Petõfi Sándorral igencsak összehozott a sors. Alkalmasinti elsõ saját tulajdonú verseskötetem, anyám vásárlása, Petõfi Sándor Összes Költeményei volt, Hazai Művészek Rajzaival, Hetedik Népies Kiadás (Athenaeum). A háború utáni évektõl itt van mindig kedvenc polcomon. S mellette, egy polcnyi könyvvel arrébb, a talán még kedvencebb polcon Illyés Gyula Petõfije, melyet Kiváló tanulmányi eredményeiért, erõs szorgalmáért kapott egy II/C osztályos tanuló 1955. június 20-án a budai Petõfi Gimnáziumban. Évtizedeken át volt kényszerképzetem, hogy én ezt a könyvet a Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyen, az irodalmi kategóriában elért harmadik dicséretemért (IV. hely, holtversenyben) kaptam, nesze semmi, fogd meg jól-díj, mert csak az I-III. helyezettek jutottak be felvételi nélkül az egyetemre, s nálam, származásom miatt bizony, rezgett a léc. Hát Petõfi nem segítség-jel, nem ily emlék, mégis egy világ. Ha azt mondták Victor Hugóra a huszadik században, hogy sajnos, még mindig õ a legnagyobb francia költõ, hát Petõfi Sándor nem sajnos a legnagyobb magyar poéta.
A népies kiadású, ki tudja, mely művészek botrányos nyomású rajzait tartalmazó kötet nyomasztóan volt számomra "a verses könyv", s csak Kosztolányi poézisének kötött kiadását birtokolva könnyebbülhettem kicsit, 1956 táján, meg tanáromtól, Nemes Nagy Ágnestõl kölcsönzött Nyugat-kiadványokkal. De ez a szegény Petõfi-kötet nekem, küllemére nézve, maga a lidérc. A szépséges Illyés-könyv némi megkönnyebbülés - de hát József Attilát is ritka ronda két kiadásban tudhatom polcaimon.
Az Itt állok a rónaközépen... szintén kapott egy népszerűsítõ rajzot. Látszik egy mentés, sujtásos, anno-sapkás valaki elöl, kitolt pocakkal, mintha pisilne, s a háttérben épp a napkorong elõterében, glóriásan feni kaszáját egy csöppebb muksó. A horizonton fák, a két alak közt szürkéllõ búzatábla (rozs? zab?), ilyesmi.
Eszembe jut Szép Ernõ kaszása is, ahogy a versen töprengek. Ide-oda felelgetnek a magyar költészet remekei (vagy épp nem remekei); így vannak Pilinszkynél kosztolányis rímek, Nagy Lászlónál Szép Ernõt jellemzõ hang stb., a Margitsziget című élet-halál tárgyú Szép Ernõ-vers anakreóni lejtése szerint "messzebb két néma ember/Kaszál a hosszú fűben", s közben elsuhan a Dunán a jelképes élet, s a költõ arra döbben, hogy egyszer meghal majd, s többé sohasem él. De nem tudja meg õ sem, mit gondolhat az elfutó hintó sötétjében ülõ úr és asszony, valamint az is van, a Magányos éjszakai csavargás egyik szakaszában, hogy "az ember", aki "sebbel-lobbal elmegy hazulról", a fűtéses-rendetlenséges, elhidegült-polgári környezetbõl, felmegy a törvényszékre, a börzére fut, a hivatalba, elindítja boltját, és "soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel". Töpreng-e rajta Szép, mi lehetett, ha volt, ez az álom?
Petõfi szépséges, modern reflex-íve szentül naiv. Azt mondja, ugye:
Engem bámul, de én szemem sem mozdítom...
Mit gondolhat: hogy én mirõl gondolkodom?
Kettõsponttal az én hetedik, népies kiadásomban. Hogy hát az az ember okvetlenül gondol arra, mit gondolhat Petõfi, vagyis az elõredöntött pocakú, atillás (?) egyén.
