Liget.org   »   2011 / 5   »   Ács József  –  12. rész: Helga leckéje
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2257
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Hozzávetőleg tíz percet gyalogolhattak az erdei ösvényen, mikor Xiapo egy sziklánál szó nélkül letért balfelé. Cuppogós sárban haladtak, de hamarosan elérték a műutat. A túloldalon, a bokrok mögött hatalmas fekete terepjáró körvonalai rajzolódtak ki. Akár egy csukott koporsó, gondolta Krüger.

– Mi ebbe most szépen beszállunk – rántotta maga mellé Xiapo Zsubót. – Ti meg mentek, ahova akartok.

– És mi lesz a képpel? – értetlenkedett a festő.

Xiapo elgondolkodott, majd előkapta a pisztolyát és lőtt. A golyó Krüger feje mellett csapódott a fába. Lívia elfehéredett és hátratántorodva Helgába karolt.

– Ezt búcsúzóul – vetette oda vigyorogva Xiapo. – Haver.

Krüger hosszan nézett a sötétített üvegű terepjáró után. Namíbiai rendszáma volt.

– Mehetünk – mondta.

A még mindig remegő Lívia belekarolt. Elindultak a lejtős szerpentinen. Helga szótlanul bicegett mögöttük.

– Miért csinálta ezt? – suttogta Lívia.

– Volt saját pisztolya is – csóválta a fejét Krüger. – Ebben az esetben a médium maga az üzenet.

– Hogyhogy?

– Ezzel jelezte, hogy a faházban csak szerepet játszott.

– Remélem, most már vége ennek a rémálomnak – suttogta Lívia.

A hátuk mögül sistergő zaj hallatszott. Az ebédszállítók piros-fehér furgonja húzott el mellettük, nyomában egy fekete autó. Mindkettő eltűnt a kanyarban. Lívia megkönnyebbülten sóhajtott.

– Jólesne egy meleg zuhany – tette hozzá Helga csendesen.

Mikor fehér kölcsön-fürdőköpenyében kilépett a gőzben úszó fürdőszobából, kellemes illat csapta meg az orrát. Krüger szalonnás rántottát sütött. Hosszasan nézte a serpenyő mellett szorgoskodó férfit. Mennyire valószerűtlen ez az egész! A nyugodt hétköznapi élet! Meg tudná egyáltalán szokni? Mondjuk Krüger mellett?

Futó gondolat, állapította meg. Nem lehet komolyan venni. De azért van valami szép ebben a férfiban. Legalábbis jó nézni.

A háta mögött halkan becsukódott a fürdőszoba ajtaja. Odabent felsistergett a zuhany.

– Üljön csak le – intett Krüger, s mindjárt le is tett elé az asztalra egy adag szalonnás rántottát. – Vágok kenyeret.

Reggeli. Felfoghatatlan. Érthetetlen.

Helga mosolygott magán. Aztán megijedt. Visszatalál-e az élet szokványos medrébe? Már az is zavarta, hogy ennyire elméleti síkon kapcsolódik a saját sorsához, ilyen idegenül szemléli, mint egy szétszerelt óraszerkezetet, amit összerakni, félő, nem lesz már képes.

Hármasban reggeliztek, szótlanul. Teát ittak hozzá. Aztán felálltak az asztaltól, és átültek a nappaliba. Helga meztelen lábszárán ott fehérlett a csúnya heg. Ez a varrat nem orvos műve, gondolta Krüger.

– Meséljen – fordult a bőrkanapéba süppedő Helga felé.

A nő elgyötört arcán torz mosoly jelent meg. Líviát viszont elfutotta a méreg.

– Inkább örülnénk, hogy végre kiszakadtunk ebből a tébolyból! Nem tudom, mit akarsz még. Az úton elmondtunk mindent, amit tudtunk. Bocsáss meg, de szerintem egy dolgunk maradt: felejteni.

– Ez neked eddig is könnyen ment – vetette oda Helga.

Mosolyától Líviában bent rekedt a szó. A vendég a házigazdához fordult.

– Szóval maga festő.

Krüger biccentett.

– Most a tájképek érdekelnek. Alkonyat a kültelki szeméttelepen. Elhagyott gyár fala súrlófényben. Salétromos fal tövében nap felé görnyedő hajléktalan.

– Szép. De ezeken mást látok – mutatott körbe Helga a pálmafás-tengerpartos mázolmányokra.

– Ja? Namíbiai emlékek.

Helga Lívia felé fordult.

– Miről beszélsz?

– Hogyhogy? – értetlenkedett Lívia.

– Mi az, hogy véget ért? Mi az, hogy felejtés? Hiszen benne élsz a legközepében!

