Liget.org   »   2011 / 1   »   Ács József  –  Világállam?
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2143
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ember kontra természet?

Meghökkentő megállapításra bukkanhatunk Endreffy Zoltán „hogy művelje és őrizze” című könyvében. „A beteljesült technicizmus egyben a beteljesült naturalizmus.” Az a naiv ökológiai szemlélet tehát, mely – szintén Endreffy példája nyomán – a hegyi forrást természetesnek, a hulladékhegyet természetellenesnek találja, téves úton jár. Ugyanis:

...a természet elnyomása maga is természetes [...] a természet – a természet törvénye következtében – állandóan erőszakot szenved el. Ezért a természet feletti uralom állandó kiterjesztésének tendenciája még maga is természetadta folyamat. Ahol az ember egyetlen és legmagasabb célja a természet feletti uralom, ott még nem került sor a természetből való kilépésre. Amíg az ember története pusztán a természet feletti uralom története, addig ez a történelem maga is természettörténelem. Vagyis egyáltalán nincs benne helye a természetes-természetellenes megkülön-böztetésének.

A „természetes” természet idealizálása és a „természetellenes” ember démonizálása propagandisztikusan egyoldalú. Ezen a véleményen van Maklári Tamás, a Klímahisztéria és egyéb gyógyítható betegségek szerzője is. A romboló ember és a megőrző természet ellentétpárja helyett, javasolja, gondoljuk időnként végig az ellenkezőjét is: a romboló természetet és a megőrző embert. Ennek az öko-optimizmusnak a jegyében épp azt látjuk, állítja Maklári a Maxeiner-Mirsch szerzőpáros könyvére támaszkodva, hogy amikor az ember megment olyan fajokat (dávidszarvas, morr-gazella, oroszlánmajom, mórsólyom) melyek a természet közönyéből egyébként már rég kipusztultak volna, éppen természetességét adja fel. Endreffy szerint pedig:

A természetből való kilépés ott történik meg, és a természet feletti uralom ott válik emberivé, ahol nem semmisül meg annak önléte, ami felett az ember uralkodik. A szabadság alapvető aktusa ugyanis abban áll, ha lemondunk valaminek a leigázásáról, amit leigázhatnánk, ha ezt a valamit lenni hagyjuk. Természeti lények csak akkor lépnek ki a természetből, ha kölcsönösen elismerik egymást, és szabadon hagyják egymást lenni.

Érdekes gondolat. De vajon természetellenesen viselkednek-e a hangyák, mikor levéltetveket legeltetnek? Saját érdekükben lenni hagyják a másik fajt, sőt, gondoskodnak róla. A leigázás természetes, a szimbiózis, a tolerancia viszont természetellenes?
Az antibiotikumok, a géntechnológia, a petrolkémia, az atomenergia, sőt, az atomfegyver tehát: természetes. Értjük: a természet ilyen könyörtelen. Íme „az ember”, amint fennmaradásának biztosítása érde-kében különleges megismerő képességeinek mozgósításával javítja saját esélyeit. Hát az egész, műszakilag fejlett civilizáció nem éppoly természetes rafinéria, mint a pókháló?


