62-ben olvastam először Rába György verseit, és azóta bármelyik kötetét vettem a kezembe, megérintett hangjának újszerűsége, összetéveszthetetlensége. A távolságtartó, a nagy szavaktól, a szenvedély és szenvedés látványos ábrázolásától tartózkodó, mégis szenvedélyes versbeszéd, amely szerénységével és erejével egyszerre hat és nyűgöz le, kezének határozottsága, mellyel lépésről lépésre haladva vezeti olvasóját, és elhiteti vele, hogy nem cél áll előtte, hanem poros út; hogy teljes életen át tartó menetelése az út megélésének tapasztalatával fizet majd. A Nyílttenger című kötet volt első olvasmányom, és ha az első pillanatban azt gondoltam, hogy központozás nélküli, töredezettnek tetsző verseivel önkényesen formálható anyag került birtokomba, csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. A magát mintegy az olvasóra bízó, önmagát tetszés szerint tagolni engedő szövegek ugyanis a legkeményebb fajtából valók, saját törvényük szerint hasadnak, tagolódnak, állnak össze verssé. Rába György megfogalmazásainak intenzitásával bizonyos szavakat, kifejezéseket, látásmódot kezdettől költői tulajdonába vesz. Először csak a verstér mágneses vonzását érzi az olvasó, a szabadság örvénye ragadja el, de ha elmélyül verseiben, biztos már afelől, hogy az örvénylő, szigorú világnak rabja maga is, és sorsa egyéni, szűk keretében kell hogy megkeresse szabadulása útját, akár a versbe foglalt sors (történet) elbeszélője, a költő. Aki önmaga marad egy életművön át anélkül, hogy ugyanaz maradna. Ebben a Rába költészetére annyira jellemző, valószínűleg mindannyiunkat izgató kérdésben, mármint hogy mennyire vagyunk azonosak régebbi önmagunkkal, azaz a költészet nyelvére fordítva: mennyiben változik, mennyiben marad önmaga az első és utolsó versekben megszólaló személye, mennyiben teljesíti, teljesítheti be sorsát, hadd idézzem Tengelyi László alapvető fontosságú könyvének, az Élettörténet és sorseseménynek ideillő bekezdését: "... az önazonosság nem kívánja meg azt..., hogy lényünknek legyen valamiféle magva, amely minden változás közepette megőrződik; nem vonásaink állandósága, jellemünk szilárdsága, és nem is meggyőződéseink változatlansága teszi, hogy önmagunk maradunk, hanem hogy minden átalakulás, amelyen életünk során keresztülmegyünk, egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhető. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy az önazonosság nem más, mint a narratív identitás." Rába költészete túl a narratív identitás hangsúlyozásán, érzésem szerint nem egy jelentős kortársánál inkább őrzi vonásai állandóságát, lényének magvát, hogy az előbbi kifejezést használjam. Verstörténeteiben otthonosan mozog az olvasó, országa, önmaga történelmére, történeteire talál, lenyűgözi a közös sors elbeszélésének mikéntje, a kívülről látás-láttatás képessége, a pontos fogalmazás. "Az esztendőknek kürtszó kukorékol / kemény kontúrokra ébreszt az óra / fürösszük füstben márciusi arcunk / legyünk szépek a legénybúcsúzóra / ez a pohár közöttünk bujdosik / a férfibánat Éljen a barátság / Felbődülnek ingerelt lövegek / és szidalmait cserfeli a gránát / törzsek lécein acélsisakok / száradnak sorban akár kerítésen / piros nyomjelzők indulata ível / konyul le forró emlékek az égen / s megindul a barázda a roham / ... / egy éles kép: por-ernyői alatt / felnőttnek lenni s magunkra hagyottnak // ... // Mikor végre az otthon fiúk én már / másik történetben megyek örökre / ..." írja a Nyílttenger a világháborút megidéző, emblematikus versében, az Egy katona történeté-ben.
A Sárkányeregetés című 2oo3-as kötetben szereplő versek a negyvenkét évvel azelőtti Nyílttenger "történeteinek" folytatásaként is olvashatók. Az új kötetből szép számmal idézhetünk példákat a régtől ismert, sajátos, rábai szóhasználatra. Lássunk is közülük néhány találomra kigyűjtött szót, hogy érzékeltessük verseinek hangulatát: vadászjegy, dobbanásköz, nyomkeresve, óraütésre, rabvallató, szabaddobás, sebtapaszos ló, sírontúli mű, utószülött gyermek, kabátgomb élőhelye, az ember télideje, tojáshéjnyi esély, stb. Idézzünk a katonai szókincs preferenciájára mutató, s a Rába szóhasználatát kezdettől jellemző további példát az új kötetből: terepszínű, hadrend, üdvhadsereg, őrtálló gyenge porcok, hadifoglyok éjszakái..., vagy válasszunk ki egy-két mindennapi és katonaéletre egyaránt vonatkoztatható kifejezést, az útonlét, a lábunk alatt elpergő kövek, fegyelmezett vonulás szavait, képeit. Elevenítsünk fel ismét néhány régi példát a negyven évvel ezelőtti kötet háborús vagy katonai szókincséből: bakák, zászló, György-rendjeles marsall, halál gránátos léptei, bombazaj, távcső, dobpergés, díszszemle, mordálycső, piros nyomjelzők, tankok hernyói, becsapódás gombái, futóárok (szerelem futóárkaként), napraforgók alabárdja stb. Az egyik első és a máig utolsó kötetből vett, nagy hangulati értéket rejtő szóhasználat azt sugallja, világérzékelésében talán, de szókincsében mindenképpen koherens Rába költői világa, hogy a kezdettől szuggesztív, "férfias" hang kitartóan jelen van költészetében. A fenti példákból nem derülhet ki, de a Sárkányeregetés elolvasása után mégis érezzük, hogy valamilyen lényeges elmozdulás is történik új kötetében. Életszeretet és éteri szerelem született a tapasztalatokból és fájdalmas nosztalgiából. Amikor a világ és világot leképező mai vers rettenetes tudósításként a totális reményvesztésről szól, Rába új kötetében egy emlékezetbeli signora elemózsiával telt kosarat ereszt le ablakából, vagy a réteges öltözködés fagyot kizáró csodájáról beszél a költő. Vagy az elme határtalan kirándulásáról szól, és a versbeli Kényúr: a költő ablakán kitekintve csöpp madárartisták föllépésében gyönyörködik. Vagy latin költőelődjét idézve élete télidején az emberi méltóság megőrzésére napi egyetlen vonal meghúzását kéri a sorstól.
