Afanaszij Bogdanov az utolsó öltéseknél tartott a katona karján, amikor az ápolónő beszólt, hogy látogatója érkezett. Jól van, fiam, csak még egy kicsit tartson ki, mondta a fiatal, szőke gyereknek, akit a tábornok házánál robbantott házibomba szilánkjai sebesítettek meg, amikor segített odébbtolni egy íróasztalt. Biccentett az ápolónőnek, hogy innentől átveheti a beteget, pohárka vodkát nyomott a fiú ép kezébe, és kisietett. A robbanásnál a katona elmondása szerint egy litván férfi is megsérült, de a vilniusi Sapieha palotában berendezett orosz katonai kórházba civileket nem hoztak. A szőke kölyök sebe nem volt súlyos, csak mintha megzavarodott volna: bambán bámult maga elé, amíg Bogdanov összevarrta a karját.
Nyomozótiszteket várt, akik a merényletről faggatják, mintha megtudhatnának valamit a fiú sebéből kiszedett szilánkokból. A szobájába lépve azonban magas, görnyedt alakot pillantott meg, akinek szedett-vedett, mocskos rongyairól messziről lerítt, hogy nem a cári rendőrség tagja. Háttal állt az ajtónak, és az orvos asztala fölé hajolva nézegette a szanaszét hagyott papírokat. Afanaszij agyán átfutott a gondolat, hogy a csavargót a rendőrség küldte kémkedni, talán ő maga is gyanúsított. Elpirult a haragtól. Csendesen várta, hogy az idegen észrevegye, és közben sáros, kopott csizmáját meg az üresnek látszó bőrtarisznyát méregette. A papírjaim közé csempészett valamit? – jutott eszébe, de ebben a pillanatban a görnyedt alak megfordult, és Bogdanov felismerte régen halottnak hitt Kirill bátyját.
A Bogdanov család a 16. század elejétől Minszk közelében élt. A földjükből származó jövedelem csak szűkösen tartotta el a sokgyerekes famíliát, így Jevgenyij, a legidősebb fiú agrártudományokra adta fejét, hogy örökségéhez jutva felvirágoztassa a birtokot. Kirill mérnöknek készült, Afanaszij pedig, aki három lánygyermek után született, apját követve katonaorvosnak tanult. Még csak hároméves volt, amikor apja, Sztyepan Bogdanov egy szerencsétlen félreértés miatt belekeveredett a dekabrista felkelésbe. Pavel Pesztyel ezredes, a dekabristák radikális szárnyának vezetője a család birtokán haladt át, amikor hazafelé tartott a lengyel nemesekkel folytatott titkos találkozóról. A faluban egy megvadult kutya a lova lábába mart, a ló megbokrosodott és ledobta Pesztyelt. A jobbágyok nagy óbégatások közepette a földbirtokos közeli házához szállították a könnyebb zúzódásokat szenvedett tisztet, a katonaorvos házigazda meg ellátta sérüléseit. Amikor Pesztyelt 1825 decemberében letartóztatták, majd felakasztották, a cári rendőrséget több besúgó is értesítette, hogy Sztyepan Bogdanov nemrég házába fogadta az árulót. A család hónapokon át rettegett: minden küldönc érkezését néma csend fogadta, és visszafojtott levegővel várták, hogy Sztyepan kibontsa a leveleket. I. Miklós végül jóságosan megbocsátott, de a minszki tartomány rendőrfőnöke Bogdanov értésére adta, hogy rajtuk tartja a szemét.
Sztyepan Bogdanov szinte összezsugorodott az állandó félelemtől: az egykor nagytestű, zsarnokoskodó férfi csonttá soványodott, csak suttogva beszélt, és mindenben alávetette magát felesége, Zinaida Petrovna akaratának. A rendőrfőnököt néhány év múlva áthelyezték, utódja pedig sosem olvasta az irattárban porosodó aktát, de a Bogdanovok úgy érezték, maga Miklós, minden oroszok cárja figyeli őket a távoli Szentpétervárról, és ha hibáznak, rosszallóan vonja össze szépen ívelt szemöldökét. Zinaida Petrovna vasmarokkal intézte a birtok ügyeit, és igyekezett messzire küldeni a gyerekeit, amint elég idősek lettek. Jevgenyij Moszkvában, Kirill Szentpéterváron tanult, a két kisebbik lány férjhez ment. Tonya, a legidősebb lány, nevelőnő lett egy dúsgazdag moszkvai grófnál, az év nagy részét külföldön töltötte: Párizsból, Londonból, Rómából küldözgetett leveleivel megtelt a némi nagyzolással könyvtárnak nevezett dolgozószoba asztalfiókja. Afanaszij jó pár évvel fiatalabb volt testvéreinél, és türelmetlenül várta, hogy rákerüljön a sor. Naphosszat apja régi szakkönyveit bújta. Amikor végre elkerült a moszkvai egyetem orvosi fakultására, tanárai megmosolyogták a vidéki fiú idejétmúlt tudását, és bár Afanaszij keserűen nyugtázta a tudomány megállíthatatlan haladását, az otthonról hozott, badarságokkal teli könyvektől nem volt szíve megválni.
