Buja kert. Illatos virágok, hullámzó sövények mentén hívogatón kanyargó ösvények. Liliom, rózsa, gyógynövények árasztanak édes ambrózia-felhõt.
A levegõ mindig friss. A közeli fák tövében pávák parádéznak; galambok búgása hallatszik. Egy üregi nyúl rágcsálja háborítatlanul a füvet, s bárányok szopják anyjuk csecsét. Távolabb, a magas cédrusok takarásában, dámvad és borja majszolja az aljnövényzetet. Végigtekintve egy mellékösvényen, apró fügefaligetet pillantunk meg. Egy pár tart karöltve a kert közepén álló liget felé, ahol tiszta forrás vize zubog a sziklákra. A kert kellõs közepén pedig ott az Élet, valamint a Jó és Rossz Tudás fája.
Hol lehet ez az Éden? Nem az ókeresztény Mezopotámia földjén vagyunk - hanem egy új belvárosi téren, a sétány mentén, a kaliforniai Anytown városban. A téren számtalan forrás, füves dombocskák, kígyózó patakok, s padok az arra járók kényelmére. A teret átszelõ folyó két oldalán az új városképbe illeszkedõ boltok. Az utca két oldalát büszke ívű hidak kötik össze. Az üzletek a folyó menti zöldövezetre néznek. A boltok ugyanazok, mint bármelyik amerikai városban: könyvesbolt, kávézó, élelmiszerbolt, szendvicsbár, butik, fagyizó. Ez itt az új amerikai Éden.
A nyugati kultúrában a kezdetektõl, Amerikában az 1600-as évektõl meghatározó az Édenkert mítosza. Úgy próbáljuk újjáteremteni az elveszett Édent, hogy az egész földet egyetlen kertté alakítjuk. A bevásárlóközpontok, az új "fõutca", a kertvárosi életmód és az internet mind az újjáélesztett Éden legújabb víziói. Kolumbusz Kristóf utazásai, az ifjúság forrásának keresése, Steinbeck Édentõl keletre című regénye egytõl egyig az elveszett paradicsom újrafelfedezésének víziói, s ez a vízió, illetve a jobb élet reménye állt a nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás hátterében.
Az újjáteremtett Éden a nyugati kultúra meghatározó, feltehetõleg legjelentõsebb mítosza, melyet a földhöz fűzõdõ kapcsolatunk értelmezésére alkottunk. A 17. század óta ez a történet beivódott európai és amerikai zsigereinkbe, és számtalan kísérletre ösztönzött, hogy újjáteremtsük az Édent: a vadont kertté, a "nõi" természetet civilizált társadalommá, az õsi népi módszereket modern kultúrává alakítsuk. A tudomány, a technológia és a kapitalizmus az eszközöket, a férfiak közvetítõ szerepe pedig az erõt és az ösztönzést szolgáltatta.
Mint a legtöbb alap-monda esetében, itt is számolnunk kell egy ellen-mondával. Napjaink posztmodern és posztkoloniális diskurzusai ellentmondanak a felvilágosodás haladásba vetett hitének. Számos környezetvédõ szerint az érintetlen természet visszaszorulása maga után vonja az õsi föld pusztulását, egy legyalult, felperzselt, sebezhetõ világ megjelenését. Sok feminista szerint az egykor anyaként emlegetett föld sebhelyes, megszentségtelenített, kihasznált térré vált, s a nõk a patriarchális kultúra áldozatai. Hasonló módon vélekednek az afroamerikai közösség és az amerikai õslakosság tagjai: történelmüket az európai gyarmatosítás történeteként értelmezik - az európaiak "felfedezték" õket, elvették földjeiket, testükben pedig csak az állatiast, a vadat vették észre. Bár ezek a történetek az Éden elvesztésérõl (vagy hanyatlásáról) szólnak, azzal, hogy egy igazságos társadalom felé vezetõ út lehetõségeit keresik, mégis az Éden újjáteremtésének grandiózus legendájához tartoznak. Mindkét történet, bármelyik irányba mutasson is, a huszonegyedik század új mítoszának megalkotására ösztönöz bennünket.
