Nem tudom, akad-e költő, akinek szemlélete, megszólalásmódja, sorokban és strófákban tükröződő világa, mint valamely matematikai művelet végösszegébe, egyetlen versbe sűríthető. Ha igen, a szóban forgó szerző aligha tartozik a valóban formátumosak közé. Hitem szerint minél gazdagabb és rétegzettebb az életmű, annál kevésbé képzelhető el olyan kiválasztott költemény, amely mint egy apró harcos, elénk perdül az Összegyűjtött versek lapjairól, hogy kardját kirántva valamennyi társa nevében megvívjon a bírálat és elemzés vizsgálódó szellemével. József Attiláról sokat mond az Óda, a Téli éjszaka, a Kései sirató, a Hazám vagy A Dunánál - e nagy versek között azonban nincs, amely alkalmas volna arra, hogy egymagában álljon helyt a költő bonyolult és ellentmondásos termésének egészéért.
Rába György legutóbbi kötetét, a Sárkányeregetést lapozgatva élvezettel merültem el egy játékban: kerestem azt a különleges verset, amely magát a költőt képviselhetné teljes értékűen egy rövid eszmefuttatás munkadarabjaként. Sok fontosat találtam, s ezek közül jó néhány méltón jellemezheti Rábát, ám önmagában - örömömre - egyik sem volna elegendő. A költő létfilozófiájának rangos summázata az Ember mint órainga; a természetet odaadón figyelő s vele egybeolvadó ember magatartását érzékletesen jeleníti meg A meggyfa balladája; a mesevilágban kalandozó hajlam számos más vers mellett a Találós kérdések útján tartalmának is meghatározója - és így tovább, minden típus lényege megcsillan egy-egy magányos gyöngyszem felületén. Rába költészetének azonban az évtizedek óta kikristályosodott formavilág és a letisztult versbeszéd egysége ellenére oly sok különféle vetülete, oly sok árnyalata, témája, műfaja és megszólalásmódja van, hogy egy-egy vers legfeljebb valamely meghatározott, jellemző mozzanatot világíthat meg.
Az általam kiválasztott, számomra kedves költemény is ezt teszi. A Még ma is lázong húsz sora nem annyira formai vagy stiláris megállapításokra ösztönöz - bár tömörsége és fegyelmet sugalló szerkezete méltón mutatja fel a Rába-vers általánosságban is érvényes tulajdonságait -, mint inkább ahhoz kínál keretet, hogy megfigyeljünk egy költői magatartást - egy szemléletet, amely Rába György újabb termésének fontos alkotóelemeként értékelhető.
Még ma is lázong
Még ma is lázong a kamasz
engeszteletlen éhezik
bennem mert kiköpi a felnőtt
emészthetetlen tetteit
nem hízik megállapodott kor
ételén a mindennapi
elé rakott tányér falatját
undorodva félrelöki
lefitymálja és gúnyolódik
a pókhasún a gömbfejen
milyen olcsóság zsírja tömte
hogy ily vágósúlyú legyen
a kamasz inkább nagyokat
nyel s akár sose nőne föl
nehogy így tengődnie kelljen
egyenkosztok csöbreiből
de arra feni a fogát
amit egyszer élvezhetett
a föld végéről hozta el
csak rá gondoló szeretet
Az én olvasatomban a vers és annak szimbolikus alakja, az élet készételét lenyelni képtelen, eszméihez makacsul ragaszkodó kamasz olyan mozzanatot képvisel, melyet fontosnak vélek Rába utóbbi évekbeli termésében: a fiatalságot. Rába fiatal költő. Ez nem különösebben érdekes vagy meglepő megállapítás, ha húszas, harmincas éveiben járó tollforgatót jellemzünk vele. Rába György azonban nyolcvan esztendős - ebben az életkorban, amikor sokak verseiben válik alapmagatartássá a rezignáció, figyelemre méltó, ha a művekből ilyen intenzitással árad a kereső-kutató elszántság: a felfedezőé, aki sűrű, ösvénytelen vadonban halad előre, a bányászé, aki sosem rest kockázatot vállalva új tárnát nyitni.
A kaland szót három bekezdéssel korábban már használtam, de most nyomatékosítanám: Rába költészetének szellemi fiatalsága kalandkereső fiatalság. Mi lehet magamon túl / nyújtóztam annyiszor / messzebb valami másért - vall A hajtóm. Szép, ahogyan ez az örök vágy az Újra kezdeni című verset lezárja: segíts súgj nekem valami varázsszót / kezdhessünk el egy jobb kalandot újra.
