Padraic Fallon (1905-1974)
(részlet)
1905-ben született Athenryben, Galway megyében. Felnõttként Dublinba költözött, s részt vett egy jeles irodalmi kör működésében. Megnõsült, és huszonöt évig tisztviselõsködött egy wexfordi vámhivatalban; fölnevelte hat fiát, művelte a kertjét. Az 1950-es években számos hangjátékot írt. Verseinek gyűjteménye - elsõ könyve - halála évében, 1974-ben jelent meg.
Ennyi a rövid életrajz az 1990-ben újra kiadott Összegyűjtött versek hátlapján. Mellette egy fénykép: kerek képű, mosolygós, szemüveges, õsz üstökű tanár bácsi. A jegyzetekbõl megtudhatjuk, hogy jól olvasott latinul és franciául, és hogy barátja, értõ kritikusa volt a nagynevű költõtárs, Louis MacNeice-nek; az anekdota hozzáteszi: a szokott irodalmi kocsmában Fallon vidám, szórakoztató figura volt a komor MacNeice mellett, aki viszont jóval többet ivott nála.
Az 1990-es kötetet egyébként Seamus Heaney vezeti be rövid tanulmánynyal: tiszteleg a hajdani kolléga tehetsége elõtt, érzékletesen elemzi nyolc-tíz kedvenc Fallon-versét - csakugyan jó vers mind. Az ír irodalmi közvélekedés - Heaney-méltatás ide vagy oda - a derekak derékhadában tartja nyilván Fallont, vagy még rosszabb helyen, a roggyant vének között. Ez utóbbi ítélet persze igazságtalan, de a világklasszisok - Heaney, Longley, Muldoon, Mahon - mellett Fallon csakis kismester lehet.
Igen ám, de ez a kismester a hangjáték-írás lángelméje. Az akkor még mindig friss, és mai szemmel már hihetetlenül népszerű műfaj talán jobban felszabadította, kevésbé zabolázta képzelõerejét, mint a költészet.
Hogyan ír tehát?
Műve magyarul nem olvasható, mint tudjuk, angolul is csak egy. Pár oldalnyi idézettel sem a jellemábrázolás mélysége és szerkezete - a dráma lelke -, sem a jelenetek fölépítése és rendszere - a dráma teste - nem érzékeltethetõ. Becsületszavam adhatom, hogy Fallon mindkettõnek mestere; de a becsületszó mellé nézzünk meg egy-két dolgot, amit nagyon jól és nagyon másként, nagyon eredeti módon csinál.
A hangjáték-írás alapszabálya Martin Esslin halhatatlan szavai szerint: "Mondj el egy történetet." Lássuk, hogyan indítja el Diarmuid és Grania történetét Padraic Fallon a maga Narrátorával.
(Óh, a Narrátor, a Beszélõ, a Mesélõ! Mennyire népszerű volt, hány éven, évtizeden át! Hányan éltek, és hányan éltek vissza vele! Persze hogy manapság már a neve is csömörletes...)
"Narrátor: Van egy történetem.
Ez a történet pedig egy leány nevetésével kezdõdik.
Grania nevet, Grania, Írország nagykirályának, Cormacnak a leánya. A kertben sétál, Tara magas kertjében.
Hogyan írjam le?
Leány. Napfény, szobába villanó?
Almafa elsõ sóhaja? Az elsõ kertben
Az elsõ hajnal, amint két tiszafa között megáll?
A szűz pillanat, mielõtt fölzeng a húr?
De ez mind az ártatlanságot írja körül: és itt semmi ártatlanság.
Ki tudja, mi lüktet a levélben, mi sóvárog szabadulásért a rügyben?
Egyszerű volna az õsi nedv? Ártatlan -
Asszonnyá érõben - a leány?
Nem, felel a történetmondó, a vér az vér.
Hagyjátok hát a húrt, zsenge az õhozzá.
A zene belõle zendül, amint megáll
Két tiszafa között, csöndes, mint a hajnal, fülel,
Akár Éva amaz elsõ kertben, keblek rajza
És ragyogásé, két komor angyal között.
