Liget.org   »   2009 / 6   »   Ács József  –  Kísértés
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1694
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Régi telekre emlékszem, mikor Kafka naplója volt az árboc, melyhez kikötöttem magam. Semmi kétségem afelől, hogy a hallgató szirének sorfala előtt leláncolva elhajózó Odüsszeusz, aki munkájának és életformájának védelmében az árbochoz láncoltatja magát és viaszt töm a saját fülébe, a Prágai Munkás-Baleset Biztosító jogi osztályának alkalmazottja.

Élete 1917 augusztusában fordulóponthoz érkezett: tuberkulózist diagnosztizáltak nála. Szeptemberben egy Karlsbad környéki faluba utazott, ahol húga, Ottla tolsztojánus gazdálkodásba fogott. Mikor menyasszonya, Felice Bauer meglátogatta, tehetetlennek érezte magát, Bauer kisasszonyt pedig „keserves kínzatásra ítélt ártatlannak”. „Ez a betegség egyáltalán nem tüdőbaj”, írta naplójába, „hanem az életem általános csődje”.

Kafka néhány nap múlva pontot tett a Felice Bauerrel folytatott ötéves levelezése végére. Ekkor, 1917 októberében írta A szirének hallgatását. Bár e talányos írás mélységeit nem meríthetjük ki életrajzi búvárkodással, mégis adódik a felismerés: a vágyódva rápillantó szirén nem más, mint Felice, a rendezett polgári életvitelt megtestesítő, s ekként egyszerre vonzó és valószínűtlenségében rémületes Bauer kisasszony. Azt, hogy ellenállt neki, Kafka nem diadalnak tekintette, épp ellenkezőleg, újabb bizonyítéknak az apai tételre, miszerint ő soha semmiben nem állja meg a helyét.

Magam azért faltam Kafkát, mert fogalmam sem volt, hogyan kapaszkodhatnék meg az életben. Minden betölthető szerep idegennek, minden befutható pálya valószínűtlennek tűnt. Abban sem hittem, hogy ha jobban megértem a világ összefüggéseit, az majd segít megtalálni helyemet társadalomban – ennek ugyanis inkább az ellenkezőjét tapasztaltam. Az tetszett a levél- és naplóíró Kafkában, ahogy minden erejével a megértésbe kapaszkodik, mint az egyetlen olyan tevékenységbe, mely egész lényét igényli. Saját helyzetemre ismertem.

Kafka A szirének hallgatása keletkezésének idején egy oktávfüzetbe gyűjtötte megfigyeléseit. Aforizmáit cédulákra tisztázta és sorszámmal látta el. Például:

(38) Valaki csodálkozott rajta, milyen könnyen járja az örökkévalóság útját; ugyanis éppen lefelé száguldott róla.

A kisebbrendűségi érzés csapdájából kompenzációval szokás kimenekülni. Az önértékelésében bizonytalan ember dölyfössé, ingerültté válik, személyisége inflálódik. Ezt hajlamos gyógyulásnak vagy legalábbis megfelelő reakciónak gondolni.

Az önérvényesítés, a felemelkedés gyakori formája a felfuvalkodás. A költőség, az íróság, a művészség, a tudósság. A szerep, ami léggömbként emeli magasba az embert, ezért aztán annál jobb, mennél üresebb. A súly, a tartalom csak kolonc. Az eredmény: a saját alapjaitól elszakadt, „tehertelen, boldog utazásra” indult buborékszemélyiség.

Ám a kísértések legyőzésének odüsszeuszi élménye csak az érem egyik oldala. A másik oldal létezésére is Kafka két aforizmája hívja fel figyelmünket.

(9) A. roppant felfuvalkodott: azt hiszi, nagymértékben előrelépett a jó úton, mivel úgy érzi, egyre több kísértés éri, minden irányból, szerinte nyilván azért, mert egyre csábítóbb célpontot kínál a gonosznak.

(10) A helyes magyarázat persze az, hogy egy nagy ördög telepedett meg benne, és most seregestül jönnek oda a kisebbek, hogy a nagyot szolgálják.

A meg nem értett zsenik gőgje. Akik évtizedek óta bizonygatják, hogy ellenálltak a fülükbe kanyargó sziréndalnak, a siker, a hírnév egyre hevesebb csábításának – igaz, összegyűjtött tudományukra a kutya se volt kíváncsi.

Vannak aztán, akik szenvedélyesen élik mások életét. Segítőkészek és tetterősek. Mikor az emberek félrehúzódnak sűrű jócselekedeteik elől, nem sértődnek meg a hálátlanságon. Ellenállnak az énközpontúság effajta kísértéseinek. Valójában nincsenek kapcsolatban saját személyiségükkel, a vallási neurózis képzeletvilágában élnek, és a másik embert tulajdonképpen meg sem látják.

Vannak nárcisztikus személyiségek, akik rendkívül szigorú életrendet alakítanak ki, természetesen saját magukkal a középpontban, s nem hagyják magukat zavartatni környezetük kicsinyes kívánságaitól. Ha szemükre vetik kíméletlenségüket, azt kísértésként érzékelik, hiszen az ilyesmi engedékenységre csábít: letérni az útról, szétszóródni, ellaposodni. A kísértésnek természetesen ellenállnak. Esetükben a szorgalom és következetesség erénye a nárcisztikus fantáziákból meríti erejét. Ez a nagy ördög, ami megtelepszik bennük, s azt szolgálja az önfejűség kis ördöge.

Természetesen gyanús, ha saját erőnkből túlságosan könnyen győzedelmeskedünk a kísértések felett. De legalább olyan gyanús, ha egyre több kísértés ér bennünket, pontosabban egyre több mindent érzékelünk kísértésnek.

Kafka másik híres önarckép-novellájának főhőse az éhezőművész, akiről mindenki azt gondolja, különleges ellenállást tanúsít az evés kísértésével szemben. A közönség ezt az átlagember számára elérhetetlen belső erőt csodálja és ünnepli benne. A művész azonban a negyvennapos mutatvány végén sem hagy fel a koplalással. Mikor a félreállított ketrecben véletlenül ráakadnak a szalma közt, beismeri, hogy nem önmegtartóztatásból nem eszik, hanem mert nem talált olyan ételt, ami ízlene neki. Ami a ketrec körül tolongó közönség szemében eredménynek vagy erénynek tűnt: sors.

Szükségből erényt kovácsolni – nemes cselekedet. De érdemet?

Lelki-szellemi síkon a bajainkra kínálkozó legtöbb megoldás csak olyan, mintha a szervezetünkben bujkáló gyulladást terelgetnénk ide-oda, hol arcüreggyulladássá, hol torok- vagy tüdőgyulladássá alakítva. A gyávaságot dölyffé, a dölyföt képmutatássá, a képmutatást gyávasággá és így tovább a végtelenségig.

Ezeket a beteges konstrukciókat önmagunkban kell felismernünk, mégpedig jelentkezésük pillanatában, s akkor megtörik az erejük. A belső hang, sajnos, nem feltétlenül Isten szava. Végig kell hallgatnunk, de nem kell engedelmeskednünk. Ha lapot osztunk neki, ha bemegyünk az utcájába, ha felülünk a vonatára, hamarosan már azt sem fogjuk tudni, hogy vonaton ülünk: tudattalanul eggyé olvadunk, azonosulunk vele. A kartonpapír szirének a parton énekelnek, de a daluk odabentről szól.