Liget.org   »   2008 / 7   »   Ács József  –  Verd meg a vizet!
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=140
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A járda szélén állok napsütésben, és nézem, ahogy a Ferihegyi út hosszú aszfaltcsíkján surrogva végigzúdul a most elvonult zivatar esővize. Rohanvást igyekszik a Rákos-patak völgye felé, de a hatvani vasútvonal fénysorompójánál útját állja egy sor csatornanyílás. A járda mentén lefelé zubogó víz a keresztbeállt gallyakon legyezőként szétterül, hogy aztán újra vastag hajfonatban egyesüljön. Egy olvasmányos könyv szokta ennyire magába szippantani az embert. Cipőm hegyével rugdosom el a patakocska útjából a szélvihar idesodorta tépett ágakat-leveleket, és ez, mintha csak görcseimet, aggályaimat, félelmeimet tolnám félre, jóleső megkönnyebbülést hoz: szabadon áramlik - bennem is - a víz.

    Húsz évvel ezelőtt kiterveltem, hogy végigjárom a Rákos-patakot. Elindulok gödöllői forrásvidékétől, s végigkísérem útján, mely a Dagály-fürdő fölött torkollik a Dunába, hátha közben megtudom, kicsoda is ő. Mert velünk-köztünk élő eleven lénynek éreztem, akit ugyan szabályoztak - azaz rézsűk közt futó betonágyba tereltek -, a fagy tördelte beton repedéseiből kihajtó növényzet mégis arról tanúskodott, hogy önkényes a határvonal: eddig a patak, itt kezdődik a rét. Ha árkádiai tájain sétáltam, úgy éreztem, bennem folytatódik, de ugyanezt gondoltam, mikor eltűnt a Rákospalotai Növényolajgyár vasrácscsal elzárt fekete alagútjában, hogy száz méterrel odébb sötétkéken bukkanjon elő abban a derékszögű vályúban, mellyel a medrét helyettesítették.

    Álom-munkaköröm akkor és azóta is a főfoglalkozású pataktisztítóé. Bizony, a Rákos-patakon is hányszor nekiálltam a vízbe dőlt, szakállas ágak kiemelésének, a hajók nem járta kis víziút akadálymentesítésének! Micsoda megkönnyebbülést jelentett, mikor a patak szabadon áradt-iramlott tovább! Igyekeztem tanulni tőle, s nem bántam egy percet sem, amit a partján töltöttem.

    A görög mitológiában a nimfák egy csoportját najádoknak nevezik, ők a források, kutak, patakok és csermelyek gondozói. Így hát az ő munkájukat irigyeltem el!

    Magam is megtapasztaltam, hogy a vízfolyásoknak és állóvizeknek eleven arcuk van, titkos üzenetük, s mi, túlnyomórészt vízből álló lények, természetszerűleg vonzódunk hozzájuk. Szarvasok vagyunk, akik híves patakra kívánkoznak. Nagyvárosban, éji órán szárazat nyelünk, míg odalenn a patak fekete medrében neheztelve csillog, mint a higany.

    Horgas Judit és René Margit Vízöntője is efféle vonzásnak engedelmeskedve ered a tavak, tengerek, folyók nyomába, hogy évezredek és évmilliók történetét követve megértsük, "mily kicsi minden emberi történés". Farkukat kergető kutyaként őrjöngenek a népek, vér festi a vizeket, aztán minden elvonul, csak a najádok, sellők, nádasok, vízilények, kőszobrok és mesealakok maradnak, akik türelmesen várakoznak, hátha jobb belátásra tér az ember, s elszégyelli magát a természet színe előtt, újra megtanulva, amit elfelejtett: az alázatot. Aki a Vízöntőt írta, csendes mosollyal tekint végig a víz körül burjánzó élet tenyészetén, s maga is elnézően mosolyog a sok hebrencskedésen. Nem történelemről beszél, hanem történetekről. Úgy ecseteli a pliocén korabeli eseményeket, mintha tegnap zajlottak volna, és tudja, hogy a mítoszok sarjadzása éppoly természeti esemény, mint a nádas burjánzása, s hasonlóképp méltó tiszteletteljes figyelmünkre.

    Ezer évek alatt a Dunától, Tiszától, Balatontól tanultunk élni. Ahogy az ártéri gazdálkodás megszűntével sem csak a vízművelés tudománya merült feledésbe, a világ a mítoszok kiiktatásával sem csak színét vesztené, hanem számunkra átfogható értelmét is. S ha a világ értelmét veszti, az ember sem lehet ember többé, csak gazdátlan képességek cél nélkül csapongó halmaza, mely szeszélyeit kiélve pusztítja a világból a maradék értelmet. A maga árnyékát mégsem lépheti át. Ha a tudattalant hatalmas víztömegnek látjuk, hát oda kerül vissza minden értelem, az őselem sötét feketeségébe, ahonnan sok millió évvel ezelőtt az élet vétetett. Mikor a sok megerjedt tartalom feláradása fenyeget, tódulását éppoly nehéz kordában tartani, mint a Tiszát árvizek idején. De ha sikerül, Héraklészek lehetünk, aki Augeiász trágyától bűzlő istállóit az odaterelt folyók - az Alpheiosz és Péneiosz - vizével mosatta át.

    Megannyi forrás és patak vagyunk, akik azonban a mélyben összefüggenek. A szicíliai görög történetíró, Timaiosz szerint az ottani Arethusza forrás vize Görögországból ered. Az imént említett Alpheiosz folyó bújik ott a föld alá, magával sodorva az áldozati állatok trágyáját is, hogy Szicília szigetén bukkanjon felszínre újra.

    Rejtélyes módon összefüggenek a Duna, a Tisza, a Tevere, a Loire, a Rajna, hazai tavaink, a Plitvicei-tavak és a tengerek is. Az Ír, a Balti, a Földközi. Búvópatakok kötik össze őket, kultúrák mosódnak egymásba általuk.

    Vizekről alighanem a Vízöntő szerzői állították össze az első portrékötetet. René Margit fényképei, némi szelíd föld- és embertörténet, etimológia, mitológia, biológia, Ady, Petőfi, T. S. Eliot, Homérosz: a tájak, a genius loci lenyomata mind. Emberfeletti, emberen túli, mégis e világi lények arcát bámuljuk, életrajzait olvassuk. Hogyan is hihetnénk, hogy fölébük kerekedhetünk! "Forradalmak és világháborúk söpörnek át fölötte, lebombázott hidak és agyonlőtt testek maradványait szállítja, aztán olaj- és vegyszerfoltokat nyel magába, fuldoklik az újabb gát betontömbjei között, a vize ihatatlan, a hala ehetetlen, a fürdőzők undorodva hátrálnak piszkosfehéren habzó hullámaiból, de a Duna győzi s adja még."

    Ne citáljuk ide, hogy "azért a víz az úr". Fejezzük be inkább egy képzelt zen-történettel, melyben a hídon üldögélő tanítvány folyóba esett saruját elsodorja az ár. Dühödten indul hazafelé, bőszen csapja kétfelől a cuppogó sarat. A mester ezt kiáltja utána: Verd meg a vizet!

 

Tovább a Vízöntő könyv oldalára »

 

Vízöntő microsite »