Liget.org   »   2010 / 2   »   Ács József  –  Kihasználják
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1901
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Jacques Ellul francia szociológus szerint a tömegtársadalomban egyértelműen az értelmiség a legfogékonyabb a propagandára, mégpedig három okból. Először is: ők fogyasztják a legtöbb másodkézből származó, ellenőrizhetetlen információt. Másodszor: múlhatatlan szükségét érzik, hogy koruk valamennyi fontos kérdéséről véleményük legyen, így aztán megemésztetlen információk kapcsán hamar megadják magukat a propaganda kínálta vélekedéseknek. Harmadszor: magától értetődőnek tartják, hogy képesek az önálló ítéletalkotásra.
De fordítsuk figyelmünket a szócső túloldalára!
A propaganda felismerését nehezíti, hogy a hazugságról régóta áttért a sokkal hatékonyabb féligazságokra, azaz a korlátozott érvényű és összefüggéseikből kiragadott igazságokra. A propagandának ezért – mily furcsa – érdeke az oknyomozás, a tényfeltárás. Mennél több igazságot kell felszínre hoznia – persze nem az összeset. Ahogy a hasfájás szüli a reformgondolatokat, úgy szüli a manipuláció az információt: a körülöttünk nyüzsgő információk jelentős része a propaganda hullámain érkezik. Tartalmi elemzéssel nem lehet megkülönböztetni az információt a propagandától. Megfordítva: minden tényszerű közlést vagy új gondolatot lehet olyan összefüggésbe helyezni, hogy propaganda váljék belőle.
A propaganda kiagyalóinak nem kell hinniük saját szövegükben, sőt, ha nem akarnak versenyhátrányba kerülni – nem is szabad. Kapóra jönnek viszont a propaganda sodorvonalán kívül igaz hittel szónoklók, akiket környezetük hiteles, igaz embereknek tart – feltéve, ha mondandójuk alkalmas kontextusba helyezhető. Ezt nem értik a felületes összeesküvéselméletek hívei: ők mindenkit ugyanazon a húron pendülő tudatos manipulátornak tartanak.
John Ruskin angol költő, művészeti teoretikus, majd utópista reformer írásait Tolsztoj és Gandhi is lelkesülten olvasta, mert Ruskint a szív emberének tartották. A reformer az 1870-es évek elején úgy beszélt a képzőművészet iránt érdeklődő oxfordi hallgatókhoz, mint az uralkodó osztály tagjaihoz, akik a szépség, a jogrend, a szabadság, az illem és az önfegyelem nagyszerű hagyományának letéteményesei. Csakhogy, mondta Ruskin, ha nem tudják ezt kiterjeszteni Anglia alsóbb osztályaira és a világ nem angol tömegeire, akkor a hagyományt nem lehet megőrizni, mert a tömeg az angol uralkodó osztályt el fogja süllyeszteni.
1870 után a brit imperializmus már kifejezetten erkölcsi kötelességének tekintette a hódítást, amit a társadalmi reformok szükségességével indokolt. Egyik hallgatója például évtizedeken át magánál hordta első beszédének kézzel leírt változatát mint az önigazolás sajátos amulettjét. Az illető, akit Cecil Rhodesnak hívtak, titkos társaságot alapított, melynek célja a brit birodalom kiterjesztése volt az egész világra. Rhodes Lord Rothschild támogatásával monopóliumot szerzett a dél-afrikai gyémánt és aranybányák felett, s óriási vagyona birtokában belevágott Afrikában a kapitalizmus társadalmi feltételeinek kiépítésébe. Szeme előtt egy Fokvárost Kairóval összekötő vasút terve lebegett. Mégsem reformértelmiségi volt, hanem manipulátor. Magasra emelte a liberális humanizmus zászlaját, távol állt a rasszizmustól, de adott esetben a megvesztegetést vagy a népirtást is megfelelő eszköznek tekintette. Filantrópia és nyereségvágy Soros Györgyöt idéző találkozása.
A nyitott társadalom mint huzatos gang című írásomból idézem a reformértelmiségről szóló sorokat: „ők fogják elsőként elhinni, amit a hatalom elhitetni készül: íme itt egy eszme, és most megvalósul! Ők azok, akik mindig a politikai jelentések alapján, a maguk elé teregetett tervrajzaikon követik a fejleményeket, soha a valóságban... Csak akiket védett állásukból kipenderítenek, vagy éberálmukból más okból felriadnak, csak azok a boldogtalanok pillantják meg a valóságot: a triumfalizmusukkal felfűtött gépezet szélvészsebesen halad, teljesen más okokból és más célok felé, mint képzelik: a politika logikája szerint.” Hadd hozzak két példát!
A 16. század elején sok körben vallottak Luther eszméihez hasonló gondolatokat, a korrupt egyházat még többen kárhoztatták, minden különösebb eredmény nélkül. Luther soha nem emelkedett volna ki ebből a sorból, ha nem szerzi meg Bölcs Frigyes szász választófejedelem támogatását annak gyóntatója révén, illetve a nyomdák nem kezdik sok ezres példányszámban ontani röpiratait. A kor médiamoguljai nélkül nem terjedhetett volna futótűzként a reformáció. Így viszont meglett a program, melynek pajzsa mögé a politikai erők felsorakozhattak, hogy hamarosan egymásnak essenek a harmincéves háborúban.
