Ez is a legrosszabbkor került elõ. Tudom, hogy mindig így történik, és nincs menekvés, mert a szemembe, az orromba, az agyamba tolakszik - s ha nem egy fénykép, hát más. Mindegy. Bármi. Ilyenkor egy ártalmatlannak, sõt idillikusnak látszó fénykép is az egész rohadt, elcseszett életemmel szembesít.
Nagyon jól emlékszem, hogy amikor elkattintottam a gépet - olcsó, primitív gép, Ljubityelnek vagy mi a fenének hívták, egy haverom hozta Moszkvából, nekem megfelelt, nem érdekelt, egy-két év után elõ se vettem, valamelyik nagytakarítást követõen a feleségem rásózta az idõrõl idõre becsöngetõ házalónkra. Az öreg cigány ószeresnek mondta magát, csücsörítette a száját, s nagy készülõdéssel úgy formálta az "ó"-t, mintha csókot dobna. "Ó", zengette, s kis döccenéssel utána küldte a többit: "szeres... megint eljött az ó... szeres" -, szóval jól emlékszem, hogy akkor sem tetszett a beállítás. Az, hogy beállítás lett. Hiába lopakodtam a favágító felé, percekig csak leselkedtem a kiskonyha fala mellõl. A gépet egyelõre a kezemben lógattam, nem is igen készültem elsütni, nem volt nekem se fényképészi, se megörökítési szenvedélyem - különben is olyasfélét érezhettem, hogy a megfelelõ pillanatot már elkaptam, itt van, tessék, gyönyörködve nézhetem a lányomat, és láthatom, hogy igaz, amit napjában többször is fejcsóválva, túljátszott hitetlenkedéssel mondtak otthon: ilyen nincs is, ennyire nem hasonlíthat egy kislány az apjára, mert a megszólalásig, az összetéveszthetõségig hasonlít. Tetszett nekem ez a hasonlóság. Büszke s bizonyára öntelt is voltam, bár nyomban éreztem azt a réges-régi, a gyerekkoromat, vagy inkább a gyerekkoromról õrzött emlékeimet átható és mindent megkeserítõ ijedelmet, aminek nemhogy a nevét, semmijét se tudtam, sokáig nem értettem, csak szenvedtem a magam kishitűségétõl és a félsztõl, hogy a vidékiség majd sohasem ereszt el, hogy a parasztházunk a paraszt-eszközökkel odaragaszt a faluhoz, és mindig is olyan tejbetök lüttyõ leszek, amilyennek három meg tizenhárom évesen látszottam, s ami a szüleimnek meg az egész falunak kedvére volt. Tudtam, egy szó sem igaz az okoskodásokból, s például nem azért nyírnak kopaszra, hogy erõsebb, vastagabb szálú hajam nõjön. A nyári kopaszság is hozzájuk, a faluhoz hasonított. És hiába akarták, hogy tanuljak, menjek egyetemre, valójában ösztönösen nem eresztettek - én meg engedelmesen suttyósodtam. Apám kopott borotválkozó tükrében pontosan az a homályos bunkó voltam - a bambaság foglya -, amilyennek elgondoltak, mint a többi parasztgyerek. Anyám ugyan még rátartibban elkülönítette magát: õ iparosember felesége, de engem hagyott, sõt nyomott le. Úgy idomult és idomított, mintha észre sem venné a riadalmamat, a bunkóság rám nehezedõ, lefokozó, leszorító súlyát. Ahogy olvadozva néztem az én késõn született kislányomat, nemcsak a hízelgõ hasonlóságot láttam, hanem hogy a fejbõréhez tapadó, kevéske pihével szinte kopasz. Szép gyerek, de széles az arca, rövid a nyaka, esetlenül áll - a bunkóságot láttam rátelepedni, már rajta is volt, benne meg körülötte, és elszorult a torkom a gondolatra, hogy talán menthetetlenül az is öröklõdik. Lehet, hogy nagyot nyeltem, sóhajtottam, nyögtem, még az is megeshetett, hogy letöröltem a meghatottság és a tehetetlen düh maróan sós könnyeit, mindenesetre a lányom észrevett, s bár csak akkor, ijedtemben-zavaromban emeltem szemem elé a fényképezõgépet, õt már csakis az érdekelte. De nem én, nem is a masina, hanem maga a fényképezés - honnan tudhatta, mi az? -, elfordult a nagyapjától, az addig vonzó, mert veszélyes, csak óvatosan közelíthetõ fűrésztõl, és a legközönségesebben bájoskodott, félrehajtotta a fejét, álla alá húzta az öklét, tapsolt és grimaszolt. Apám hangtalanul figyelte a rönkbe mélyedõ fűrészt - úgy állt hozzá, úgy fogta, mintha egymaga is boldogulna vele; a maga módján, dühösködve, komoran õ is pózolt? Látszólag tudomást sem vett ottlétemrõl. Nem méltatlankodott, hogy elhappoltam az unokája kíváncsiságát, egyáltalán: hogy megzavartam gyöngéd kettõsüket, de egy fél mosollyal sem jelezte, neki is kedvére van a fényképezés. Anyám mézes kacagását hallottam. Az ablakból nézte, ahogy a lányom mórikálja magát. "Ili!", mindenkit meglepett a felcsattanásom. Soha még ilyen ingerülten nem szóltam a gyerekre. Mi bajom? Mit akarok? Éppen most, amikor aranyosabbat elképzelni sem lehetne - milyen képet akarok? Mielõtt a lányom megijedt vagy sírva fakadt volna, sikerült szépítenem, sõt, szinte feledtetnem a durvaságomat: "Ilikém, fogd meg a fűrész végét... látod, ahogy a papa fogja... megengedte, hogy megfogd... segíthetsz neki." A gyerek le nem vette a szemét a fényképezõgéprõl, de engedelmesen kinyújtotta a karját és megmarkolta a fűrész rövidke nyelét - olyan készségesen, ahogy manapság - fuldoklom, ha erre gondolok, és muszáj erre gondolnom, igen, ahogy most manökenként... ilyen finoman mondom, bár vicsorgok... úgy hiszem, manökenként is így teljesít minden kívánságot. Azzal a fényképezéssel - én okoztam minden bajt? Egyes-egyedül én? És éppen azzal a fényképezéssel?