Nehéz a kötet - talán ha tizedét kitevő - szerelmes versei közül kiválasztani a legkedvesebbet. Az álom arcai volna a legszebb? és annak is az első szakasza? és az is a negyedik sora miatt: "A szerelem is csak álom talán / eszmélsz s a napsóvár szitakötő / kötény fakanál a volt látomány / vagy sok színes kence szétszórt cipő"? A látomány ez a (szövegszerkesztőm szerint) mára már nem is létező szó sugározza be a versszövetet, mint Petőfi: "Eléjök lépett a fák közül egy mennyei látomány" sorának ikerlátománya? Ez a teljességgel földi jelenés, régi, kedves nőalak áll a versben fakanállal és kötényben? Vagy épp egy démoni másik, egy színes kencéktől élénk tekintetű nő emléke jár-kel, kelleti magát a versben? Vagy mégis a negyedik sorban szereplő szétszórt cipők képe miatt mondom, hogy ez a vers áll hozzám a legközelebb? Bizonyíthatom, hogy szerelmi emlékjelenetekben nagyon maradandóan tudnak ott maradni elhajított ruhadarabok. Hátha még rímhívó helyzetbe is kerülnek! A napsóvár szitakötő és szétszórt cipő együtt hever a versbeli szorongva ágynak ernyedő öreg ágya előtt, elhiszem. Hiszen melyikünk ne látott volna még földön heverő, szivárványos szárnyú szitakötőt? De egyet sem fordulunk, s már újra fennszárnyal kötény és fakanál, vagy párban a szitakötő és a színes kencék varázserejével balzsamozott cipő.
"A szerelem is csak álom talán
eszmélsz s a napsóvár szitakötő
kötény fakanál a volt látomány
vagy sok színes kence szétszórt cipő
Az álom meg épp szerelem lehet
ifjan vágyol rá röptet elragad
de szorongva ernyedsz ágynak öreg
s elveszted űrhajózó magadat"
(Az álom arcai)
Páros napokon a fenti verset választanám, páratlanokon viszont az Egyre több lányt. Mivel ma március 27-e van, a tegnapi vershez ide kell írnom, miért nem tudok szabadulni az itt következő soroktól: Vonulnak szemközt vajfehéren / a zsarátnok ünnepszínében / a tarka regék hadnagya / lesem megkövült seregélen. Így hangzik a négy sor, a vers első szakasza, amelyből álomjelenetre következtetünk. A vajfehér szó teszi talán a köznapi tejfehér szokatlan párja, amely viaszos anyagával álomban visszajárót, régit, halottat egyaránt idéz. Ezt a képzetet erősíti az apokaliptikus ítéltetés, a csőr elébe, az egyre halványuló (régies): napszíttak, a régi (s mint előbb: régies) nagyúr, meg hát természetesen a nosztalgikus, katonai szókészletből vett: hadnagy a seregélen. A második szakaszban az ítéltetésre: a csőr elébe engedelmesen sorakozó selymes pihéjű lányok vonulását figyelő ma sem érti, hova lett, mire szolgált a szerelem, a zsarátnok ünnepszíne, de emléküktől is megmelegszik a szíve, tarka regék hadnagyaként őrködik, áll, verset jegyez a seregélen a költő:
Vonulnak szemközt vajfehéren
a zsarátnok ünnepszínében
a tarka regék hadnagya
lesem megkövült seregélen
Ringanak az ítéltetésre
selymes pihék egy csőr elébe
az indázó bozóton át
talány csapatuk jelenése
Helyrajzai régi nagyúrnak
napszíttak egyre halványulnak
de minden selyemzizzenésre
portyát szimatol szebbet újat
(Egyre több lány)
A ravasz és sűrű rímek, a háromszorosan, majd az utolsó szakaszban dúsulva, négyszeresen emlékeztető sorvég (a, a, x, a; b, b, x, b; c, c, a, c) zenéje szól fülünkben. A talány csapatuk jelenése, a Helyrajzai régi nagyúrnak asszociációk sorát indítja el. Hosszan, a kötet 70. lapjára vissza-visszalapozva értelmezzük ezt a mindössze tizenkét sort. Ha szemközt vonulnak, ha a seregélen a lányokat leső hadnagy portyát szimatol, szebbet, újat, a szerelem talán nem is ér véget soha, talán döntetlenre végződik halál és élet párviadala, reméljük.