejtek, az a rengeteg sejt, ami alkotja a világot, a növényeket, az embert.
S újra keres, kutat, válogat a pillanatok között, a színek között, a formák között.
Jó lenne megtudni az arcok értelmét, a jelentésüket. Az arcmemóriát talán lehet tudatosan is fejleszteni, de hogyan? A ráncok alapján? A mosoly árnyalataiból? A gödrökbõl, és talán abból, ahogy a szem visszatükröz? Valami ráismerést, közös emléket, egy közös pillanatot? Az ajak ívét, a színét, a fényességét?
A magányban talán nem is a magány a legrosszabb, hanem hogy nincs senki a közeledben. Nem az, hogy nincs, hanem hogy remény is alig van, hogy legyen.
De az ember egymaga is megállja a helyét. Meg kell állnia. Befizetni a csekket, enni idõben és rendszeresen. Muszáj? Nem muszáj.
Sötétben bujkáló arcok egy halomban egymás hegyén, hátán, egymásra tolakodva. Kíváncsi, kárörvendõ, irigy, rosszat kívánó, keserŰ arcok. A kép bal szélén és az utca végén és a jobb szélén.
- Ne az öregségtõl félj - mondja az öreg -, hanem, attól, hogy iriggyé válsz. TŰnõdve néz a levegõbe.
Még hozzáteszi:
- Az az öreg, aki irigy.
Keresem a többi játékot és a játékosokat, tudtommal kétszáznál többnek kellene lenniük. Túl sok a felnõtt és kevés a játékos gyerek a képen, hol van a fogócskázó, a bújócskázó, az egymáson "bakot ugró", hol a labdázó, a fára mászó, hol a boltost, pandúr-rablót, vasutast, katonát, papás-mamást játszó, hol a boton lovagló, hol a fŰzfa sípot fújó, a golyózó, az ickezõ, a snóblizó, a csúszkáló, az ugráló, az ugróiskolát játszó, a fára mászó, a madárfészket vadászó, a sárkányt eresztõ, a virágot szedõ, a homokvárat építõ, a lepkét kergetõ, az indiánt játszó, a csapatost játszó, a karikázó, a tégladarabbal a kõre vagy bottal a földre rajzoló, a gólya-viszi-a-fiát játszó, a kockázó, a kártyázó, az ostort pattogtató, a kerítést mászó, a bukfencezõ, a számháborúzó, a versenyt futó, a lepkét kergetõ?
Próba-szerencse az élet - ahogy a pszichológusok mondják - ?try and error?, talán nem is így mondják, dehát régen tanultad, elfelejthetted már, hogy mi is az élet, talán a véletlenek szerencsés összjátéka, ha jó, vagy a ballépések summája, ha semmi sem jön össze, de olyan nincs - aki csinálja, aki megy, az találkozik a jóval is, meg a rosszal is, ki mire emlékszik jobban, ez a kérdés.
Fogytán az idõ, amit arra kaptál, hogy sok kis darabkából rekonstruáld a képet, s azt képzeld majd, hogy a te mŰved, s egy kicsit tényleg a tiéd, de csak abból építkezhetsz, amit kapsz, képet, formát, színt, illatot, arcot, háztetõcserepet, madártollat.
Színesebb képet õrzöl, mint ami itt alakul, ott több sárga és zöld és piros lehetett. És levegõsebb, tágasabb minden. Valami városon kívüli táj, tó, fák, ég is lehettek.
Tévúton jársz?
Építesz valamit, s egészen más az, mint aminek hiszed?
Mi lesz ebbõl a sok kis mozaikból?
A széle körül sötét, barna és fekete, csak a közepére hullik valahonnan valahogyan valami fény.
Félbehagyni?
Az is egy út.
Még nem. Még nem hagyhatod abba.
Türelem. Ez a hívószó.
Ha nincs versenytárs, teremts magadnak!
Fuss!
Próbálj meg versenyt futni az idõvel.
Csak néhány darabkát kell még helyére tenned.
Nincs (is) többre idõd.
Hát akkor mi?
Látod, nem a Gyermekjátékok ez.
Mi? Akkor mi?!
Utána kellene nézni? De hol?
Nézz utána. Rohanj el a múzeumba! Nézz utána a lexikonban, hátha benne van... Keríts valami albumot! Nem tudod, mi?
Bruegel, biztosan. A sok kis figurából, a játékosságból, a tiszta naivitásából tudhatod.
Igen, igen!
Nem a Gyermekjátékok volt-lesz, nincsen annyi szín, s a kétszázharminc gyermek sincsen, s közöttük az egyetlen felnõtt, nincsen ott az az asszony, aki vödör vizet önt a verekedõkre.
Az a rengeteg gyermek, az egykori, persze ott van, de felnõtt.
A Gyermekjátékok (1560; 118 x 161 cm, olaj, deszka) helyett a Farsang és Böjt harca (1559; 118 x 164,5 cm, olaj, deszka).
Bruegel.
Puzzle.