Liget.org   »   2009 / 2   »   Ács József  –  A "létező kapitalzmus" – 2. rész
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1289
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Rá kell mutatnunk, hogy a kapitalizmus, mert elsődleges célja a profit, sosem jólétre, magas termelésre, magas fogyasztásra, politikai hatalomra, a haza felemelésére törekszik, sem pedig arra, hogy erkölcsileg felemelő látványt nyújtson. Ezek bármelyike lehet megvalósítható vagy épp teljesen elérhetetlen cél a kapitalizmusban. Minden attól függ, hogy az adott cél milyen viszonyban van a kapitalista tevékenység elsődleges céljával, a profitszerzéssel. A kapitalizmus a maga kilencszáz éves történetében éppúgy hozzájárult e társadalmi célok megvalósításához, mint lehetetlenné tételükhöz.
(Carroll Quigley)

A tőzsde és a reálgazdaság ollója

A dollár a nyolcvanas években sem került egyensúlyba. A költségvetési és külkereskedelmi deficitet tengerentúli hitelek fedezték. Mindenki tudta: ha a dollárba vetett bizalom bármi okból meginog, abból súlyos válság kerekedik.
A csillagászati kamattal a dollárhoz vonzott pénz megjelent „a gazdaságban”. Elindulhatott a kamatcsökkentés is. A Fed ismét azzal szembesült, amivel Benjamin Strong a húszas években: az irányíthatatlansági elvvel. A tőzsde folyamatos emelkedése 1982-től egészen az 1987 októberi összeomlásig tartott. A pénz most nem a termelés és profit növekedésének reményében áramlott a részvénypiacra, hanem hogy kivásárolja a cégeket. Általánossá vált az ún. hostile takeover, az erőszakos átvétel. A spekulátorok magas kamatozású kötvények kibocsátával több milliárd dollárt szereztek befektetőktől. Ezzel valósult meg a leveraged buyout, a tőkeáttétellel lebonyolított kivásárlás. A kötvénytulajdonosokat persze ki kellett fizetni, ezért a céget feldarabolták, a részeket vagy azok vagyontárgyait értékesítették, üzemeit bezárták, munkásait elbocsátották. (Tudjuk a mesét: méretcsökkentés, modernizáció.) A kivásárlók busás nyereséggel távoztak: a munkanélküliség terheit a társadalom viselte. Apropó: a kötvénykibocsátónak az általa kifizetett kamat után nem kellett adóznia.
Milyen jó lenne, ha a „karvalytőke” csak a beteg képzelet szülte ideológiai konstrukció volna!
Azok az amerikai ipari cégek, akik valahogy túlélték a 21%-os kamatot és nem jutottak a vásárlás sorsára, az erős dollár miatt váltak versenyképtelenné. A termelés nem szűnt meg, csak az olcsó munkabér miatt átvándorolt Ázsiába. A szakemberek a posztindusztriális társadalom szép új világát igyekeztek a fejlődés esedékes állomásaként bemutatni. Az új generációknak maradt a szolgáltató szektor: a műkörömszalon, a hamburgersütés, a pizzafutárkodás. Vagy: a multinacionális cégek irodái. Esetleg a pénzügyi szakma.
Kinyílt a tőzsde és a reálgazdaság ollója. Az Egyesült Államok kezdett importfüggővé válni. Az eredmény: csillagászati mértékű kereskedelmi deficit. Ez vezetett a mai paradox helyzethez, ahol az amerikai fogyasztást jelentős részben az a Kína finanszírozza, mely egyben a fogyasztott termékeket is előállítja.


