Jött a jegyzõ a hírrel: ásatnak a Vízfõnél. A pécsi régészek végre sort kerítettek az orfűi bencés kolostorra. A szóbeszéd szerint a Vízfõ mellett, legalábbis a török dúlásig, bencés kolostor állt. A barátok, mint mindig, ennek építésekor is a legjobb helyet nézték ki maguknak. Hisz tapasztalhattuk: a természet szépségeinek gyülekezõ helyén a történelem is sűrűsödik.

    Itt, a Vízfõnél, a meredek fal tövében, a barlang rácsos nyílásán keresztül patak ömlik a felszínre. Tíz perc járásra innen, egykor ez a patak működtette Orfű egyik malmát. Ma ez a muzeális vízimalom fõképp villanyárammal õröl, és olykor csupán a látvány kedvéért indítják be vízikerekét. A hely turisztikai értékét pedig tovább növeli a molnárház, a kenyérsütõ kemence, a szárazmalom függõleges tengely körül vízszintesen, lóerõvel hajtott hatalmas kereke, a kõbõl faragott kézi malmok, s az olykor nemzetközivé bõvülõ fafaragó tábor is. Aztán a patak tovasiet és táplálja a völgy hosszában duzzasztott négy tavat, az Orfűit, a Pécsit, a Herman Ottót és a Kovácsszénáit.

    De idõzzünk még a Vízfõnél! A forrás vize eredetileg a nevét feltüntetõ márványtáblácska alatt, egy szifonon keresztül buggyant ki a föld mélyébõl, a karsztbarlang természetes túlfolyójaként. Ez a mélyedés földcsuszamlás következtében betömõdött, így mesterséges kaput kellett nyitni a sziklafalon. Ám a helyet nemcsak kõtábla jelöli, hanem egy annál lényegesen fontosabb és tiszteletre méltóbb objektum: a Csete György által megálmodott Forrásház, a magyar organikus építészet elsõ, világszerte ismert építménye. Ez a fölfelé kétszintes betontulipán nem csupán esztétikai élmény, de hõskorában fontos szerepet is betöltött. Innen kapta a húsz kilométerre fekvõ bányászváros, Komló az ivóvizet. Mégpedig úgy, hogy a barlang vízének szintjéig, a földbe két emeletnyi mélyen hatoló torony szivattyú-gépházba torkollik, ahonnan a hegy tetejére felnyomott víz szabadesésben jutott el Komlóra. A villamosközpontként rendeltetésszerűen működõ emelet fölé még egy hangulatos, pihenést szolgáló, kör alakú faburkolatos termet is helyezett az alkotó, mely körbe-körbe, ágyakkal, szekrényekkel, világító testekkel folytatja a tulipános stílus diadalútját, és üvegkupolában fejezõdik be.

    Miután a komlói vízellátást másképp, Duna-vízzel oldották meg, sajnos, ez a műemlék a Mecsek dzsungelének Angkorjaként kezdett feledésbe merülni. Megindult lepusztulása, kupolája alá beköltöztek a denevérek és a hajléktalanok. Igaz, utóbbiak csak gyors felfedezésükig, rövid idõre. Legújabban a lakosság úgy értesült, hogy az önkormányzat kézbe vette a felújítás és az értékesítés ügyét.

    Helybéli hiedelmek szerint a középkorban Kisorfű még a patakon túli réten, a kolostortól nyugatra helyezkedett el. Akkori temploma harangját, úgy tudni, még ezen a réten ásták el, nehogy a török keze közé kerüljön. Az ugyanitt eredõ (mai nevén) Barlangászok forrását pedig a környék régi temetõjének egyik sírköve jelöli. A törökök elvonulása után a falu a mai helyén épült újra, messzebbre a kolostortól, melynek kövei valószínűleg építõanyagát adták. Így aztán, idõvel, már csak a romok föld alatti része maradt meg, kialakítva egy kis fennsíkot. Ide, erre a fennsíkra telepedett az utóbbi néhány évtizedre három cigánycsalád. Itt éltek boldogan, amíg meg nem haltak - a szó szoros értelmében. Utolsónak Mari néni maradt. Putrija még azután is ott állt, a vert falába sározott tükrökkel, hogy felépült a Forrásház. A Vízművek Forrásháznál posztoló õr mesélte, hogy Mari néni jól fõzött, és többször is meghívta õt ebédre. Miután Mari nénit az önkormányzat leköltöztette a faluba, putrija összeomlott, de kis kertjének virágai és egresbokrai ma is virulnak. A helyet a hóolvadáskor elõtűnõ bogyókupacok tanúsága szerint téli szállásként birtokba vették az õzek és szarvasok.

    Ezt a fennsíkot kezdték most ásni. Száz négyzetméter átvizsgálása után az eredmény egy Árpád-kori, és ráépítve két XIV. századi rom. A két utóbbi épület egyikének a járószintje is megmaradt, míg a másiknak küszöbkövét és alapfalait tárták fel. A régészek óvatosak, egyelõre nem állítják határozottan, hogy templom, kolostor vagy vár maradványai kerültek-e napvilágra, annyit viszont megtudtak, hogy az épületegyüttes és a kerítõfal a feltártnál még huszonötször nagyobb területen folytatódik. A környezõ erdõben itt-ott elõ is bukkannak a több évszázados építmény-maradványok. A vár-változat valószínűtlennek tűnik, jelenléte ezen a helyen nemigen indokolt. Vagy mégis? ... Ez magyarázná a helység eredeti nevét, a Vízfõ-analógia alapján az Õrfõt? De mit õrizhetett? Hisz fontosabb út nem vezetett erre.

     Arra viszont már most jók ezek a kutatások, hogy beindítsák a múltat rekonstruáló kreatív gondolatokat. Egy nemrég megrendezett képzõművészeti kiállítás témája, A töredék metaforái itt is érvényes. A töredék olykor szebb, mint a hibátlan egész, szabad teret nyit a képzeletnek. A földbõl kihámozott alapokra építhetjük képzeletbeli kolostorunkat, mint ahogy néhány kilométerrel odébb, a Jakabhegy tetején, az illír-kelta földvár - "avar gyűrű" - közepén álló pálos kolostor még magasodó falai közé-köré a középkori élet képeit gondolhatjuk. A hegy sebeire, az itt-ott elõtűnõ vörös homokkõre pedig, (Zsongorkõ, Babás szerkövek stb.) lokálpatriotizmusunk nagyítóján keresztül a roussilloni okkerbányák gazdag színskáláját képzelhetjük.