- Tényleg rengeteg! - állapította meg tárgyilagosan (az ilyenkor szokásos túlzás nélkül) Dzs., miközben azon töprengett: kitõl is hallhatta ezt a szójátékot. S hol? Erdélyben vagy még itt Magyarországon? De nem jutott az eszébe. A szóban forgó "dolog" ugyanis, mely ennyire nyilvánvalóan rengetegnek látszott, jól fejlett, s rengeteg volta ellenére szépen formázott nõi mell volt, mely minden lépésre megrengett, hogy aztán újra és újra visszanyerje nyugalmi állapotát. A testrész egy húsz év körüli hölgyhöz tartozott, aki lassan le és fel sétált a pénzváltó helyiség bejárata elõtt.
A "témát" azonban, nehogy önmaga elõtt is szemérmetlen hírébe keveredjen, gyorsan felfüggesztette. Voltak fontosabb és megrendítõbb dolgok is, melyeken e pillanatban át kellett esnie.
Hogyan menjen oda hozzá, hogy ne keltsen feltŰnést? Ez szinte lehetetlennek látszott, hiszen a lány annyira feltŰnõ volt a nagyváros emberrengetegében is. Szõke volt és kék szemŰ, magas és karcsú. Mintha nem is székelyföldrõl, hanem a századelõ germán mitológiájából érkezett volna. (Thomas Mann Dzs. kedvenc írója volt. Legtöbb írását eredetiben is elolvasta). A zsírpárnáikba gyŰrõdött asszonyok és a zörgõ csontú lányok tömkelegében valószínŰtlenül hatott.
Nem szabad szétnéznie! Ez alapszabály. Ezért aztán az volt a határozott érzése, hogy mindenki õt nézi. Mindenki arra kíváncsi, hogyan fogja a lányt megközelíteni. Úgy kellett tenniük, mintha régóta ismernék egymást. Hogy a lány ismeri fel õt. Hogy találkozásuk mindennapi, a legmindennapibb esemény, ami a budapesti utca forgatagában bekövetkezhet. Csakhogy ez, kedves olvasó, korántsem olyan egyszerŰ.
Dzs. látta magát az Oktogon forgatagában, az aluljárók egyik oldalon nyelték, másikon okádták a tömeget. A lámpáknál és a járdaszigeten széles hullámokban hömpölygõ embertömeg idõnként veszteglésre kényszerült, aztán nekilódult, hogy átkeljen a túloldalra, vagy fölkapaszkodjon a szinte percenként beszaladó villamosok valamelyikére.
A Korona nevŰ - Brassó-Budapest közt közlekedõ - expresszvonat sepsiszentgyörgyi megállójában kérte meg egy idõs néni, hogy a retikülnyi csomagot adja át Budapesten élõ unokájának. Hogy miért éppen õt szúrta ki a feladatra? Feltehetõleg nemcsak azért, mert rajta látszott leginkább, hogy külföldi, hanem azért is, mert az unokája számára majdan az Oktogon téri pénzváltó elõtt is (ez volt a csomaghoz sebtében mellékelt - vajon ez a pontos kifejezés? - használati utasítás) így tehette legegyszerŰbbé a felismerést. Õ szerencsétlenségére épp magyarul beszélgetett egy brassói tanárnõvel. A néni olyan eltökélten fordult hozzá, hogy hirtelenjében lehetetlen volt viszszautasítani. Pedig az átlátszó ragasztószalaggal keresztül-kasul tetovált csomag gyanús volt. "Apróságok" - mondta a néni, de hogy milyen apróságok, azt már nem volt ideje megkérdezni.
Általában tudott aludni a vonatokon, de ekkor a helyét sem lelte. A csomagot - a ragasztószalagok miatt - nem nyithatta fel. Meg sem szabadulhatott tõle, hiszen átadásának tanúi voltak. S egyébként is, nem élhetett vissza egy erdélyi magyar öregasszony kitüntetõ bizalmával. Szerencsére a tanárnõ, akivel magyarul beszélgetett, kisegítette zavarából, sõt fokozódó kétségbeesésébõl.
- Én majd átviszem, ne izgulj. De csak Püspökladányig, mert át kell majd szállnom a debreceni vonatra.
Doktorandusz volt, az épp esedékes vizsgájára utazott Debrecenbe.
