Liget.org   »   2008 / 9   »   Kovács Gábor  –  A mechanikus időtől az organikus időig - 2. rész
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=110
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Lewis Mumford technológia-kritikája

 

Miközben a nemzetállam utópiája nem ismeri el a régiók létezését, egy mesterségesen és mechanikusan kijelölt terület határai között élő népességet homogén nemzeti közösség tagjaiként definiál. Minden nemzet elsőbbségre és hatalomra tart igényt a többivel szemben. A nemzeti utópiának lényegi eleme a központi kormányzat eszméje, mivel ez őrzi a nemzeti területet és a nemzeti privilégiumokat. A kormányzat fő feladata is ez: a nemzeti terület őrzése és esetleges növelése, hogy növelje az adófizetők számát. A nemzetállam úgy épít hidat a kokszváros és a nemesi kúria között, hogy a nemzet mítoszát interiorizáló kokszvárosi munkásokkal elfogadtatja: érdekeik inkább az őket kizsákmányoló, de velük egy nemzetállamon belül élő osztályokkal közös, s nem a többi nemzetállam ugyancsak kizsákmányolt dolgozóival. A marxista szemléletű gondolatmenetben azonban nincs utalás, hogy miként képes erre a nemzetállam.

    Itt következik az érvelésben a modern kor negyedik mítosza, az óriásváros. A megapolisz sajátos kultúrája az a médium, amely a korábbi regionális kultúrák helyébe lépve propagálja a nemzetállam lakosai között a hétköznapok, vagyis kokszváros számára szükséges megfeszített és önfeláldozó munkát, és hasonló értékként mutatja fel a hétvégéket uraló kúria hivalkodó fogyasztás-ideálját. Mumford magyarázata ezen a ponton meglepően friss. A ma oly divatos kommunikációelméleti megközelítéshez hasonlóan ő is sajátos kommunikációs technológiában és érintkezési módban véli fölfedezni a nagyvárosi kultúra megkülönböztető jegyét. Ez a kultúra arra az absztrakcióra épít, amelyet az írás, olvasás, számolás, és az általános oktatás tett lehetővé. Az absztrakciók a papírra vetett írás közegében realizálódnak. Ugyancsak elképzelhetetlen lenne papír nélkül irodalom és újság - ez a két alapvető eszköz teszi lehetővé a kokszváros és a nemesi kúria értékeinek elterjesztését és összehangolását. A celluloid film Mumford szerint voltaképpen a papírkorszak újabb periódusának eszköze, funkcióját tekintve másik megjelenési formája. Míg a főkönyv, a kartoték és a napi sajtó olyan eszköz, amelyik összeköti a megapolisz lakóját a valósággal, a képes magazinok eltávolítják attól. A film mint átlátszó papír ugyancsak ezt a funkciót látja el. Segítségével megapolisz lakói előtt hús-vér emberek képei vonulnak el, látják az élet drámáját, amelynek azonban ők nem aktív részesei, csupán tétlen szemlélői. Az élet eseményei fiktív - ma úgy mondanánk: virtuális - valóságban zajlanak, miközben megapolisz lakói között megszűnik a valóságos kapcsolat és a közvetlen érintkezés.

    A megapolisz életformájának legfőbb jegye az egyformaság. Itt az életnek olyan mércéi léteznek, amelyek kifejezhetők papírra vetett kereskedelmi fogalmakkal, még akkor is, ha ez nem feltétlenül jár együtt a felkeltett igények kielégítésével. Mindenesetre a mércék az óriásváros minden lakójára alkalmazhatók, függetlenül személyes élettörténetüktől vagy létviszonyaiktól. A végső eredmény pedig, hogy a nemzeti utópia kezdetben különböző polgárai olyan egyformák lesznek, mint a távírópóznák az út mentén. Végső soron tehát a megapolisznak köszönhető, hogy a nemzeti utópia igazolni tudja önmagát; olyan szellemi közeget hoz létre, amely lehetővé teszi a kokszváros és a nemesi kúria finom összehangolódását. A megapolisz lényegében papiros purgatórium, amelyen keresztül kokszvárosnak, a termelői pokolnak elbukott fiai bejuthatnak a nemesi kúriába, vagyis a fogyasztói mennyországba.

