Több mint harminc évvel a pesti bemutató után arról kapok hírt, hogy a Moszkvai Művész Színházban műsorra tűzték a Macskajátékot. Még meglepõbb, hogy - amint a fordító írja - a szerelmes pesti kisnyugdíjasok története ma fõként fiatalokat hódít a nézõtéren. Errõl eszembe jut Örkény művének egykori hűvösen udvarias fogadtatása Tovsztonogov leningrádi színházában. Le is vették a műsorról hamarosan. Aztán egy moszkvai elõadáson a közönség egészen másként döntött.
Akkor este ott toporogtam én is a Művész Színház függönyébe vágott kis kerek lyuknál a Macskajáték szereplõi között. Egymás sarkára hágva kémleltük, miként telik meg a nézõtér a vendégjátékok szokott sötét öltönyeivel. Annál szokatlanabb volt, hogy a közönség aktívan bekapcsolódik a játékba. A megszokottól, a kötelezõtõl merõben eltérõ, új viszony alakult ki köztünk. Csaknem értettük egymást.
Hová tűnt most mindez? Nem hiszem, hogy a MALÉV "barátság járatai"-nak megszűnése az oka. Vagy hogy - a vízumot elnyert szerencsésekkel - azok a gépek most New York felé tartanak. Moszkva azért még mindig közelebb van. Két és fél óra alatt ma is olyan barátságos morgássá szelídül a nagyétkű motorok bömbölése, mint azon az úton.
A légikisasszonyok, mintha megbánták volna a bõkezű vendéglátást, sietve összekapkodják a műanyag tálcákat. Felcsattannak a hangszórók: ... Néhány perc múlva leszállunk Seremetyevo repülõterén... Az ablaknál ülõk orrukat sietve az üveghez nyomják. Mindenki látni szeretné a híres arany kupolákat. De odalent csak egyetlen nagy füstkupolát látni. A sok szakadt kipufogóból ömlõ keserű gáz fekete kucsmával borítja be a várost. És amikor alábukunk, senkit nem érdekelnek már a kupolák. Mindenki talpon van, és feje felett a csomagtartóban kotorász. A füles sapkáját keresi, amit ma reggel elõkotort a szekrény aljából. ... A gép teljes megállásáig szíveskedjenek a helyükön maradni! - kéri a hangszóró. De az utasok láthatólag nem kezdõk. Tudják, hogy ezen a reptéren csak a legelsõk találnak ingyen targoncát. A többiek csomagjait már az ügyintézõbõl alkalmi hordárrá vedlett trógerek szedik össze. A kommunizmus építésében jelentkezõ átmeneti nehézségek miatt egyáltalán nem ingyen. Az életrevalóbbak, a neves pesti színház művészeivel az élen, már jóval a földet érés elõtt a kijárat felé törtetnek.
A béke és barátság szellemében egy csapat galamb tévedt a repülõtér fogadócsarnokának boltívei alá, még az átadási ünnepség zűrzavara idején. Aztán sokasodni kezdtek, és egyre hangosabb turbékolással üdvözölték a Moszkvába érkezõket. De a magyar színészek még rajtuk is túltesznek. A géptõl idáig valósággal rohantak, mint akiket kergetnek. A villogó vakukkal és tévékamerákkal szemben állva azonban egyáltalán nem akarnak "áthaladni", és nem engedik a többieket sem. Úgy tesz mindegyikük, mintha fontos megbeszélnivalója volna az éppen mellette állóval - mint fõiskolás korukban, amikor tróntermi ácsorgókat meg utcai lézengõket alakítottak, a nagymenõk kíséretét. Viccekkel, halk bemondásokkal, mindenféle szamársággal igyekeznek lekötni egymást, és a természetesség látszatát kelteni. Jöjjenek csak el a fotósok a szállodába is! Ha akarnak valamit.
- Végre egy város, ahol senki nem ismer! - búg a fõszereplõ nagyasszony. - Illetve, ahol én nem ismerek senkit - teszi hozzá sietve, nehogy a mellette tipegõ farmeres naiva nagyképűnek érezze a megjegyzést.
