Móricz novellájában a mindig szŰkölködõ béres álmatlanul hánykolódik a gazda lányának lakodalmát elõzõ éjszaka - a meghívást, hogy elmehet a lakodalomba, és annyit ehet, amennyi beléfér, élete legnagyobb feladatának érzi. Fél, hogy nem tud megfelelni. Nyugtalansága ugyan egy-egy jó étel ígéretére csitul, még el is mosolyodik... "Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumplilevest, keménymagos levest, meggy-, korpa-, lekvárciberét meg azt a mindenféle habart lét, amit õ életében megevett - ajajaj, olyan nagy kád nincsen a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó". S persze az életében megevett jó étel egy ócska fazéknyit se tenne ki összesen.

    Az olvasó itt maga is elmosolyodik: egy nagy író, bizonyára elemi jósága és emberszeretete késztetésének engedve, olyan látomást tulajdonít hõsének, amire a nyomorúság foglya biztosan nem képes. Hiszen egy lappal elõbb azt írja Móricz Kis Jánosról, hogy "láthatatlan ember volt", sohase "érdekes". "Se nem erõs, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes... Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi". Aztán meg: tessék! Ez a pont-pont-vesszõcske ember elképzeli az életében magába öntött híg-rossz löttyöket - egy hordóban az egész moslékot. Méghozzá úgy, hogy a felsorolt ételek kedvetlenítõ ízét, sõt a kozmás-buggyant bŰzt is éreznünk kell. Lehet, hogy fensõbbséges mosolyunkkal védekezni próbálunk az érzéki varázslat ellen? Még hogy ezt gondolja Kis János! A láthatatlan és gondolattalan Kis János! És hajlamosak vagyunk feltételezni (én legalábbis), hogy Móricz ugyanazt az írói paradoxont állította elõ, amelyet Gogol óta oly sokan. Talán az õ "semmilyen" Csicsikovjáról, errõl a tulajdonságok nélküli modern emberrõl kellett elõször elhinni, hogy a világirodalom legszemtelenebb-szellemesebb ötletét kiagyalhatta. S ki ne hinné el neki meg az õ teremtõjének?! Hiszen nincs itt írói melléfogás: Csicsikov a maga csézájában éppen olyan "érdektelen", mint a zsíros töltött káposztára - rengetegre!, ha nem is hatvan, de legalább ötven gombócra - sóvárgó, és a nehéz étel bekebelezésétõl szorongó Kis János, de abban a pillanatban, amikor alkalmasnak találtattak a bemutatásra, mondhatnám, amikor világra jöttek, illetve banalitásuk teljes fegyverzetében kipattantak atyjuk fejébõl, mégiscsak emberré lettek. Képzelgésre, szenvedésre, hazudozásra vagy megszégyenülésre alkalmas emberek. Az együgyŰ Kis Jánosnak fogalma sincs a saját tragikus sorsáról, mert a "tragédia", a "sors" vagy a "fogalom" fogalma nem érzékelhetõ-értelmezhetõ számára. Móricznak így kell õt megmutatni: nézzétek, ennyire kifosztott, ilyen taszítóan gyámoltalan - hurcoljuk hát helyette is a sors-felismerés terhét.

    Emberünk a lakodalom elõtti este is, hogy hazatér az aratásból, korpaciberét vacsorázik. Közben félrerúgja a lábszárára kapaszkodó, nyávogó macskát, ahogyan majd ébren hánykolódva is nagyot rúg a fekhelyül szolgáló szalmadikóba. De Móricz tudja, és tudatja velünk, hogy "a szegénységet rúgta el magától". Szegény Kis János napközben se érzékelte a környezõ világot, "nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövõje" - minden porcikájával, "egy vadállat makacs dühével", önkéntes éhezéssel készült az "emberi léten felüli feladat"-ra: elõször is kárpótolja magát. Most az egyszer õrajta múlik, mennyit képes elvenni. Mert amennyit elvesz, kimerít a tálból és magába gyömöszöl, a vén Sarudynak annyival kevesebbje lesz. Bosszút állhat. Az évtizedekig nyelt, világnagy kádba se férõ mindenféle habart lé képzete mellett így felsejlik az egyetlen este elfogyasztható temérdek kövér étel - ha nem is moslékként összeöntve, de végtelenül sorakoztatva. A belátható világ - Sarudy birodalma - is átalakul: elnyelhetõvé tömbösödik; "képes lett volna... hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint cséplõgépnél az etetõ a dobba".

    A kudarc döbbenetét és szégyenét elmetszi a gyors halál - s noha Kis János utolsó szavaival is csak átkozódni tud ("Dögölj meg, kutya", vicsorogja magának), semmilyen életét pedig hangtalan (!) végvonaglás zárja, Móricz nem ereszti el olvasóit nagyúri közönnyel: képzeletünkre már visszacsinálhatatlanul rátelepedett a rengeteg összeöntött étel. És rémülten gondolnunk kell, muszáj, a magunk elfogyasztotta szörnyŰ halomra - medencényi lehet? vagy egy egész tómedret megtöltõ? Az irdatlan mennyiséghez képest szinte mindegy is, hogy valaha rossz vagy jó volt. És mennyi - állítólag láthatat-

lan - levegõt áramoltattunk át a tüdõnkön! Mennyi ruhát nyŰttünk el, nõttünk meg híztunk ki, mennyi vizet használtunk!... Állj, ostobaság az egész!, hiába, már feltartóztathatatlanul nyomakodik minden: milyen rengeteget léptünk, sík terepen vagy lépcsõn le, lépcsõn fel, kaptatva, futva, andalogva; és lám, csak egy arasznyi ugrás, és elszabadultan árad képzeletünkben a megélt rengeteg kín, a testi fájdalmak és a torkot szorító, mellkasra nehezedõ, a ki tudja, hol fészkelõ lélek szenvedése, ami a legkínosabb betegségeknél is gyötrelmesebb lehet; vannak, tudom, akik megcsömörlötten kiszámolják, hogy hányszor szeretkeztek, vagy ellenkezõleg: sopánkodnak, hogy csak ennyi volt, s legfeljebb még ennyi várható. Úgy egy emberöltõvel ezelõtt kezembe kerültek azok a vízszintesen-függõlegesen vonalazott füzetek, amelyekbe lejegyeztem csecsemõ gyerekeim életmŰködésének mérhetõ adatait, többek között, hogy mennyit szoptak, s bizony vigyorogva számoltam: összeadtam, aztán az eredményt megtoldottam a lefejt és elvitt - persze be-

csült - mennyiséggel; büszkén konstatáltam, hogy legalább nyolc hektoliter volt a produktum, s noha a számolósdira nyilván keserŰ-keserves állapotomban került sor, azért nem hihettem, hogy ennek egyáltalán köze van a szoptatáshoz.

    Azt mondják, a haldokló elõtt - akár a perc törtrésze alatt - lepereg egész élete filmje. Nem inkább úgy van, hogy aki egyszerre kénytelen érzékelni, ami adagolva, tagolva, emberi léptékŰre osztva is talán sok volt, az szörnyethal a roppant teher alatt?