A szuperdollár összeomlása

Az extrém kamattól megerősödött dollár a kamatcsökkentés hatására sem gyengült. Miért? Hasonló folyamat játszódott le, mint 2008 szeptemberében. A magas kamat mellett nyakig eladósodott cégeknek, a csőd ellen küzdő bankoknak minden pénzre szükségük volt, ha pedig csődbe mentek, azzal hatalmas követelések semmisültek meg. A dollár mennyisége nem nőtt, hanem csökkent, így erős maradt. Túlságosan is erős. Az 1985-ös G-5 csúcstalálkozón mindenki a dollár gyengítését szerette volna elérni.
A közgazdaságtan leegyszerűsített összefüggései megint nem váltak be.
A kamatcsökkentés nem gyengítette a pénzt, az olcsóbb dollártól nem növekedett az export, nem csökkent a deficit.
Nem maradtak ugyanis exportőrök.
Mikor viszont nagy nehezen, több ország (főleg Japán) összehangolt kamatdöntésével sikerült elérni a dollár gyengülését, a forró pénzek az alacsony kamat miatt kiáramlottak, és a dollár 1987 elején nem gyengülni, hanem zuhanni kezdett. Februárban Brazília jelentette be, hogy egyoldalúan felfüggeszti a hiteltörlesztést. A G-5 pénzügyminiszterei a párizsi Louvre-ban tanácskoztak, hogyan lehetne megállítani a dollár esését. Júliusban Paul Volcker lemondott. Október 19-én, hétfőn a tőzsde minden idők addigi legnagyobb esését produkálta. Másnap a Fed új elnöke, Alan Greenspan bejelentette, hogy ha kell, az egész bankrendszert elárasztja pénzzel. Minden más szempontot félretéve mentőhitelekkel korlátlan likviditást biztosított nagy bankoknak és brókercégeknek. Ilyesmire gazdák, ipari üzemek vagy jelzáloggal terhelt lakások tulajdonosai hiába is ácsingóztak volna.
1987 decemberében a dollár a Bundesbank kamatcsökkentése ellenére 1985 februári értékének 55%-át elvesztette. 1988 első mentőintézkedése az volt, hogy a Bundesbank és a Bank of Japan 1-1 milliárd dollárt vásárolt. A dollár további esésére spekuláló (shortoló) szereplők bajba kerültek. Eladási kötelezettségüknek csak veszteséggel tudtak eleget tenni. Az ellenspekuláció sikeresnek bizonyult, a forró pénzek más játékteret kerestek maguknak. Elsősorban a japán ingatlanpiacon, ahol 1970 és 1990 között megtizenháromszorozódtak a négyzetméter-árak. A Bank of Japan kísérlete a lufi leeresztésére a jen zuhanását eredményezte. Ami azonnal újabb hullámverést indított el.


Hogyan mentsünk bankot közpénzen?

A Nagy Gazdasági Válság idején a tőzsde összeomlása után 3–4 évvel állt le a bankrendszer. A jelenség megismétlődött: 1990–91-ben az amerikai bankok annyira féltek, hogy a betétesek megrohanják őket, hogy felhagytak a hitelezéssel és készpénztartalékokat halmoztak föl. Az emberek döbbenten tapasztalták, hogy a hitelminősítők őket hitelképesebbnek ítélik, mint a bankot, ahonnan hitelt akartak fölvenni.
Az amerikai ingatlanpiac áresése megrendítette a derivatívákat felhalmozó nagybankokat. A Bank of New Englandbe összesen 18 milliárd dollárt kellett belepumpálni, elsősorban azért, nehogy a derivatívák láncreakciót indítsanak el. Az óriás ingatlanfejlesztési társaságok, mint a Manhattan nagy részét birtokló és a londoni Canary Wharf irodaházait építtető Olympia & York legalább olyan erős zsarolási pozíciókkal rendelkeztek, mint a nagy bankok, mégsem tudták elkerülni a csődöt. 1990 decemberében kiderült, hogy öt másik nagybank (Citicorp, Chase Manhattan, Chemical Bank, Manufacturers Hanover és a Bankers Trust) is gyakorlatilag fizetésképtelen. A Citicorpot egyenesen a New York-i Federal Reserve gyámsága alá kellett helyezni.
Greenspan tudta, hogyan mentse meg a kereskedelmi bankokat az adófizetők pénzén, kongresszusi felhatalmazás nélkül. Egyszerűen 3%-os hitelt nyújtott nekik, miközben az amerikai állampapír hozama 7%. Kockázatmentes profithoz juttatta őket – az állam, azaz az adófizetők terhére. Ezt a korrupt taktikát röviden Greenspan-pumpának is nevezhetjük.
A költségvetés persze legalább ennyire örült volna, ha 7% helyett 3%-on kapott volna hitelt a Fedtől. Csökkent volna az adósságszolgálat és nem kellett volna előteremteni a bankok ingyen hasznát is. Ennél nagyobb szörnyűséget el se lehetett volna képzelni. Felelőtlen politikusokat finanszírozni, fittyet hányva a szabad piac szent törvényeinek? Még mit nem?
Végeredményben a Greenspan-pumpa a felelős annak az óriásbuboréknak a felfúvódásáért, mely – mikor 2008-ban kidurrant – az egész világot megrengette.


