(kórházi végmetszetünk)
99
A csecsemőfej méretű mióma: minden
bajnak, hisztériának, minden apádból
lelkedzett vadságodnak ez az anyagi oka,
gondoltam, és örültem, hogy a műtét
utáni éjszakán veled maradhatok;
hiányoztál már - a legrombolóbb hiány,
ami eddig megtalált -, úgy éreztem,
most nem hibázhatok, de egy moccanásomra,
vagy épp a semmire,
kiabálni kezdtél, hogy menjek el.
100
Kerested a kezem, összefogództunk,
a szépsége tényleg megszokhatatlan;
a legszebb női kézfej, enyhén fölfelé
hajló, keleties ujjak, az egész forma
valamiféle fenséges antigeometria;
beleőrültem volna, ha meghalsz, és
"meghal veled a kezed is". Csak a mi,
csak az együtt hal meg, persze, a
kezed melege, az érintésed; de csak együtt
élhetjük, hogy így van rendjén.
101
Azt hiszem, már nincs mód arra, hogy
bármit "visszavegyek" tőled, magunktól;
és minek mondani, tenni érezni vagy
gondolni, hogy tizenhárom évig tartott,
létezett, agonizált, vegetált, küszködött,
áltatta magát, narcisztikusan dacolt,
hazugságban és árulásban tespedt, és
mégis szívósnak bizonyult a kap-
("kap") csolatunk; és most, épp most,
csakugyan vége; förtelmes szó: csakugyan.
102
Egy presszó és egy kórház folyosója.
Ez lenne ábécénk eleje-vége, s benne, belőle
a végtelen, idült rutin, külső játékszerünk.
Még egyszer ott akarok lenni, a régi
előttedben, melyből akár semmi se
következett volna, főleg nem az ölelkezések
meg ez a kórházi folyosó, szakadatlanul, mint
egy elásott befőttesgumi, s a jó, s
rossz és a rengeteg beszéd.
103
Rákos nőkkel beszélgetek a dohányzásra
kijelölt helyen; automatakávé és cigaretta,
jókedv, semmi fakszni; mindenki
úgy beszél a rákjáról, mintha bármikor
ki tudná pakolni egy bőröndből, bele egy
virágcserépbe; beszűkülésnek, félelemnek
semmi jele nem jut át száradó külszínemen;
talán az élet, talán a halál zsugorodik
szavaik kiismerhetetlen hátterében;
képtelen, konok hattyúbeszéd.
104
Most már bizonyos, hogy élni fogsz.
Gyereket úgyse szültél volna, a méhed
meg... "mindenkinek vannak fölös részei".
Újra sima és feszes lesz a hasad, a vágás
profi, szép lesz, nem veszi el senki
kedvét. A petefészkek épek, továbbra is
termelnek hormont, csak vérezned nem
kell soha többé. Most minden még élesebb
és még világosabb. Megkönnyebbültem.
Te élni fogsz, én: én is, de most mindegy.
105/a
Mint minden szerelem, ez is csak olyan
volt, meg védtelen, meg konok és hazug.
Beleábrázik jeszenyinesen az ég, az éj,
a messzeség, az út.
Az út, mely épp egy idegen szoba,
recsegő szék, és gyógyszeres közöny.
A lehetőségek céda terpeszét
(nem tudom, hogyan) elfüggönyözöm.
Ne aggódj, én és az üresség, meglásd,
még szeretjük, még megtartjuk egymást.
105/b
Ami ezután lesz, akár Norwid keresztapám
az egész univerzumot: lázasan unom.
Államot, temetőt, rendszert, agóniát.
őszintén szólva inkább talpra állnék,
hisz keresve-nem keresve se találnék
emberlényt, aki ennyire szereti
a sorsát: ami cipelteti "tovább és tovább"
pengényi, szívós testem sejtjeit;
mint a rabok, már mind olyan szelíd,
s vadak is még, akár a katonák.