Csak a nyele vagyok valaminek.
Túlsó vége hol kotor,
tengerfenéken vagy pince mélyén, nem tudom.
Néha tűzforró, néha nagyon hideg.
Csak a nyele vagyok valaminek.
Égnek tartott fáklya, gázláng-lobogás,
szénatűzben perzselődő oszlop,
mely maga se tudja, mit tart,
s tart-e még egyáltalán.
Létra vagyok, amin föl-le jár egy angyal,
ha érkezik, mindig megrándulok.
Bordáim recsegnek-ropognak,
és fájnak a lábnyomok.
Az a legrosszabb, amikor fölmegy.
Olyankor egyre türelmetlenebbül várom.
Utánanyúlnék, ha lenne hova.
Így inkább csak hagyom, hogy fájjon.
Ha lefelé jön, az maga a megkönnyebbülés.
De hogy szólna hozzám,
azt már nem remélem.
Nem kérem, vigyen föl magával.
Tízezer fokos tűzben égni? Minek?
Csak a nyele vagyok valaminek.