"Írni és rajzolni hozzá, engedni, hogy a vers egy-egy kifejezése kézírással a képen is megjelenjék, a kétféle képzést összekapcsolni a 99 című kötetem óta, melyben festett deszkáim láthatók, egyre erôteljesebb törekvésem. Ez a könyv így is kapcsolódik elődeihez, a Víg vacsora, a Nyí fekete-fehér és színes rajzaihoz, a Papundeklire festett papundeklijeihez. A jobbára ecoline-nal készült képek a versekkel együtt születtek."

"Útmutató olvasókönyv, de nem térkép: nem vezet a célhoz, ám elindít az odavezető ösvények valamelyikén. A Ligetszépe nem tanköny, mégis rengeteget tanulhatunk belőle; olvasmányos, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató; kétségbeejtő, de sokszor mulatságos; nem kinyilatkoztat, hanem kérdéseket tesz fel; nem kapcsolódik egyetlen tantárgyhoz sem, mégis valamennyit érinti; tematikus fejezetekre oszlik, a szövegek azonban összekapcsolódnak, egymásnak felelgetnek." 

Shakespeare-tanulmányok

"...épp az indítja útjára a tragédiát, hogy Lear nagyon is érti leányait. Úgy is mondhatnám: Lear - a politikai káosz mellett - a kommunikatív helyzet káoszát is megteremti: mintha azt szeretné, hogy Cordelia férjhez menjen (mert ez a rend, és jó dolog, hogy két rangos udvarlója van), és azt, hogy ne menjen férjhez (hanem válassza őt). És mintha azt akarná, hogy Cordelia egyszerre beszéljen és ne beszéljen, mint a szülő, aki azért haragszik gyermekére, mert nem elég önálló, és nem lázad ellene, miközben ugyanazzal a gesztussal meg is bünteti, ha mégis lázadni mer. Mert ha Cordelia beszél, nem különb a nővéreinél; ha nem beszél, a királyi szó képtelen megtenni, amire a kezdet kezdetétől vágyik: a Másikat nyelvileg újranemzeni-teremteni, méghozzá épp arra a teremtő nyelvre, amit ő, a király beszél, és amin ő adott parancsot a beszédre."

... nem mintha azt érezném, hogy elvesztettem itt valamit, de azért

meghökkentett, mikor egyszer régen, még a múlt század kilencvenes éveinek

elején, szeles téli délutánon, a Moszkva tér felső peremén buszra várva, és

beszorulva kabátok, sálak, kalapok közé, kihallgatva egy hajléktalanokból

összeverődött társaságot, megjelent előttem hajdani tanítónőm, Riza

kisasszony, aki már akkor is elmúlt százéves, és fehér haját rázogatva,

mutatóujját mellemre bökve, gyanakvóan és számon kérően éppen ezt kérdezte tőlem.

"Harmadik munkanapomon dél körül jött az igehirdető. a májusi melegben begombolt télikabátot viselt, a saját méreténél jócskán nagyobbat, később, hogy bejött az irodába, láttam: meztelen lábán csak keresztpántos saru van; ne félj, mondta még az üveg túloldaláról, ne félj, én vagyok az első és az utolsó." 

"Kinyitottam a kaput, aztán a vasrácsot és végül az üvegezett ajtót. A mozdulataim nem voltak sietősebbek, mint máskor. Nem remegett a kezem, és bent az irodában nem csináltam semmit, ami robajjal, dörrenéssel, gyanúsan nagy hanggal járt volna. Nem vágtam semmit a falhoz, nem törtem széket, számítógépet, üveget."