Haladók számára átdolgozva

Igen, a haladás! Mi mindent el nem mondtak már a magasra törő emberi fajról! „Az ember” egyfelől rendkívül kreatív, minden más állatfajnál ötlete­seb­ben rendezkedik be a világban, másfelől mérhetetlenül ostoba és erőszakos, hibáiból nem tanul, s mint a letűnt civilizációk sorsa mutatja, a közelgő veszélyt nem képes időben felismerni, s ha még felismeri is, viselkedésén már nem tud változtatni: sorsa beteljesedik rajta.
Rendkívül elegánsak az ökológiai ismeretterjesztésnek ezek a magaslati pontból adott leírásai, mégis hiányérzet marad utánuk. Az unalomig ismerjük már a katasztrófatörténeteket éppúgy, mint a teremtés koronáját ünneplő diadalmas himnuszokat. Milyen irdatlan távolságban vannak ezek a fejtegetések személyes életünktől! Elvégre aki efféléket prédikál, éppúgy lehet idealista széplélek, mint hideg és számító gazember. Valami egészségtelen gőg és fennköltség árad ezekből „az emberről” szóló okfejtésekből, melyek ráadásul azt a látszatot keltik, mintha az ember mint biológiai lény cselekedne és állna szemben az univerzummal. Mintha egy mindannyiunkat magában fog­laló általános alany sürgölődne, rohanna, tenne-venne, építene és rombolna valamennyiünk nevében. Mintha a sárteke minden történését hatmilliárd4 részre oszthatnánk, s a ránk eső részért magunk vállalhatnánk a felelősséget. Túl sok ez – és túl kevés. Ha „az ember” kártételeinek egy hatmilliárdod részéért én vagyok a felelős, e felelősség egyszerre tűnik nevetségesen csekélynek és megfoghatatlannak: vállrándításnál többet aligha érdemel. Ha viszont elborzadok a hatmilliárd, vállát rándító ember látványától és megszólal bennem a lelkiismeret, azzal a kérdéssel szembesülök, hogy konkrétan mit tehetek a világ borzalmainak egy hatmilliárdod része ellen. Hiszen bár a vécében égve maradt villanyt lekapcsolhatom, és autó helyett járhatok kerékpárral, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy a terror-bombázások, a génmódosítás vagy a kőolajipar kártételeinek rám eső részétől a közt józan mérséklettel megóvjam. Vannak olyan kérdések, ahol az általános alany nevében szétterített felelősség másra nemigen nevel, mint tehetetlenségre vagy közömbösségre.
Ha ellenben arra jutnánk, hogy történelmi léptékű tettekért nem személy szerint nekünk, hanem „az embernek” kell viselnie a felelősséget, megint képtelenséget beszélnénk, hiszen bármiféle döntés alanya csak személy lehet. „Az embernek”, sajnos, nincs lelkiismerete, mert csak egy metafora.
A felelősség szétterítésének és elmosásának trükkje persze nem új. Ismerjük jól a gondolatmenetet: aki a letűnt diktatúrában élt, szükségképpen fogaskereke volt a gépezetnek, s ekként felelős mindazért, amit abban a rendszerben elkövettek, akár ügynök volt, akár tartótiszt, akár egyik sem. Aki így érvel, azt a diktatúra szerkezete érdekli a legkevésbé. Kollektív bűntudatot kelt: az esetleges vádaskodást megelőzendő, a vádat egyetemlegessé növeli. Ennek a logikának a globális kiterjesztése sem értelmesebb. Ha szemléletünket „az emberről” szóló költői megállapításokra kívánnánk alapozni, épp a biológia és a kozmosz közötti szint, a társadalom maradna ki vizsgálódá­sunk­ból. Mert hát ki lenne az a reflektálatlan „mi”? Szennyezzük, romboljuk, legyőzzük, fejlesztjük, uralmunk alá hajtjuk és magasabb szintre emeljük a természetet. Ugyanakkor mintha eldübörögne már ez a gépezet az én közreműködésem, a te közreműködésed nélkül is. De ki az a „mi”?


A kollektívum ólmelege

A propaganda „mi”-je mindig a nagycsalád, a reflektálatlan összetartozás, a testvériség implicit kifejezése. Ezért annyira behízelgő és megvesztegető minden mondat, ahol az „emberiség” az általános alany. Az „emberiség” javát szolgáló különféle nemes elgondolások ellen ugyan ki tiltakozna? Ki ne gyakorolna kollektív bűnbánatot a fekete olajban fuldokló vízimadarak láttán, és kinek a keblét ne dagasztaná a büszkeség, ha arra gondol, hogy a Holdra szálltunk. „Az ember” a Holdra szállt! Hát nem nagyszerű?
Ha azt mondjuk, „mi”, arra helyezzük a hangsúlyt, ami túl van a megosztottságon, a tagoltságon, túl van a csoport szerkezetén. Ki ne szeretne felülemelkedni az állandó viszálykodáson, marakodáson, ellenségeskedésen? A mindent átfogó többes szám első személy az egész emberiséget egyetlen pontba sűrítve ábrázolja. Abban a pillanatban, hogy magasba emelkedik az egyetemes „mi” zászlaja, a társadalom megosztottsága, benső problémái, érdekellentétei, hatalmi viszonyai automatikusan kifejezhetetlenné válnak. Ezért kedvelik a politikusok az általános alanyt tartalmazó mondatokat. Retorikai füstbombaként működnek – jótékony homályba borítják az érdekviszonyokat. Csalók és kárvallottjaik, tartótisztek és ügynökök, kizsákmányolók és kizsákmányoltak élete simul ki megnyugtató és semmire sem kötelező statisztikai átlaggá. „Az ember” kártételei (vagy akár „a magyarság” sorsa) fölötti borongás így lesz felelőtlenséggé: ez a gondolkodásmód a káros viszonyoknak már a felismerését is lehetetlenné teszi, nemhogy a megváltoztatásukat. Azt konzerválja, amin sajnálkozik.