Az afgán tálib reformerek uralma az ezredfordulón szorosan összefügg azzal, hogy Zbigniew Brzezinski, Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója 1979-ben megindította a szovjetbarát erőkkel szembeszegülő militáns iszlám fundamentalizmus támogatását. A cél az volt, hogy a Szovjetuniót beugrassák egy kilátástalan, erejét felmorzsoló háborúba. A nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok nemcsak fegyvereket és kiképzést nyújtott, de maga szerkesztette és nyomtatta még az afgán elemi iskolai olvasókönyveket is. Vajon az új rend buzgó hívei közül hányan gondolták, hogy nem eszméik ereje emeli őket egyre magasabbra, hanem azok, akiktől, úgy képzelték, éppen távolodnak?
A legtanulságosabb ívet mégis az orosz reformértelmiség sorsa rajzolja ki. Ez a 19. század elején papok, hivatalnokok, katonatisztek, dzsentrik idealista fiaiból verbuválódott réteg egy nyugatosító önkényuralom szolgálatában buzgólkodott a gazdasági-társadalmi fejlődés felgyorsításán. A felülről vezényelt reformok az íróasztal mellett kifejlett értelmiségi öntudatnak azóta is pompás táptalaját képezik.
Az uralkodók, bár lépést kellett tartaniuk a Nyugattal, óvakodtak a nép felszabadításától. Amit az egyik cár elkezdett, a másik visszacsinálta. A feladat nélkül maradt értelmiség először a hatalomban csalódott, majd lassanként a nyugatos eszmékben is, mert látták, mekkora nyomort szül a kapitalizmus. Mivel az ortodox egyházat a cár kiszolgálójának tartották, eltolódtak a szlavofil eszmék felé. Az értelmiség az idealizált, tiszta hagyományokat őrző népben látta meg azt az erőt, melyet elképzelései mögé állíthat. Ez azonban nemcsak idealizmus volt, hanem a valóságismeret hiánya is. A parasztok gyanakodva fogadták a narodnyikokat, mert azok egyház- és kormányellenes nézeteket hangoztattak. Javaslataikat elutasították. Az értelmiség keserűen vonta le a következtetést: nem talált olyan társadalmi csoportra, amire reformjait alapozhatta volna. Mivel az emberek rejtett tökéletességéről és a maga forradalmi javaslatainak helyességéről meg volt győződve, arra keresett magyarázatot, miért nem fogja fel a nép tervei jelentőségét. Addig a néphagyományt aranyfényben fürdette, most arra jutott, hogy törekvése akadálya maga a hagyomány és az állam.
Nem a részvét mozgatja a reformert, hanem a maga baja. A zsákutcába került megváltóknak nem maradt más, csak a nihilizmus és az anarchizmus: minden tradíció megtagadása. Ahogy Bergyajev fogalmaz: „Ez magából kifordult ortodox aszkétizmus, ami nem ismer kegyelmet... az orosz nihilizmus mögött a világ ortodox elutasítását találjuk... a gazdagság és a luxus, a művészi teremtőerő és a gondolkodás bűnös voltának eszméjét... A nihilizmus intellektuális aszkézise a materializmusban nyert kifejezést; bármiféle, ennél árnyaltabb filozófiát bűnnek nyilvánítottak... Aki nem materialista, az erkölcsi értelemben gyanús. Ha nem vagyunk materialisták, akkor az emberek szellemi és politikai szolgasorba taszítását támogatjuk.”
Az anarchisták a megoldást az állam kiküszöbölésében látták: 1881-ben sikeres merényletet követtek el II. Sándor cár ellen. Az elkövetkező évtizedekben aztán nyilvánvalóvá vált, hogy az államot a terrorizmus eszközével sem lehet eltakarítani az útból. A hátszélre vadászó reformértelmiség egyik fele már a pánszlávizmus világmegváltó ábrándját kergette, ahol az apokalipszisben a sokat szenvedett orosz nép lesz a világ megmentője. Másik fele rátalált a városi proletariátusra: megérkezett orosz földre a marxizmus. A bolsevizmus hátszelét a háború zűrzavarában mégsem az orosz munkásság adta, hanem például az orosz nyomás csökkentésére törekvő németek, akiknek titkosszolgálata zárt vagonban csempészte Lenint Svájcból Pétervárra, vagy az orosz ásványkincsek mihamarabbi kitermelésének monopóliumaira vágyó amerikai tőkés csoportok, amelyek maguk is szerették volna, ha nem áll útjukba a Raszputyin hatása alá került, degenerált cári udvartartás. Később átadták az oroszoknak a korszerű technológiát, és óriási pénzekkel támogatták az új modernizációs diktatúra propagandakampányát. Nélkülük az orosz filmművészet sem szökkent volna szárba.
Talán ennyiből is világos, hogy ennek a történetnek nincsen vége. A reformerek gyomrának savhiánya sosem jön rendbe igazán.