    A diagnózis után terápiát várnánk, hiszen ezek a megállapítások nem pusztán elméleti igénnyel íródtak, mögöttük ott munkál a közösségi renováció vágya. Hol van azonban az archimedesi pont, amelyből ez a történelmi konstelláció kibillenthető? Mumford itt ugyanazzal a dilemmával szembesül, amellyel idősebb pályatársai már a háború előtt; számára is alapérték a republikánus hagyomány tevékeny és a közélet iránt elkötelezett polgárokból álló közössége, de ez a közösség aktuálisan nem létezik. A megoldás is kettős lehet: egyrészt a kulturális hagyományban kell olyan még létező szálakat keresni, amelyekből újraszőhető a republikánus-organikus közösség szövete, másfelől elképzelhető egy szakértői-technokrata elit, amely felülről végrehajtott forradalommal viszi végbe a szükséges változásokat. Ennek a második megoldásnak alesete, amikor a változás ugyancsak felülről jön, ám nem a technokraták kezdeményezik, hanem egy ihletett nemzeti próféta a kiválasztottak később egyházzá izmosodó kicsiny csapatával. Randoph Brooks, Van Wyck Bourne és Waldo Frank a háború előtt és a háború alatt végigzongorázták ezeket a lehetőségeket, s fogadóképes közeg híján sorsuk a szellemi elmagányosodás lett. Bourne a háborút követő spanyolnátha-járvány idején meghalt, Brooks elméje elborult, Waldo Frank vallási miszticizmusba menekült. Mumford a háború utáni légkörben még inkább érezhette a helyzet kilátástalanságát, ám szellemi alkata és lényének ontológiai derűje megóvta őt a szellemi széthullástól.

    Meglehetősen logikus volt, hogy a 20-as évek elején ő is szembetalálta magát a marxizmus és az orosz bolsevizmus által képviselt kihívással. Az utópia-könyv 11. fejezetében, ahol az egyoldalú partizán-utópiákat tárgyalja, érinti Marx koncepcióját is. Az a véleménye, hogy a jelen helyzetben az Owen-féle utópikus szocializmus éppen olyan hatástalan, mint a Marx-féle realisztikus szocializmus; sőt, míg az előbbi részben valósággá tudott változni a szövetkezeti mozgalom révén, a proletariátus diktatúrájának nagyon is törékenyek és ingatagok az alapjai. Ezek az elképzelések nem a fennálló társadalmi rend tartalmát akarták megváltoztatni, csupán az elosztási viszonyokat, ráadásul mivel nincsen szilárd értékrendjük, összeomlanak, mihelyst szembetalálják magukat olyan erőteljes és valóságosan létező utópiákkal, mint a kokszváros, vagy mint a nemesi kúria utópiája. Különösen Amerikában bénította meg a munkásmozgalmat, hogy a munkásság a fennálló megdöntése helyett a szuburbiát és a nemesi kúriát választotta.

    Kérdés, van e harmadik lehetőség a romantikus menekülési utópiák és az egyoldalú rekonstrukciós utópiák mellett. A kérdést Mumford könyve utolsó fejezetében teszi fel. A gondolatmenet elején összefoglalja a háború utáni helyzetet. A legfőbb ideje - mondja -, hogy kapcsolatba hozzuk az utópikus idolumokat a létező valósággal. Mert a valóságban működő idolumok dezintegráltak. A modern ember mentális világa hamarosan olyan lesz, mint a minden használható bútorától megfosztott, elhagyott ház. Az ezeken az idolumokon alapuló intézmények működésképtelenné válnak. Életünk szövetének újraszövéséhez új mintázatra van szükségünk. Így - hangsúlyozza Mumford - nem az eutópia és a létező valóság között kell választani, hanem eutópia és a semmi között. A múltban számos civilizáció omlott össze, mert szem elől tévesztették a jó élet eszméjét, a modern civilizációt csak az eutópia felépítésére irányuló akarat térítheti el a végzetes útról.

