Liget.org   »   2011 / 3   »   Jámborné Balog Tünde  –  Szindbád elmegy
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2203
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ma üzent nekem egy áruház polcairól a Földközi-tenger. Azt üzente, látni szeretne. Mert hiányzom neki. Mert tükör vagyok, és ha belém néz, önnönmagát látja bennem.
Te is hiányzol nekem, válaszoltam a tengernek, mert feloldódom végtelenségedben és elveszítem magamat benned.
Kint a fagy lovai vágtattak, a Maroson heggyé torlódtak a jégtáblák, és itt bent a hűtőpultokban zúzmarás álmot aludtak a rózsás garnélarákok, ám a motorok zümmögéséből kihallottam a sziklákhoz csapódó hullámok dörejét; kabócák cirregtek a pénztárgépek belsejében, és a szögletes palackokba zárt zöld olívaolajból Dél napja sütött rám. Felrémlett előttem a Ravenna melletti sötét pinealiget, és megcsapott a napon száradó tűlevelek szúrós gyantaillata. Elszédültem, meg kellett kapaszkodnom egy mellettem álló oszlopban, gyantás törzse felsértette tenyeremet, lecsöppenő véremet beitta a lá­bam alá pergő fehér homok. Eleven fa állt mellettem, vaskos derekát durva ké­reg borította, és az arcomba csapódó ágon ujjbegynyi zöld bogyók ültek a hosszúkás levelek hónaljában. Olajfa volt, ott az áruház közepén, egy kövön ko­baltkék torkú zöld gyík napozott, a szélesen terpeszkedő zanót szürke, sep­rűszerű ágain sárga pillangók emelgették szárnyukat.
A fa nagyon öregnek látszott és ismerősnek: ez volt a legöregebb olajfa a világon, Dél-Franciaországban láttuk Z.-vel, a Pont du Gard közelében. Állí­tó­lag ezeresztendős, és még mindig terem, de az olívaolajat, amit itthon meg­vettem az áruházban, jóval közelebb, az Adriai-tenger partján sajtolták Stari Bar ligeteiben szüretelt bogyóból, ez volt a díszes címkére írva.
Stari Barban is jártunk; romvárosa a kopár, fekete hegyek nyugati lejtő­jé­ről néz le a tarajoktól barázdált tengerre. Olajfái csupán ötszáz évesek, ami sem­miség a Pont du Gardnál álló matuzsálemhez képest. Alacsonyak, csak a törzsüket gyötörte, csavarta meg az idő. Egyik-másikat át is fúrta, odvak so­rát vájta beléjük a mi folyóparti fűzfáinkhoz hasonlóan. Némelyikből alig ma­radt valami, ám az a kevés annál jobban kapaszkodik a kövekbe, gyöke­reivel hozzáköti magát a hegyhez, makacsul őrizve üregeiben a napot, a ten­gert, a sós szelet, a kabócák hangját, egy ötszáz évvel ezelőtti vagy egy mos­tani drága pillanatot: magát a létet, ahogy árad és apad a sós víz hullámai­val.
A halott városba tett kirándulás után egy parti vendéglő teraszán vacso­ráztunk. Hatalmas fügefa alatt ültünk, sima, fehér törzsét ketten se bírtuk vol­na átölelni, faoszlopokkal megtámasztott koronájában fészkelt a hold­vi­lág. Roston sült tengeri halat ettünk, utána nagy tál fekete kagylót hoztak, és desszertnek érett fügék potyogtak elénk.
Az olívaolaj nem közönséges növényi zsiradék, mint rokonai, a napraforgó- vagy a rep­ceolaj, mondja Szindbád a konyhaasztalnál ülve, és tenyerébe fogja az imént vásárolt palackot. A hidegen sajtolt olívaolaj a lét esszenciája, hercegnő a kofaasszonyok között. Színében mediterrán nyarak, kesernyés ízében elmúlt szerelmek zamata. Az olíva, akár az aszú szőlőből készült bor, megoldja a nyelvet; költővé teszi a koldust és királyt.
Menjen már, Szindbád, maga egyre inkább a gyomrán keresztül érzékeli a világot, kor­holom öreg barátomat, magamban azonban igazat adok neki: az olíva­olaj, ha nem is a teljességet, de annak emlékét hordja magában, ahogyan a homeopátia hívei állítják tiszta vízzé hígított szereikről.
A hajós azonban messze jár, nem hallja hangomat, delejezetten nézi az olaj aranyló zöldjén áthullámzó képeket, s csak sokára szólal meg, de akkor is, mintha álomból beszélne. Egy kis olajat kér és sót – tengerit, biztos van itthon, manapság minden krájzlerájban tartanak –, és hozzá egy karéj kenyeret. Ha egy pohárka száraz veresbora is lenne, cigánykodik tovább, és olyan pillantást vet rám, hogyha nem ismerném úgy, mint a tenyeremet, elolvadnék a gyönyörű­ségtől, de persze így is levesz a lábamról. Kihozok a spájzból egy pókhálós palackot, nem falernumi ugyan, a Szársomlyó lankáiról való, de talán megteszi. Szind­bád dugóhúzó után matat a kredencfiókban, azután komótosan kinyitja a boros üveget, és tölt magának az Édesvicától maradt egyetlen talpas po­ha­ramba. A bor mint a rubint. Szindbád iszik egy kortyot, tör egy darabka ke­nye­ret, belemártja az olajba, megsózza, és szertartásos mozdulattal a szájába veszi.
A kockás viaszosvászonnal letakart konyhaasztal megmozdul. Billegni kezd, fel az orrvitorlát! kiáltja a hajós, egyik kezében az olajos, másikban a bo­ros flaskát markolva, és Vogel Anna dédanyám viharvert konyhaasztalával bú­csút se intve kiúszik a fagyos kikötőből.
Kopár kertünkben hó kavarog, zord északi szél tépázza az ágakat.