1990: Ká Európa kalandja a szabadsággal

Köztes-Európa országai kikerültek a széthulló szovjet birodalom fennhatósága alól, s illúziókkal telve léptek át, mint mondani szerették, a szabadságba – ahol már régóta vártak rájuk, mint új, a szélsőséges és fundamentalista monetarizmus örve alatt kifosztható és kizsákmányolható prédaállatokra. 1990 júliusában a G-7 csúcstalálkozóján valamennyiüket az IMF kegyeibe ajánlották. Addigra már kialakult és megszilárdult a washingtoni konszenzus. Gyorsan megszülettek az egymáshoz hasonló, jóformán csak az ország nevében különböző jelentések: mindenütt sokkterápia alkalmazását javasolták. A társadalom sok évtizedes munkájával előállított állami tulajdon kisebb részben a helyi nómenklatúra-burzsoázia, nagyobb részben a külföldiek kezére került. Az ipari és mezőgazdasági termelés átlagosan egyharmadára esett vissza.


Verőlegények kényszerzubbonnyal

Az új, egységes európai pénzrendszer kialakítása Németország ellenállásába ütközött. Nem szívesen mondtak volna le az erős és stabil márkáról. Mikor azonban Mitterrand és Thatcher a német újraegyesítés feltételéül szabták a közös valutáról szóló terv elfogadását, megtört a jég.
Az 1991 decemberében született monetarista maastrichti szerződés ún. konvergencia-kritériumai a stabilizációt a szokásos fojtogató deflációval igyekeztek elérni. Az európai valuták akkor még – a hetvenes évek szellemében – viszonylagos stabilitást biztosító rögzített átváltási arányokat és sávhatárokat követtek. Ez volt az ún. valutakígyó. 1990-ben az angol font is csatlakozott a rendszerhez.
Mivel a sávhatárokon a központi bankok beavatkozása kiszámítható, az egyre nagyobb tőkeerővel rendelkező spekulátorok erre stratégiát alapozhattak. Igyekeztek tehát elszakítani egymástól az egyes valuták árfolyamait, illetve arra kényszeríteni a bankokat, hogy tartalékaikat az ingadozások szerinti valutafelvásárlásra fordítsák.
1992 júniusában Dánia népszavazáson utasította el a maastrichti szerződést és a közös európai valuta tervét. A francia népszavazás szeptemberben volt esedékes. A pénzügyi közösség felismerte, ha a franciák is hasonlóképpen döntenek, tervük zátonyra fut. Júliusban ezért összehangolt spekulációs támadást indítottak: egyes valutákat shortoltak, másokat nem. A spekulációban Soros György alapjai éppúgy részt vettek, mint az amerikai befektetési bankok, amelyeket Greenspan, mint láttuk, elárasztott megtérülést kereső pénzzel. Megtámadták az angol fontot, a francia és belga frankot, a dán koronát, a portugál escudot, a spanyol pesetát. Az akció sikeres volt, a font, majd a líra is kiesett az árfolyamsávból, a svéd alapkamat szeptemberben előbb 75%-ra, majd 500%-ra ugrott. A drámai válság az európai közvélemény számára látványosan demonstrálta, hogy szükség van az egységes európai valutára.
A spekulátorok mint verőlegények jókora hasznot zsebeltek be. Soros György legendásan sokat keresett a font shortolásán. Ez azonban bizonyos értelemben csak mellékhatás. A pénzügyi eszközökkel folytatott háború célja annak bizonyítása volt, hogy a hatalmi viszonyok megváltoztak, ezért a pénzügyi körök a rendszer saját érdekeik szerinti átalakítását ki tudják kényszeríteni.
Az árfolyamsávok állandó kiszélesítése a rendszer alapjait ásta alá. Az egyes országok tehetetlennek bizonyultak. A francia miniszterelnök még televízióbeszédben is kikelt a zsarolás ellen, de a szavak nem sokat értek. 1993-ban az IMF sokkterápiája Oroszországban elindította a leépülés első hullámait. Clinton kevesebb sokkot és több terápiát várt volna, de az IMF kijelentette: a bajok forrása épp az, hogy nem alkalmaznak kellő szigort.
A spekuláció mindeközben szabadon virágzott. A világ valutapiacainak napi forgalma elérte az 1000 milliárd dollárt, a Fed teljes tartalékának háromszorosát. Világossá vált, hogy a nagy bankok jó része már nem hagyományos értelemben vett bankként működik, nem a termelő gazdaságnak folyósít hiteleket, hanem árfolyamkülönbségekre spekulál és tőkeáttételt megtestesítő derivatívákat alkalmaz.
1995 január végére Mexikó haladéka lejárt. Megint két napi közelségbe került az államcsődtől, ezért 50 milliárd dolláros nemzetközi mentőcsomagot kellett összeállítani. Mexikó teljes adósságállománya 238 milliárd volt. Brazíliáé 466 milliárd, és a helyzet ott sem volt sokkal jobb. Az év második felében kipukkadt a japán ingatlanpiaci buborék. A beláthatatlan következményektől rettegő japán jegybank nulla közelébe vitte le a kamatot, hogy az így kiáramló pénzt a megrendült japán bankok külföldi államkötvényekbe fektethessék. Ezzel roppant mennyiségű forró pénzt bocsátott a spekulánsok rendelkezésére.
Ez a kiáradás olyan túlfeszített mechanizmusokat alakított ki, melyek az olcsó hitel forrásának elzáródása esetén azonnal csődsorozatba torkolltak. Az óriás-spekulátorok megjelenésével az egész rendszer másként kezdett reagálni a kézi vezérlésre, mint azt a klasszikus összefüggések jósolták – a kamatláb emelése például gyengítette a dollárt –, ez pedig újabb kezelhetetlen válságok sorát indította el. A derivatívák alkalmazását azonban nemhogy korlátozták volna, épp ellenkezőleg: Greenspan a leghatározottabban elutasította a feltevést, miszerint a derivatívák növelnék a piaci kockázatot. A spekuláció korlátozása ellen is felléphetett volna az 1929 óta fennálló jogosítványaival, mégsem tette. Hogy a későbbi események ellen fedezze magát, beszédeiben természetesen elítélte a túlzott mértékű spekulációt.


