Liget.org   »   2009 / 4   »   Németh Bálint  –  Kései
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1638
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Mennyire megörültünk, hogy visszajött,

hogy megjött délután fél ötkor, hogy leszállt

a buszról, amiről előtte minden hétköznap,

és amiről azóta sem, hogy a busz megint megállt

a ház előtt, és ő besétált a kapun,

arra már kiszaladtunk a házból, ősz volt talán,

a napfény még tócsákba gyűlt a hosszú fűben,

és összegyűltünk mind az udvaron, mintha

folyvást egymás szavába vágva, nem is kérdeztünk,

csak válaszoltunk mindannyian, némán,

ugyanarra a kimondatlan kérdésre, beszédes hallgatás,

hiszen olyan hosszú ideje kötöttünk már csomót

a nyelvünkre, mindegy, a válasz ő volt, ő volt az,

senki más, azt a szemüveget hordta, azt a ruhát viselte,

azt a bőrt viselte, talán csak a haja nőtt meg,

régóta nem nyiratkozott, de ő volt, jól tudtuk, s hogy aztán,

akárha villanás alatt, melyikünkben merült fel először

mégiscsak a kétely, nem tudom, melyikünknek szaladt

ki először arcából a vér, azt nem tudom,

de láttuk, ahogy sorra száradnak fel a tócsák,

s még csak nem is haragudtunk arra a hívatlan

idegenre, aki - végül rájöttünk - helyette érkezett,

aki most ott állt az udvar legtávolabbi sarkában,

sértett hírnök, hát ő csak jót akart,

 

és akkor zümmögni kezdett a napfény,

egyre és egyre hangosabban,

és benzinszaga lett a fénynek,

mintha beindultak volna a fűnyíró kései.