Jevgenyij addigra befejezte tanulmányait, hazatért, és nekilátott, hogy megreformálja a birtokot. Sztyepan Bogdanov néhány hónappal korábban halt meg, élete utolsó hónapjaiban olyan töpörödött lett, hogy egy kisebbfajta női koporsóban is elfért. Összement, mint gyapjú a nagymosásban, morogta megvetően Marfa, a cselédlány, míg a halottat mosta. Jevgenyij a reform első lépéseként jelentősen lefaragott a háztartáspénzből, és pillanatok alatt megutáltatta magát az összes jobbágyával. Összehívta őket, és elmagyarázta, hogyan műveljék a földet. Az apja legalább nem kotyogott bele a dolgunkba, csóválták az idősebbek a fejüket, mert eszük ágában sem volt megfogadni a tanácsait. A háztartásból elvont pénz egy részét Jevgenyij elküldte a fivéreinek. Afanaszij az egykor bátyja által bérelt moszkvai szobácskában lakott, szállásadónője főztjét ette, és nagyon keveset költött, de új könyvekre már nem volt pénze. Jevgenyij küldeményéből egész sor sötétzöld vászonba kötött könyvet vásárolt, az apjától örökölt köteteket pedig gondosan becsúsztatta mögéjük.
Kirillről furcsa híreket kaptak: a fiú minden levelében panaszkodott, hogy a cári udvar igézetében élő városban elviselhetetlenül drága az élet, jóformán éhezik, mert az otthonról küldött apanázs nem fedezi a költségeit.
Az öltözékére is ügyelnie kell, különben a többiek kigúnyolják, ezért rendszeresen mosatja és vasaltatja a fehérneműit. Kénytelen volt két öltönyt készíttetni, mert az otthoni ruháiban nem jelenhetett meg jobb társaságban. A tanulmányairól egy szót sem ejtett, hiába kérdezgette az anyja, és ezzel úgy felbosszantotta Jevgenyijt, hogy Zinaida Petrovna csak minden második-harmadik pénzért könyörgő levelét merte megmutatni a családfővé lett fiúnak. Húsvétra hazavárták mindkét diákot, de Kirill helyett kurta levél érkezett bizonyos Jelizaveta Goldberg aláírásával, amelyben sajnálattal értesítette a családot, hogy Kirillt súlyos betegsége ágyhoz köti, nem utazhat. Akkor hallottak róla utoljára.
Harminc év telt el, Afanaszij mégis azonnal felismerte a bátyját: erősen kidudorodó pofacsontját és keskeny, hegyes orrát az apjuktól örökölte, s már gyerekkorában is széles homloka uralta kopaszodó fejét. Hajdan élénk kék szeme vizenyős lett, sötét, püffedt karikák keretezték, szívbeteg, diagnosztizálta öntudatlanul Afanaszij, az álla körvonala is elmosódott, a vöröses, kitágult hajszálerekkel rajzolt bőr petyhüdten csüngött, és túl sokat iszik, egészítette ki a kórképet az orvos, majd a szobájában álló ócska kanapé felé intve hellyel kínálta. A háta mögött, a még mindig nyitott ajtón át csizmás lépések koppanása hallatszott a folyosóról. Afanaszij kipillantott az ajtón: két rendőrruhás férfi közeledett. Nyomozók? szaladt át az orvos agyán, és másodpercnyi rémület után eszébe jutott a reggeli robbantás. Kirill felé fordult, hogy megmagyarázza a helyzetet, de a bátyja eltűnt, csak a nagy ruhásszekrény ajtajának nyikordulása jelezte, hova rejtőzött. Nem maradt ideje bosszankodni a vígjátékba illő fordulaton, mert a rendőrök a szobájához értek. Afanaszij Sztyepanovics Bogdanov? Bólintott, kilépett a folyosóra és határozott mozdulattal behúzta a szobája ajtaját. Bocsássanak meg, de az egyik betegem, Orlov ezredes úr sürgősen hívatott, beszélhetünk útközben?, mondta fontoskodva, és magában imádkozott, hogy a vén katonatiszt szokása szerint szunyókáljon, mikor a szobájához érnek.
A nyomozók gyorsan feltették a szokásos rutinkérdéseket, majd elsiettek, ő pedig pár percig még bámulta a békésen hortyogó ezredest, amíg biztosra vehette, hogy a rendőrök messze járnak. Visszasétált a szobájába, gondosan ügyelve, hogy a léptei ne legyenek sem túl szaporák, sem gyanúsan lassúak, majd kulcsra zárta az ajtót, és a nagy ruhásszekrényhez lépett. Üres volt, de nemcsak Kirill hiányzott belőle, hanem a télikabátja és három váltás fehérneműje is.