A valóságról alkotott fogalmainkat mítoszok határozzák meg. Ezek öntõformái vagyunk. Történeteink ránk találnak, foglyul ejtenek és rabságban tartanak. Mintha gyermekek lennénk, életünket a megismert történetek alakítják. Egyes történetek megfakulnak, ahogy öregszünk, másokat felerõsíthet a családunk, templomi közösségünk, iskolánk hatása. Életcéljainkat, morális értékeinket, viselkedés-mintáinkat a történeteinkbõl szívjuk magunkba. Számos amerikai számára a legmeghatározóbb diskurzusok egyike az emberiség elvesztett Édenkertjének története. Tudatosan vagy tudattalanul e veszteség visszanyerésére törekszünk. Egy évezredek óta hűségre kötelezõ történet színészei vagyunk.
Uralni akartuk a természetet, hogy újjáteremtsük az Édent - s ezzel majdnem elpusztítottuk, amit vissza akartunk nyerni. Amerikában a 19. században vált egyértelművé a környezet pusztulásának ténye: a vasút, a gõzgép, a gyárak és a bányák tönkretették az erdõket, elcsúfították a tájat, beszennyezték a vizet és a levegõt. A romantikusok fellépése határozott volt. Új történetbe kezdtek arról, hol rontottunk el: ez volt az õsi természet pusztulásának története. A felfedezõk, írók, költõk, festõk hitet tettek az érintetlen vadon eszménye mellett. A korai környezetvédõ mozgalmak a természet és az emberiség megváltását is az érintetlen szépségű helyek megmentésében keresték.
Az új parkok, a modern elõvárosok és kertvárosok nagy árat fizettek a természet újjáteremtéséért. Ezek az édeni terek kiközösítették a más osztályba tartozókat, a más bõrszínűeket, akik nem fértek a történetbe. A zöld álca mögött valójában a föld rombolásának, a szegények cserbenhagyásának gyakorlata rejtõzött: a hamis zöld-tudat az emberiség egészének boldogulását fenyegette. A középosztály az õslakosság kárára, szülõföldjükbõl nemzeti parkokat kihasítva alakította ki az érintetlen természetet. Az új elõvárosok a szegény kisebbség rovására épültek meg, akik továbbra is mocskos nyomornegyedekben éltek, szennyezett kutak és veszélyeshulladék-lerakók közvetlen közelében. Napjainkban a színes bõrű közösség jelentõs része az édeni múltat arra az idõszakra teszi, mielõtt a rabszolgaság, a gyarmatosítás mindörökre megváltoztatta életüket.
Az Éden újjáteremtésének történetét beszélik el a progresszívek és a környezetvédõk is - ám ez az Újjáteremtési Történet önnön létjogosultságát kérdõjelezi meg. Nincs szükségünk új mítoszra? Milyen legyen a Föld és az emberiség új, zöld igazsága? Miért mesélünk történeteket, és kit szolgálnak történeteink? A haladás és a pusztulás történetei, bármilyen jól hangzanak, tévesek: mindkettõ a modern, lineáris tudományos gondolkodás terméke, az én és a másik ellentétpárját tükrözi.
Az Éden elvesztésérõl szóló mondák is valóságon alapulnak: a környezeti krízis szorosan összefügg a túltermeléssel, a populációs mutatókkal, a fogyasztással, a szennyezettséggel, az ínséggel, vagyis az emberiség legégetõbb problémáival. A haladás szellemében fogant mese-változat tovább szorgalmazná a lassú közeledést az Éden újjáteremtése felé, míg a környezetvédõk a természet óvásával, egy fenntartható állapot elérésével élesztenék fel a Kertet.
Csakhogy mindez feloldhatatlan ellentmondást rejt magában, mert a logikusnak tűnõ végsõ cél ellenkezik az emberi élettel. A minden ízében mesterséges Föld ábrándjával. A környezetvédõk története elnéptelenedett Földet eredményez. Az egyik véglet, az újjáteremtett Éden, mesterséges, túlszabályozott, művileg létrehozott bolygó lenne, ahol internetes vásárlás váltja fel a bevásárlóközpontokat, elõvárosi életmód a városi dzsungelt, üvegház-farmok az aszály és vihar sújtotta természetet. A másik véglet, a vadon újjáteremtésének lehetséges következménye az ember számára lakhatatlan Föld. A kettõ közti feszültség talán újabb mondát sürget, amely biztosítaná együttműködésünket a természettel.