De már elkésett. Csinos partnernõje, mint az életben mindent, azonnal komolyan veszi ezt is. - Hát, én ezt sajnos nem mondhatom - riposztozik. Talán azt hiszi, itt is minden mozi elõcsarnokában az õ durcás kamaszlány képe lóg a falon. Aztán meggondolja magát. Legyen csak boldog az öreglány! Hogy éppen õt várják ide!
Amint a vámpulthoz érnek, elégtételt is kap. A pirospozsgás, jól táplált tiszt, aki mindeddig unottan rázta lábát az asztal alatt, azonnal felpattan, és üdvözült mosollyal kíséri át a vizsgálaton a két hölgyet. A fiatalabb visszaint neki. Kedves ember. Látta a filmjeit!
Az idõsebb azonban csak füstölög magában, míg elvonulnak a vonagló arcú várakozók sorfala elõtt. - Hát ezért filmeznek ezek! Még csak nem is a pénzért! Ezért vigyorognak a reklámokban, ezért olvasnak mesét a tévében! És keményen a márványpadlóhoz veri régi félcipõje masszív sarkát.
A város felé vezetõ út fiatal nyírfaerdõ mellett halad el. A társulat többsége most lát ilyet elõször, és lelkesen tapsol. De õ ma kora hajnalban kelt, hogy elérje a reptéri buszt. Egyébként is - fáradt, sértett, öreg. Az ülés sarkába húzódik, és úgy tesz, mintha szunyókálna. Az iménti jelenet azonban nem hagyja nyugodni. A fél életét magánszínházakban töltötte. Tudja jól, mit jelent, ha ismerik az embert, és ha - nem. Már sztár volt, de a háború után évekig rossz ruhákban, slampos kis szerepekben lépett fel, hogy elnyerje a nyikorgó székeken sötétkék konfekcióruhában feszítõ új nézõk kegyét. Kezdje most elölrõl?
Ezt a várost nem ismeri. Ki kell fürkéssze holnap estig, ha nem akar megbukni! A buszból csak a méreteit érzékeli, de az nem érdekli különösebben. Az emberekre kíváncsi. Miután a szállodában kissé felfrissíti magát, nekivág a városnak. A hallban néhány fiatal kolléga trécsel. Ezek csak késõbb jutnak szobához. Néhányan tüstént kísérõnek ajánlkoznak. Tréfával utasítja el: - Azt hiszitek, nem találok rendes, civil udvarlót egy ekkora városban?
Amikor megcsapja az utca lármája és bűze, belátja, ilyesmire nemigen lesz itt alkalom. Az emberek a szó szoros értelmében rohannak. Elõször nem is érti, miért. Aztán megpróbál átkelni a keresztezõdésen. Negyedéig sem ér még a széles úttestnek, amikor a lámpa pislogni, hunyorogni kezd. Szégyen ide, emberi méltóság oda, amikor a fékjein csikorgó haragos autócsorda meglódul, egy-kettõre nyakába szedi a lábát õ is.
A gyalogosok halálos rémületben menekülnek fel a járdaszigetre. Legalábbis - õ úgy gondolja. De amikor a megaláztatástól még mindig hüledezve körülnéz, senkinél nem talál együttérzésre.
- Ezeknek játszom én holnap az Orbánnét! - Összeszorul a torka, mint minden este fellépés elõtt. Tudja pedig: nem szabad. Ma már nem átélni, hanem "eljátszani", "ledobni" kell a szerepet. Alighanem már itt is. Ki tudná ezt a forgalmat emberi szavakkal túlkiabálni? - Érzelmek? Majd máskor, egyszer... Akkor majd felborogatják az emberek a teherautókat, és barikádokat építenek belõlük. Egy pillanat alatt összeáll és a helyére kerül minden, mint a színpadon, amikor egyszer csak leállnak a partnerek. És érzi az ember, hogy most õ következik. Az ilyen pillanatokért érdemes csak élni.
