V. P. emlékére
Mindig megõrzöm a palettáimat, lapozta elõttem vaskos mappáját a kárpátaljai festõ, az a rengeteg szín ne vesszen kárba. Tudod te, hány szín van egy palettán?
Mezítláb, fehér sortban, félmeztelenül ült ágya szélén, vörösre égett bõrrel, finoman verejtékezve a rekkenõ délalföldi nyárban, a színeket azonban, azt a rengeteg színt, egyedül õ látta, mert az épület elõtti terecske ostorfáinak tömött lombja nappal is alkonyi homályba merítette a lerobbant kollégiumi szobákat, amelyekben a nyári mŰvésztelepet berendeztük. A leveleken át zöldes fény szŰrõdött be, és zöldbe hajló köd ülte meg a poros sarkokat is, akárha akváriumban lennénk, ám a festõt nem zavarták ilyen kicsiségek; belsõ látása van, tudjátok, heccelte Boldog Lajos, a bácskai keramikus, a festõ azonban valóban szagolta és tapintotta a színeket, külön érzékszerv segítette az eligazodásban.
A zöldnek illata van, mint a lányok bõrének strandolás után, de csak a nedvzöldnek, mert az olívzöld halszagú, ilyeneket mondott esti poharazgatás közben, és kitágult szemmel nézte a bor rubinpirosát. Ez a t-tŰz, szólalt meg akadozva, nézzétek, mennyi t-tŰz és szín sŰrŰdik össze egyetlen deci borban!? Így mondta, sŰrŰdik, ezzel a ki tudja hányadik õsétõl örökölt archaikus szóval. Végül a sokadik pohár után érthetetlen szavakat motyogott maga elé, amikor azonban a prófétaszakállas fiatal képíró föltámogatta a másodikra, megélénkült, és a vörös szinonimáit sorolta, igaz, meg-megbicsakló nyelvvel, mégis érthetõen, csupán a karmazsinba bonyolódott bele annyira, hogy álmában is azt bogozgatta, monológjával fölriasztva a szomszéd szobában alvó Boldog Lajost.
Egyszer egy egész délutánt végigültem nála, hallgattam, ahogy a színekrõl beszél, és végignéztem vaskos albumba gyŰjtött palettáit, ezeket a gyŰrött és tépett szélŰ fecniket, a félbehajtott, egészíves csomagolópapírok legszebb darabjait, amelyeken különleges foltokat, bizarr színhatásokat hozott létre a véletlen a tubusból kinyomott festékkupacok találkozásánál. Cinóber világos és sötét krapplakk, érett indiai sárga és tüzes króm-oxidzöld, sejtelmes kobaltviola, virító kadmium citrom, és a kékek; számos megnevezhetõ és számtalan nevenincs árnyalat. Otthon, mondta, vastag kötegekben állnak, a fél padlás tele van velük, és itt a mŰvésztelepen is mindig öszszejön egy újabb mappára való. Régóta papíroson keverem a festéket. Amíg fapalettám volt, majd megszakadt a szívem, mikor le kellett mosnom azt a rengeteg gyönyörŰ színt, mondta, és szégyenlõsen elvigyorodott, akár a kamasz, ha rajtakapják leselkedés közben, és orrlyukai kitágultak, mintha tényleg érezné a színek szagát.
Amikor éppen nem volt témája, valamelyik mappájából válogatott, a száz és száz festékpacás karbonpapírból; sokáig lapozott közöttük, és megpróbált belelátni alakokat, jeleneteket a színes foltok kavargásába. Ha megtetszett valamelyik, három ujja közé csippentve, kinyújtott karral maga elé tartotta, és hunyorított szemmel addig forgatta, nézegette, míg megmozdultak rajta az ecsetvonások, kirajzolva egy piros ruhás nõ alakját, amint integet a távolodó hajó után, vagy zöld lombfalak labirintusa felé indul téveteg. Máskor furcsa lovasokká materializálódtak a színek, vízparton vagy erdei ösvényen, megint máskor csörgõsipkás bohóccá, aki a festõhöz hasonlít, és vágyakozva nézi a tóban fürdõ nimfákat.
Festményeihez többnyire kellettek ezek a kis színvázlatok, megindították képzeletét, õk a modelljeim, mindig kéznél vannak, mint egy hŰséges feleség, simogatta meg a mappát. Nem segítenek a ribancok, morgott máskor, ha nem ment a munka, az ihlet lázas pillanataiban azonban, amikor elemi erõvel rohanták meg a látományok, szerelmetes múzsáimnak nevezte tarka papírpalettáit.
Inas, sovány férfi volt, kamaszosan gyors mozdulatokkal, szétálló kék szemmel, állandóan csapongó, verdesõ pillantással, és csak közelrõl látszott, hogy rövidre nyírt, szõke haja erõsen õszül. Mindig meglepõdöm, ha eszembe jut, hogy hány éves vagyok, mondta, mikor beírtam az adatait. Otthon, Kárpátalján családja volt, feleség, gyerekek, unoka. A fia még tanult, muszáj volt pénzt keresnie, de ez a kényszer nem hatott rá bénítóan, inkább ösztökélte a festésre, mintegy igazolta szenvedélyes színimádatát, és azt az érzéki élvezetet, amit a festésben lelt.
Nálunk, a délalföldi nyárban valósággal lubickolt a színek zuhatagában: Itt egészen mások a sárgák és a vörösek, mint nálunk, lelkendezte. Tüzesebbek. Telítettebbek. Biztosan a hõségtõl van, hogy szinte perzselnek. Egészen lázba jövök tõlük. És ezek a meleg éjszakák, hogy egy szál ingben sem fázik az ember. Na és a lányok! Az a rengeteg gyönyörŰ lány mindenütt!
A festõk a Kárpát-medence legkülönbözõbb tájairól verõdtek össze nyaranta a határszéli kisvárosban - amelynek egykori dicsõségét a régi megyeháza impozáns épülete hirdette a fõtér közepén, büszke timpanonjával, vaskos oszlopaival -, és bár folyton panaszkodtak a számukra szokatlan forróság miatt, határtalanul élvezték az ingujjas estéket és a langyos hajnalokat, amikor könnyedén siklottak az ecsetek a friss alapozáson. Ilyenkor ment legjobban a munka, nem törõdtek az élénkülõ forgalom erõsödõ zajával, az épület párkányai alatt fészkelõ fecskék fel-felcsapó csivitelésével, és a kollégium viharvert padlását megszálló balkáni gerlékre sem haragudtak, pedig minden virradatkor felhangzott éles kiáltozásuk, és a száz meg száz szárny verdesése átható, surrogó zajt keltett.