Miféle elképzelés ez, hogy a költõ feltétel nélkül feltételezi, az a kaszás muksó gondol avval, hogy õ mit gondol? Miért kellene? Szép Ernõ, a másik Nagy Egyszerűnk, olyat is mond: "Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni... Ki él, mindenkit látni s mindenkivel beszélni", s tudósítani a másikat, õ élt! itt volt a világon! jaj, jó lenne együtt menni valahova, csak úgy, de ne színházba, háborúba. (Megélhetésével függött össze az elsõ, lelkét, emberszeretõ lényét tépázta a szegény embereket pusztító világgyilkolósdi.)
Petõfi mit árul el arról, hogy õ mit gondol? Jó, síri csöndet érzékel a pusztán. Maga, mint szobor, merõen áll. Ez gondolatnak nem sok. Tehát az a kaszás ember (ah, nem a halál, semmi ily jelkép nincs) olyasmit nem tud, amit nekünk a költõ nem árul el, amit nekünk se. Kettõs tehát a rejtély, s ezzel igen szépen zárul is a dolog, zárhatnánk magunk dolgát.
Hanem egy sor gondolat indul el. Miért gondolna okvetlenül az a kaszás ember az "emitt álló" költõvel? Néz feléje, jó. De gondol-e arra, hogy mit gondol ez a semmittevõ jövevény? Elkerülve a rossz vicceket, s csak teljesen a komoly szférában maradva: a költõ részérõl kedves kis önközpontúság rejlik ebben a feltételezésben, hogy az a kaszás ott egyáltalán törõdik az õ gondolataival. Hanem ha nem egocentrizmus a kulcs, akkor is érdekes: a reflex-ív bizonytalan pont felé fut, s viszont, bizonytalannak mutatja kiindulási pontját is.
Mert hogy pajkos ravaszdiság, "góbéság" is rejlik Petõfi feltételezésében. Meg abban, hogy azért se mondja el, mit gondol õ. Vagy van más lehetõség is.
Hogy miként õ egyáltalán nem is sejtheti, mit gondol az a mezei szorgalmú ember ottan messzi, hát visszaadja a kölcsönt: "Beee, te se tudod, te felém bámuló, kaszás ember, mit gondolok. Ha már én, a néplélek tudora nem tudom a te gondolataidat."
Most mulatok csak igazán a "népies kiadás" kifejezésen. Mennyire nem népies, mennyire mélyes-lélektani ügy ez a Petõfi-zárósor.
Holott a címben (mely az elsõ sor kiemelése) az van, hogy a költõ "a rónaközépen" áll. Ejha, a közepén? Centrális alak, központosított szemlélet. Nyilván valami (saját magának) fontosat gondol. Talán ahogy Illyés gondolkodik arról, hogy az "Olvasó" mivé lehet még, s õ azt munkálja ki, nemzeti lelkiismeretként, vagy legalább népfõiskolavezetõként? Eleget tesz az író nemes feladatának? (Dehogy viccelek, bár lenne kicsit is csak úgy, hogy az író gondolatai hatnak valamelyest a mivé-leszel-egykomám alakulásra-útra!) Petõfi nem állít olyat, hogy az õ gondolata centrális lenne.
Egyszerűen valami jó szalkszentmártoni (ottani születésű a vers, sok más társával egyetemben), nyilván életrajz-motiválta bánat is rezeg a gondolataiban (a költeményben). Bizony, nem tudjuk, petákot is érne-e, ha az az ember Petõfi gondolatait ismerné. De a lélektõl lélekig motívuma gyönyörűségesen megpendített itt (hagyjuk a Kaszást!), és ezért mondom, ha jól tallózunk művében, Petõfi költõnek a legköltõbb költõnk ma is, és erre ez a nem rejtelmes, mégis rejtélyt adó, így komplex ügy példa. Megfejthetetlen feladvány.