Miután ezt így megbeszélte magával, egy kicsit megnyugszik. Körülnéz. Az érkezéskor úgy látta, a szálloda nagy tér végében áll, széles folyó partján. De a teret most hiába keresi. Valahogy észrevétlenül túljutott rajta. Körbecsodál egy fantasztikusan színes, hagymakupolás, fazsindelyes reneszánsz templomkölteményt, elhalad a nagy kerek kõ, a kikiáltóhely mellett, és már a Történelmi Múzeum vörös téglaépülete elõtt áll.
Most érti meg a Vörös tér titkát, hogy miért látszik minden levelezõlapon sokkal nagyobbnak a valóságos méreteinél. Errõl a pontról a folyó felé nézve, ahol a szálloda áll, a tér folytonosan emelkedik. De nem egy síkban, hanem mintegy kúpszerűen: a közepe a legmagasabb pontja. A Kreml aranykupoláit ez emeli túl a magas kõfalon, és ülteti a valószínűtlenül fehér felhõgomolyokra, mint megannyi, a mesés Kelet fűszereivel megrakott színes vitorlást.
A Kínából és Indiából jött hajókról ábrándozik, amikor váratlanul meghasadnak a felhõk, és pillanatok alatt nagy, kövér vízcseppek ugrándoznak a macskaköveken. A múzeum falához lapul. Vastag talpú szandálja azonnal átázik, és ólomsúlyú lesz. Most aztán - merre? Az alul-felül ömlõ víz elõl mind egy irányba futnak az emberek. Arrafelé indul õ is. Egy nagy kõhíd alá szaladnak. Alkalmi ismerõsei nagy derültség közepette csavargatják, szárítgatják a ruhájukat. Most sem látszik rajtuk zavar vagy bosszúság. Még örülnek is a kora nyári esõnek. Mély torokhangjukon neki is odakiáltanak valamit, talán, hogy ne féljen, nem lett ettõl még baja senkinek! És mutatják, milyen magasra nõ majd a búza tõle. Mindebbõl nem ért egy szót sem, de azért bólogat, és zavartan mosolyog. Aztán csak toporog közöttük, aranyat érõ pesti papír zsebkendõvel szárítgatva ázott frizuráját.
- Ezeknek játszom én holnap az Orbánnét! - gondolja ismét, és mereven a folyó lassan hömpölygõ, olajos vizére mereszti a szemét. Közben eláll az esõ, elindul a szálloda felé. A szembejövõk mind õt bámulják. Némelyik el is mosolyodik. Mégiscsak ismernek? Vagy ennyire összesároztam magamat? Óvatosan törölgeti az arcát. Aztán megérti, min derülnek. Már megint magában beszél. Méghozzá hangosan. Úgy látszik, itt ez még szokatlan. Itt még senki nem öreg és magányos.
Eszébe jut, hogy játszott õ már ilyet. No lássuk csak! Megáll, mintha a súgást várná. Aztán tesz néhány lépést, közben figyeli magát. Ebben a vizes szandálban éppen úgy húzza a lábát, mint a fűzõs fekete cipõben, amit a színpadon visel. Amibe a veje lúdtalpbetétet akar tetetni, hogy ne dagadjon meg a lába. De õ magas sarkú, világos cipõt vesz fel, meg az adjunktusné szekrényébõl elemelt, kivágott estélyi ruhát. Mert szép akar lenni a csepeli munkáskoncerten, ahol az õ nagy hasú, öreg énekese a fõszám. Aki elhagyja õt Paula, az álnok barátnõ kedvéért.
Szóval ezt játsszuk már kora délután is? - rikoltja olyan hangosan, hogy többen utána néznek. - Csakhogy én nem Orbánné, hanem színésznõ vagyok, és holnap gatyába rázom ezt az egész társaságot. Figyelem! Hoppla-hopp! Lendületet vesz, és magasra rúgja az egyik elázott szandált. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megáll a járda szélén, csípõre teszi a kezét, és csupaszon maradt jobb lábfejével megtámasztja a bal lába szárát. Vár.