Derivatívák, forró pénzek, hedge fundok

Tarpley szerint a kilencvenes évek válságsorozata már a rendszer alapvető egyensúlyvesztésének tünete. (Erre mondják a technokraták, hogy van, aki mindenből csak a válságokat látja.) 1994-ben Orange County önkormányzata a Merrill Lynch befektetési banktól vásárolt származtatott pénzügyi eszközök, ún. derivatívák miatt csődbe ment. Mikor különböző cégek (például a Procter & Gamble) is jelentős veszteségeket szenvedtek hasonló ügyleteken, kiderült, tipikus gyakorlatról van szó.
Ezeket az eszközöket eredetileg kockázatok kezelésére (megosztására) hozták létre, s erre elméletileg alkalmasak is. A biztosításhoz hasonlóan működnek, például árfolyamok emelkedése vagy esése, piaci szereplők csődje ellen ígérnek védelmet. A biztosítási események meghatározása vagy ezek tetszőleges kombinálása csak fantázia kérdése, ami a derivatívák alkalmazását a sportfogadáshoz teszi hasonlóvá. Olyan cég csődje ellen is vásárolhatunk például védelmet, amelynek értékpapírjai nincsenek is a birtokunkban. E sajátságok miatt nevezték el a kilencvenes években kibontakozó világrendszert kaszinó-kapitalizmusnak.
A statisztikák szerint a legtöbb származtatott értékpapír a JPMorgan Chase-hez hasonló óriásbankoknál van. Kisebb, de többet kockáztató szereplők a kölcsönvett pénzzel – úgynevezett tőkeáttétellel – spekuláló fedezeti alapok (hedge fundok). Gyakran ezek az anonimitást biztosító intézmények állnak a forró pénzek kalózakciói mögött.
A hedge fund természetes vagy jogi személyek csoportos befektetéseinek eszköze, mely agresszív spekulációval (és persze nagy kockázattal) magas hozamot állít elő. A minimális beszálló összeg jellemzően 250 ezer és 1 millió dollár között van.
A fedezeti alapok a nagy tőkeáttétel miatt körülbelül 30 ezer milliárd dollár fölött rendelkeztek. 2005-ben a londoni és New York-i tőzsdén az ügyletek 50%-át ők kezdeményezték. Némely hedge fundok „befektetésként” előszeretettel vásárolnak fel hitelből vállalatokat: bezárják az üzemeket, elbocsátják a munkásokat, majd eladják a termelő vagyont és az ingatlanokat.
A Kajmán-szigeteken működő pénzügyi felügyelet szavatolja, hogy a fedezeti alapokba befektetők személye titokban marad, ugyanakkor száz évig teljes adómentességet garantál. A másutt a pénzmosás megakadályozása érdekében bevezetett szigorú szabályok tehát a pénzmosást nem megakadályozzák, hanem az így előkészített csatornákba terelik. Semmi akadálya, hogy kábítószer- vagy fegyverkereskedelemből származó bevételeket forgassanak az itt létrehozott alapokba.
A felügyelet igazgatótanácsának tagjai igen befolyásos brit és amerikai pénzügyi szakemberek, akik mindent megtesznek a védettség fennmaradásáért, illetve hogy a származtatott pénzügyi eszközök piacát ne szabályozzák.