A csomagot átadta a lánynak, próbált megfeledkezni róla. Olyannyira, hogy valahol Kolozsvár táján álomba is merült. A határon minden nehézség nélkül keltek át, csak az õ útlevelével ment el a határõr, s mikor egy jó félóra múlva visszatért, a hátizsákját vizsgálta át, de az is rendben találtatott. A lány bátorítóan rámosolygott: - Azelõtt velünk is ezt csinálták... - Püspökladánynál aztán visszaadta a csomagot, majd könnyed, cinkos mosollyal elbúcsúzott és leszállt.
Egyedül maradt a fülkében. Nem bánta. A lány rokonszenves volt, de tolakodó jóindulata és agresszív együttérzése nyomasztotta. Pedig kezdte megszokni, hogy õ - szeptember 11-e óta - mindenkinek gyanús, aki él, de legjobb esetben is szánni való. Lám, önmaga elõtt is. Hiszen fogalma sem lehetett arról, mi van a csomagban. Kábítószertõl robbanóanyagig bármi.
A trükk közismert. Egy ártatlan tekintetŰ öregasszony semmire sem garancia, sõt... A csomagot hátizsákja mélyére rejtette, s úgy meredt maga elé, mint a szüzességüket frissen elveszített leányok: "Meglátszik-e rajtam? Vajon tudják-e vagy sem?"
S most elérkezett a csomag átadásának pillanata.
Rögtön észrevette a térfigyelõ rendszer kameráit. Látta a képernyõ elõtt ülõ szolgálatost is, aki nyilván réges-régen fölfigyelt õrá. S természetesen arra is, hogy õ éppen a szõke lányt nem akarja úgymond észrevenni. Önmagát azonban sajnos mutatnia kell. Nem léphetett túl gyorsan, és túl lassan sem. Igyekezett nagyon úgy mozogni, mint a környezete - annak ellenére, hogy annyira kirítt belõle. A Duna-korzón vagy a Váci utcában legalább felbukkant volna több gyanús arc. De itt! A helyszínt azonban nem õ választotta meg. Dühös volt és önvád gyötörte: miért is nem dobta be a csomagot az elsõ kukába?
Meg tudta volna fojtani a lányt. Sõt, gondolatban már jó ideje fojtogatta.
No végre! A lány arca felderült, megindult feléje. Dzs.-nek hirtelen átvillant az agyán, hogy gyönyörŰ, de ettõl a felismeréstõl csak még jobban megrémült. Sürgõsen meg kellett szabadulnia. Nemcsak a csomagtól, a lánytól is. Mozdulata most sem lehetett túlságosan szembeötlõ - túlságosan bújtatott sem. EgyszerŰnek, átlagosnak, mindennapinak kellett látszania. Éppen ezért lehetetlen volt, hogy fel ne tŰnjön. Aztán mégis megtörtént!
A lány hálálkodott, meghívta egy kávéra. Sajnos nem ér rá, hárította el, hiszen a tarkóján továbbra is ott érezte a térfigyelõ szúrós tekintetét. Látta, amint az alkalmazott int a kollégájának, hallotta, hogy fölhívják a szolgálatos rendõrt. Szerencsére csúcsforgalom volt. Fölkapaszkodott az épp beérkezõ villamosra. EltŰnni, minél hamarabb. Vajon a profik odahaza, Palesztinában hogyan csinálják? Egyáltalán, lehet ezt csinálni?!
A Margitszigetnél szállt le a villamosról. Szemmel láthatóan nem követte senki. A szigeten gyér volt a forgalom. Megivott egy kávét. Közben figyelt. Még mindig senki. Lassan megnyugodott.
A Budapest-Székesfehérvár közt közlekedõ gyorssal este 9 tájban érkezett haza Velencére. Tíz évvel ezelõtt, amikor a gyŰlölködés poklából Magyarországra menekült, ott kapott lakást. Aztán ott is ragadt. KitŰnõen megtanult magyarul. Erdélyben is azért járt, hogy megismerkedjen a magyar történelem és kultúra egykori helyszíneivel. Hiszen elõbb-utóbb meg kell házasodnia, s magyar lányt szeretne feleségül. Õ, a székesfehérvári mentõszolgálat közismerten legjobb szakembere, a "velencei mór".