Liget.org   »   2009 / 11   »   Ács József  –  A bábatáska mélye
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1811
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Múlt és jelen átitatja egymást. Egykori heves érzelmek égették belénk emlékeinket. Az emlékek köztes terét gondolatok szövedéke tölti ki. Tág lyukú hálóval halásszuk a múltat, ár ellen evezünk a feledés folyóján. A múltat a jelen miatt fürkésszük, mert ha a jelen egy ismeretlen múlt következménye, akkor kiismerhetetlen és szorongató. Ezért, miként Szindbád, folyamatosságot teremtünk ott is, ahol szakadás van. A jelen érdekei és szenvedélyei rendezik a képet: a jelen átszivárog a múltba és saját képére formálja. Akarunk tőle valamit, mert tudjuk, hogy bár a múltat nem lehet megváltoztatni, az értelmét igen. Ha más a múlt értelme, a jelen értelme is más. Az emlékek elrendezése nem a múltat változtatja meg, hanem a jelent.
Az idők térségei nem semmisülnek meg végleg – az emlékezetünkben biztosan nem. Ott elveszti jelentőségét az idő, körkörössé válik, nincs benne előtte és utána. Halott feleségek, nagyapák bukkannak fel az Utazások a labirintusban lapjain: mézescsuporba nyalnak vagy saját gyászjelentésüket olvassák egy pohár kadarka mellett.
A fantasztikus hős gyakran éppoly kézzelfogható, mint akit az emlékezetünkből idézünk fel. Mindkét alak bizonyos értelemben a képzelet műve. Családtagjainkkal együtt élünk ugyan, titkaikat mégsem ismerjük. Talán ők maguk sem: az élet misztérium. Minden ember talány – ha ismerjük, azért, ha nem, akkor azért. A társasutazáson mellénk sodródó emberek éppoly valószínűtlenek, víziószerűek, mint a megéledni kész szoborfigurák. A kocsmáros Mate léte három év múlva kezd kétségessé válni: csupán emlék. Az alkotóház parkjában bóklászó öreg házaspár már nem is egyetlen emlék, hanem összevegyülő emlékek nyalábja: javarészt a nyalábot egybefogó képzelet műve. Az Emlékkereskedőben mindez tovább hatványozódik: egy képzeletbeli figura, Szindbád képzeletbeli tapasztalatainak valódiságát vonjuk kétségbe. Hogy akkor létezik-e a híres emlékkereskedő? Igen. Feltehetőleg azonos a szerzővel, aki elbeszéli, mit él át elbeszélésének papírba lapult hőse, miközben elbeszéli őt.
A nők azt morzsolgatják, ami volt és van, a férfiak azt, ami lesz, ami lehet. A nőket az idő mélye vonzza, a férfiakat a tér végtelenje. Ilyenek A Hold az utca végén vár, barátom kalandor hősei. Ilyenek vagyunk mi, férfiak: Földmérők és Seborvosok, akik a holdutazásnál magasztosabb célt elképzelni sem tudunk. Holdhajónkkal a magasba törünk, majd csúfosan visszazuhanunk. Legalább megpróbáltuk, dörmögjük aztán: ez adott létünknek értelmet. Attól fogva maradék emlékeinkből élünk. Feljegyzéseink, melyekből már magunk sem értünk egy szót sem, elkallódnak, végül egy bábatáska mélyéről kerülnek elő, az olló és a köldökcsipesz alól, elrongyolódva. Kései utódok hüvelyezik, mit is akartunk.
Mi, férfiak, halálig bosszankodunk, hogy a nők milyen rezignáltan szemlélik törekvéseinket. Céljaink a szemükben nem alávalóbbak, de nem is magasztosabbak a többi célnál. Szelíden mosolyognak rajtuk. Holdutazás! Ha szokásunk szerint kezünket-lábunkat törjük, akkor sem kerülhetünk olyan közeli kapcsolatba az ezüstfényű égitesttel, mint ők. Ugyan mit keresnénk a Mare Tranquillitatis szürke porsivatagában, a vágyott nyugalom színhelyén? Újabb célt, felfedezni, meghódítani való teret. Amit ekként magunk mögött hagyunk, arra vissza se igen nézünk: rábízzuk a nőkre, rendezzék be, tegyék lakhatóvá kedvük szerint. Ha netán börtönbe csuknak minket, kiderül, hogy a birtokot is jobban igazgatják nálunk.
Izgat bennünket a bábatáska sötétlő mélye, az erősen kitágult marhabőr szülőcsatorna, ahonnan előtódulnak a világot felforgató újabb nemzedékek, hogy internálják, kifosszák és halomra öljék egymást. És hogy mindezek közben és mindennek ellenére újra meg újra időt szakítsanak a földi holdutazásra, melynek célpontja nem sok százezer kilométerre, csak egy ölelésnyi távolságra van.

 

Jámborné Balog Tünde: Utazások a labirintusban