    Mumford szerint alapvetően értékproblémáról van szó: az ember belső világát kell helyreállítani, illetve ennek segítségével olyan értékeket teremteni, amelyek a szükséges cselekvési tervek alapjául szolgálhatnak. A lényeg a közösség potenciális energiáinak mozgósítása, nem pedig az egyik vagy másik részterület - gazdaság, politika stb. - szerepének túlhangsúlyozása, amint az szokásos. Két tényezőnek kell főszerepet játszania: a tudománynak és a művészetnek. Ezek az ember rendteremtő ösztönéből fakadnak. Különbségük, hogy a művészet a rendet belül, a tudomány pedig kívül próbálja megteremteni.

    Aztán figyelme a tudomány és a technológia felé fordul. Ez a szféra már a megapolisz kultúrájának vizsgálata során is érdekelte, ám akkor egyértelmű volt a kultúrkritikai szándék: a tudomány és a technológia ott negatív szerepben jelent meg. Most, a regeneráció lehetséges motorjaiként tűnnek fel. Itt Mumford voltaképpen későbbi, a technológia szerepével foglalkozó könyvének tematikáját és problematikáját előlegezi. Tudományon itt is a modernitás technológia középpontú tudományát érti. Ennek segítségével a mérnök, a feltaláló és a gyáros átalakította a külső világ arculatát. De az újkori tudomány fejlődése féloldalas, mert a külvilággal foglalkozó tudományok mögött messze lemaradtak azok, amelyeknek feladata az emberi környezet vizsgálata. Elsősorban a szociológiára gondol, mindenekelőtt azokra a módszerekre és eljárásokra, amelyeket Patrick Geddes vezetett be a várostervezésbe és a helyi közösségek állapotának felmérésébe. A tudománynak ugyanis nem valamiféle elvont közösség, vagy absztrakt emberiség elképzelt üdvét kell szolgálnia, hanem a helyi közösségek, a konkrét régió állapotát és létfeltételeit kell felmérnie, hogy képes legyen olyan eljárások és módszerek kidolgozására, amelyekkel megvalósíthatók a közösség céljai. Mumford a Geddes által alkalmazott holisztikus nézőpontú regionális felmérés ismertetése kapcsán hangsúlyozza: nem szakértők állnak szemben a közösség laikus és tudatlan tagjaival, mert az angolszász common sense szellemében az egész közösség kulturális hagyatékának hasznosításáról van szó, amelynek kisebb-nagyobb mértékben a közösség valamennyi értelmes polgára a birtokosa. A lényeg tehát, hogy a közösség számára fontos tudás mindig helyi és konkrét problémák megoldására vonatkozik. Ennek elérését nevezi a tudomány humanizációjának.

    Az újkori tudomány és technológia által szolgáltatott eljárások és találmányok csupán eszközök, amelyek hamis perspektíva következtében jelentek meg célként, ám a tudománytól nem várható el a jó élethez szükséges célok felmutatása, mert azok nem fogalmazhatók meg a tudományon belül, a tudomány módszereinek segítségével. A tudománynak a közösség céljait kell szolgálni, ám a célok kijelölése a közösség értékrendszerétől függ. Megalkotása a kultúra feladata. Mumford itt nem a morál, hanem mindenekelőtt a művészetek, az esztétikai szféra szerepét hangsúlyozza: a kreatív művészi fantázia és érzékenység képes az álmok formába öntésére, amelyek hozzájárulnak a közösségi célok megfogalmazásához. Ezért szükséges tudomány és művészet elszigeteltségének megszüntetése; ezzel megszüntethető az újkorban oly tragikus következményekkel járó szakadás célok és eszközök között is. De a művészetnek közösségi jellegűnek kell lennie: a csupán kedvtelésként létező művészet annak a neurotikus individualizmusnak a tünete, amely a művészt eltávolítja a közös világból, s olyan személyes világba zárja, ahol fékezhetetlen és magányos demiurgoszként uralkodva éli ki alkotói szenvedélyét.