Liget.org   »   2009 / 11   »   Varga Zoltán Zsolt  –  Labiritmus
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1812
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nem szeretnék elkóricálni Jámborné Balog Tünde varázslatos világában, a sokfelé ágazó történetek rengetegében, ezért csupán egyetlen motívumáról: a „labirintusról” beszélek.
Önként kínálkozik a labirintus mint térbeli színhely értelmezése, legyen az valódi, bokrokból ültetett útvesztő a herceg kastélyában, a szigligeti művésztelep zegzugos parkja, a ködbe vesző határsáv, ahonnan nem nyílik út a szabad nyugati világba, vagy dédszülei L-alakú, több nemzedék lakta háza, homályos labirintusában élt János dédapám és Julianna dédanyám a gyorsuló idővel. S van a szónak átvitt értelme is, mint Szindbád esetében: Paragrafusok és brosúrák labirintusában tévelygett a szimbólumok és metaforák vadona helyett. De ennél, és a térbeli értelmezésnél jobban izgat a múlt útvesztője, az idő labirintusa.
Különös tartomány a múlt, benne éppúgy megtörténhet bármi, mint a jövőben, nincsenek korlátai, szabadon kalandozhat át rajta az emlékezet és a képzelet... – írja egy helyütt a szerző, bepillantást nyújtva írói műhelyébe, mágikus realista időkezelésének titkaiba. Az ember tétován botladozik a múlt labirintusában, el is tévedne sokszor útvesztőiben, ha nem lennének tájékozódási pontjai – egy vén torony, egy régi ház, egy megfakult levél... – mintha csak előző gondolatmenetét folytatná másutt.
Kivételesen kifinomult empátiájával nemcsak saját gyerekkori tudatában, ősei érzelmeiben, gondolataiban mozog megejtő otthonossággal, hanem teljesen idegenekében is: Ismeretlen emlékek töredékei villantak fel előttem, olyan helyekről, ahol sohasem jártam: a park hajdani gazdái üzentek a múltból, és a vén fák médiumként közvetítették a jeleket.
Tünde írásaiban nem nehéz érzékelni a képzőművészt; ahogy a „Nádas” vak festője belső látásával a hangokat színekké transzformálja, úgy képes a látványt szavakkal festeni, szavakból megmintázni. Szó-palettáján megszámlálhatatlan az árnyalat!
Láttatóak és plasztikusak ezek a szövegek – ráadásul zeneileg is megkomponáltak, ritmusuk hűen követi az események sodrását vagy döccenését, az idő méla múlását. Egy-egy különösen lírai részletét már-már prózaversként olvasom: Mint régi szentképeken, kék és aranyszínű a világ. Azúrba vonva az ég kupolája. Fénylik az erdő, a kukorica arany csöveket dajkál. Hajnalban szürkéskék köd bugyolál be, délben langymeleg napsütés. A kertekben még virágzik a rózsa, de az árok vizén Kharón apró ladikjai úsznak: halott falevelek az alvilág folyóján.
Félig játékosan, félig komolyan hadd hasonlítsam Jámborné Balog Tünde világát Marquezéhez: számomra Makó a magyar Macondo, s nemcsak azért, mert a cigány Teknyőkaparó úgy bukkan fel időről időre, mint Marquez cigány mágusa, Melchiades, hanem mert novellafüzéreiből épp oly látomásosan, mégis evidenciaként bontakozik ki egy család legalább száz évre szóló magánya.
Tündére nem vonatkoznak Yon, a japán riporter keserű szavai: "Ti európaiak azzal a racionálisan járó agyatokkal mindent meg akartok magyarázni, azt hiszitek, ettől boldogabbak lesztek."

 

Jámborné Balog Tünde: Utazások a labirintusban