A könyv a totalitárius rendszerek és a liberális demokráciák jellemző eseményeit és jelenségeit vizsgálja. A szerző a legfrissebb dokumentumokhoz és a kortárs gondolkodók munkáihoz, a közelmúltban lezárult életművekhez fordul, hogy elemző továbbgondolással, mintegy alkotásaikkal beszélgetve, nézőpontjaikat ütköztetve érveljen a képzelőerő szabadsága mellett – mert (a Camus-tól választott mottó szavaival): össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban.

“A bíró akkor is magára vesz valamit a tanú szerepéből, amikor elutasítja az életben maradottak tanúságtételét, mondván: a túlélők nem lehetnek megbízható tanúk, azokért, akik odavesztek a gázkamrában és a krematóriumokban. A bíró, a történész, az ítész nem tudja kikerülni, hogy részese legyen a tanúságtételi procedúrának. Így nemcsak a tanúságtévők kerülnek paradox helyzetbe, hanem a kívülálló, az ‘elfogulatlan harmadik’ szerepében fellépő bíró is. Végső soron, ha ítéletet akarunk alkotni a 20. század excesszusairól, azt is el kell fogadnunk, hogy bizonyos értelemben mindnyájan eleve vert helyzetben vagyunk: nem szabadulhatunk a paradoxonoktól.”