Tudomány és valóság

Aki a származtatott eszközt kibocsátja, annak meg kell határoznia, hogy mekkora a kockázat, és milyen árat kell kérnie. Ez nem egyszerű feladat.
1997. október 14-én a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a közgazdasági Nobel-díjat Robert C. Mertonnak, a Harvard Business School professzorának, Myron S. Scholesnak, a Standford University professzorának, a Hoover Intézet kutatójának, valamint egykori munkatársuknak, Fischer Black közgazdásznak ítélte oda az opciók árazására kidolgozott matematikai képletükért. Az úgynevezett Black–Scholes formulát még 1973-ban tették közzé a Journal of Political Economy hasábjain.
Merton és Scholes azonban nemcsak tudományos munkát végeztek. Résztulajdonos spekulátorként tevékenykedtek a Long Term Capital Management nevű fedezeti alapban. Két héttel a Nobel-díj odaítélése után Hongkongból kiinduló eladási hullám söpört végig a világ pénzpiacain, a nyáron beállt ázsiai valutaválság következményeképpen. Ennek az instabilitásnak egyik legfőbb oka a derivatívákkal űzött spekuláció volt, melynek üzemszerűvé tételéhez nélkülözhetetlenek voltak Black és Scholes eredményei. A derivatívák globális alkalmazása nemigen segítette a gazdasági környezet stabilizálását, és ezen keresztül a fizikai gazdaság működtetését, éppen ellenkezőleg: egyre ingatagabbá tette a viszonyokat. Mivel úgy tűnt, a fizikai gazdaság és a pénzügyi szféra között nincs közvetlen visszacsatolás, a kifosztás megfékezésére nem látszott esély.
Egy évvel a Nobel-díj átadása után a szakma döbbenten látta, hogy Merton és Scholes cége a világ két tucat óriásbankjának segítségét kérve kétségbeesetten küzd a csőd ellen. Előrejelzéseik csak egy virtuális térben voltak érvényesek, ahol az orosz államcsőddel nem számoltak. Soros Quantum Fundjától hiába kértek kölcsönt, de a Goldman Sachs, a Merrill Lynch, a Morgan Stanley, az UBS és más befektetési bankok a New York-i Federal Reserve közreműködésével megmentették a céget. A bankokat persze nem a kollegialitás vagy a karitatív szándék vezette: az akciót az indokolta, hogy a 4,1 milliárd dolláros tőkéjű LTCM csődje nyomán partnerei 1000 milliárd dollárt veszítettek volna derivatívákon.
A Black–Scholes formula alkalmazásának számos matematikai feltétele van. Ezek a feltevések azonban tőzsdepánikok és pénzügyi összeomlások idején nem teljesülnek. A fizikából vett hasonlattal: az egyetemes gáztörvény valóban szép és egyszerű, de amikor a gáz cseppfolyóssá válik, semmit sem ér. Ha a tudományt gondolkodás nélkül technikába fordítják, az a közgazdaságtan területén is életveszélyes. Akiket elbűvölnek az impozáns levezetések, és elfeledkeznek a matematikai modellek korlátairól, akik döntéseiket nem a realitásra, hanem annak redukált fikciójára alapozzák, tőkeerejük arányában, de óhatatlanul szétroncsolják a realitást, mely aztán éppen emiatt nem fogja teljesíteni feltevéseiket. A rendszerbe épített kötelező szűklátókörűség törvényszerűen vezet összeomlásokhoz, és ezen semmiféle mentőhitellel, kivásárlással, konszolidációval nem lehet segíteni. Az ilyenfajta lépések legfeljebb további társadalmi rétegek elnyomorodásához járulnak hozzá.
A rendszerbe beszívott pénz csak arra jó, hogy a soron következő válság még mélyebb és pusztítóbb legyen.