És sajátos paradoxon, hogy a megszokás ellen feszülő ösztön jelenléte éppen az Öregember arcképe alá hat sorában fogalmazódik meg szinte képletszerűen: Napjainak mélyszántása hiába / szétporlanak ha nem esőzi többé / váratlan órák országos kalandja // A kései élmények / autós blokádkor elropogtatott / tartalék kétszersültek.
Tartalék kétszersült? Azt is a lélek belső kamrájában gubbasztó, lázongó (és nyilván sovány) kamasz majszolja, aki nem hízik megállapodott kor / ételén.
A Sárkányeregetés azonban számos más versben is hitet tesz a kamasz- vagy gyermeklét, a hajthatatlan idealizmus egzisztenciális alapélménye és a lélek soha el nem évülő fiatalsága mellett. Ezt teszi maga a címadó vers: Ki sárkányokat ereget / az voltam sosem eleget / papírból lécből és csiriz-ből / röppentek zsenge álmaim föl. De erre utal a szerző által idézőjelbe foglalt című "A három kívánság" is, amely idegenkedő távolságtartással veszett felnőtt dolognak ítéli mindazt, ami a pihenni vágyva forgolódónak álmatlanságot okoz: Elaludni mint az ártatlanok / s nem várni hogy majd csak elkódorog / megbánás gond veszett felnőtt dolog. Egy másik vers elején még nyíltabban fogalmazza meg vallomását Rába: Diákéveim véget sosem értek / fürkésztem lestem elemeztem - így kezdi mondandóját a Versenytársam, az idő.
Számomra talán legérdekesebb s leginkább figyelemre méltó, hogy az általam választott vers, a konvenciókkal dacosan szembeszegülő Még ma is lázong ikerdarabbal is büszkélkedhet a kötetben: egy költeménnyel, mely a harcias-elutasító mondanivalót bizakodó-életerős derűvel parafrazeálja, s hangsúlyos nyolcasaival népmesei atmoszférát teremt.
Mintaképem
Ifjúember mintaképem
az a legény a sörényes
határtalannal komázó
szánkózik a földön égen
ahogy dűlőit bejárja
önkezével barkácsolta
bajnok alkalmatossága
maga fölé emelkedik
gazdagodik egyre közben
nem csak sebe szaporodik
a hét határig adósnak
még kudarca is tudósabb
a vakmerő világjáró
ha csak szívben káprázatban
falakon keresztüllátó
ujjongva lerázhatatlan
nem is mállik nem is múlik
szökő élet szökőévig
követném vagy utánoznám
ha szemernyit hasonlít rám
grafittal írt napjaimban
ujjkörömnyit boldogíthat
tetteiből érdeméből
egy árnyalat holtomiglan
Az olvasó örömteli felfedezése, a rábukkanás az ikerdarabra s benne a lázongó kamasz jókedvű és elpusztíthatatlan testvérére, csak nyomatékosabbá teszi a feltételezést: a Még ma is lázong, ha nem is olyan vers, amely egymagában, jelképes érvénnyel állhat helyt Rába egész költészetéért, az idős kori termésnek mindenképpen fontos, emblematikus darabja, amely az elmúlt évek Rába-lírájának egyik meghatározó magatartásformáját képviseli.
Számomra különösen kedves a befejezés, amelyben a költő mintegy megadja okát a lázongó kamasz önsanyargató böjtjének. A dacos fiú arra feni a fogát / amit egyszer élvezhetett / a föld végéről hozta el / csak rá gondoló szeretet. Először is: szépnek találom, ahogyan az utolsó előtti sor - a föld végéről hozta el - ajtót nyit egy másik ismerős Rába-toposz, a magam kategóriarendszerében mesés versekként számon tartott csoport világára, éppen arra, amelyikbe az imént idézett ikerdarab, a Mintaképem tartozik. Ezzel Rába - mindegy, hogy szándékosan-e vagy önkéntelenül - poétikailag is megteremti a kapcsolatot a két, tematikus értelemben rokon mű között. Másodszor: vonzó a lélektani egyensúlyteremtés szándéka, mely a Még ma is lázong utolsó szava, a szeretet használatával hirtelenül és nem várt módon valami lágy fészek-meleget lehel az olvasó köré. Harmadszor és végül: az a titokzatos táplálék, amelyet a fiú egyszer élvezhetett - igen, érezzük, ez mindent megmagyaráz és mindennek értelmet ad. Ez az, amiért érdemes magányosan lázadni, koplalni, nélkülözni. Mintha Rába kamasza József Attilával mondaná: Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Tisztelet a fiatalnak.