De az ír férfiak már fölfigyeltek rá."
A narrátor elvileg a történeten kívül mesél. Falloné úgy ugrik be szereplõnek, hogy a történet meg sem zökken belé.
"Grania: És az volna Finn?
Narrátor: Az Finn, Grania leányasszony.
Grania: Öreganyámat kellett volna összeboronálni vele. A haját mintha a felszél fésülte volna. Vén!
Finn: Erõre tölgyfa. Fürgeségre gímszarvas. Bölcsességre isten. Szerelemre ifjú legény.
Grania: Meghallotta. Hogyan hallhatta meg?
Narrátor: Meghallotta a nevét. A kivagyokén, aki benne lakik, mindig meghallja a nevét, s rámondja a jelzõit válaszul.
Grania: Vén, vén... Ki ül mellette?
Narrátor: Morna fia, Goll.
Goll: Próbált harcos.
Narrátor: Mellette Ossian fia, Oscar.
Oscar: Háborúban hatalom, békében herceg.
Narrátor: Caolte következik.
Caolte: A szél sem sebesebb.
Narrátor: Nem is kérded, ki ül Caolte mellett?
Grania: Nem kérdem, tudom."
Ki szól kihez, ki hall kit? Grania és a Narrátor beszélget, a többiekben lakó "kivagyokén" fölneszel és beleszól... A magyarázat tekervényesebb, mint a történetet oly jól szolgáló, nagyon is rádiószerű trükk.
Nos, így mond Padraic Fallon történetet. Méghozzá ír mitológiai történetet, mely a kitűnõ Yeatsnél is magasztos unalomba fúl olykor. Csakhogy Fallonban jóval több a humor és a tiszteletlenség. Lubickol a hangjáték műfajában, hol régi falusi mesemondó, hol ereje teljében lévõ modern költõ, s egyik magatartásból egy akrobata eleganciájával röppen át a másikba.
De sem a jól bevált témához, sem a narrátor kipróbált működtetéséhez nem ragaszkodik.
A Híd fogadóban például ennyi szerepet ad neki:
"Mesélõ: Áll az idõ.
Karácsony van. A csillagok
A jószándék jegyében,
Csak az űzött szív sajog.
Állnak a szeretõk,
És ferdén néznek az évre,
Janus-arccal, kéz-kézben
Néznek a szeretõk, félve.
Csöndes karácsonyéjjel. Kint jeges hóvihar. A Híd fogadóban gyertyafény ragyog és a helyi nemesség, akiket a vihar ide szorított be; mindannyian rókavadászok, kivéve egy vak embert, aki hárfán játszik. Õ Carolan."
A Mesélõ többé meg sem szólal. De ennyi elég. A vers megadja a hangulatot, a próza elmondja, amit tudnunk kell. Carolan neve ugyanolyan ismerõs az ír hallgatónak, mint - mondjuk - Csokonaié a magyarnak: pontosan elhelyezi a történetet a 18. századi Írországban.
Ha Diarmuid és Grania története a csaknem halhatatlan mitológiai hõsök és hõsnõk sok-sok évtizedén vezet végig, számtalan kalanddal, csodával, Carolan és a két Mary Colclough története egyetlen óra - a játékidõ - alatt lejátszódik.
A hárfás egykor meg akarta szöktetni az ifjú Maryt, de rosszul szervezte meg az utat, a szülõk pribékjei utolérték, és úgy összeverték, hogy mindkét szemére megvakult. Mary, Lady Colclough, azóta "Három férjét túlélte / Nem Isten kegyelmébõl. / Tizenhárom gyerekkel... És sikerült / Címhez, ranghoz, birtokhoz adni mindet." Kivéve az ifjú Maryt, aki épp aznap szökik a Lady ügyvédjének Toby fiával. Az anya dacol az ítéletidõvel, és rajtuk üt, de Carolanban fölismeri hajdani szerelmét, és utolsó óráján gyámolítja a haldoklót. Ezalatt a két fiatal tovább szökik; az anya pedig a nyomukba ered.