– Minek a legközepében?

– A hazugságóceánnak.

Krüger elmosolyodott.

– Pénzkereset... De nagyon élvezem. Már gyerekkoromban is festő akartam lenni. Imádtam a lenolaj szagát. Szerintem nem rosszak.

Helga tovább mosolygott.

– Férfiak... Gyerekek mind...

Világossá vált, hogy amit az imént a konyhában átélt, csakugyan merő illúzió volt. Az a bizonyos rendezett és unalmas hétköznapi világ, ahová vissza kéne találnia, nem létezik. Líviá­hoz fordult, aki még mindig nem tért magához.

– Ilyenek a férfiak. Hiúak. Kicsinyesek és nagyképűek. Így aztán könnyű az orruknál fogva vezetni őket. Tele vannak ambícióval, önismeretük semmi. Ha kipukkad a lufi, amit önmagukból fújtak, nem sok marad belőlük. Nézd meg a Nagy Zsubót rangjelzéses bőrdzseki­jében. Egy vicc. Elhiszi, hogy ő lesz az új uralkodó, sőt, azt is, hogy ez az ő érdeme. Szentül meg van győződve saját nagyságáról, miközben csak báb. Kesztyűbáb. Úgy játszanak vele, ahogy kedvük tartja.

Megint Krügerre nézett.

– Félre ne értse. Hálás vagyok magának azért, amit értem tesz... a vendéglátásért, mindenért. Cserébe viszont őszintének kell lennem. Hallottam a maga tevékenységéről Afrikában. Sokat tud, érdekes felada­tokat teljesít, veszélyes életet él. Ügynöknek hiszi magát.

– És? Nem vagyok az? – mosolygott vissza Krüger.

– Maga tudja – folytatta Helga szenvtelen arccal. – Nyilván büszke az életismeretére, a bátorságára, a tehetségére. Pedig a magához hasonló alakok lényegében olyan naivak, mint Nagy Zsubó. Sakkfigurák. Epizódszereplők. Higgye el, ahogy a Nagy Zsubó uralkodó, úgy ügynök maga. Gondolja, hogy a titkosszolgálatok beavatnak ennyi embert a terveikbe? Minek? Amit maga küldetésnek, feladatnak, titkos információnak gondolt, azt az utolsó szóig kitalálták. A képzelet műve. Irodalom.

Ezt a szót Helga különös nyomatékkal és végtelen megvetéssel ejtette ki.

– Megetették. Átejtették. Személyre szabott mesét kapott. Még a festészetet is bele­kombi­nálták, mert ismerik a vágyait. Higgye csak, hogy festő. Semmivel sem járt jobban, mint az, akit foglyul ejtett a Tapasztalás Útjának Szektája. A TÚSZ. Hát nem vette észre, hogy mindannyian túszok vagyunk? Saját vágyaink és félelmeink tartanak fogva bennünket. Olyan börtön ez, melynek falát nem kell szögesdróttal befuttatni és őröket sem kell foglal­koztatni. Zseniális módszer, nem? Nincs szükség még arra a hajszálvékony damilra sem, amivel Albert a turistaházban az őrangyalt lekötözte. Szimbolikus tréfa volt, semmi több. Túszok vagyunk. Bábok. A mozgató zsinórok pedig láthatatlanok.

Helga megint Lívia felé fordult.

– Csodálkoztál, hogy elengedtek bennünket, mi? Innen már házi feladat, hogy miért. És akkor válaszold meg mindjárt magadnak azt a kérdésedet is, hogy véget ért-e a rémálom.

– Ha már ilyen nagy tudású vendégünk van – ironizált Krüger –, feltennék egy kérdést. Értesülésem szerint Namíbiában egy hónapon belül kormányellenes tüntetések fognak kirobbanni, amelyek katonai puccsba torkollnak. Hifikepunye Pohamba államelnök külföldre menekül majd. Zsubóból tényleg király lesz.

– Maga semmit sem értett meg abból, amit mondtam. Mit számít ez?

­– Parlamentális köztársaság vagy királyság. Ez azért nem mindegy.

Helga fájdalmas arccal nézett Krügerre.

– Jellegzetes férfiprobléma.

– Zsubó apja még Swakopmundban lapátolta jutazsákba a guanót, a fia meg király lesz. Nem érdekes?

– Az ég szerelmére! Lényegtelen – sóhajtott Helga. – A kibányászott uránt, gyé­mántot, germániumot Zsubó is el fogja adni. Lehet, hogy mások termelik ki, mint korábban, de hogy Namíbia többet kapna érte, kétlem. Az emberek élni akarnak, munka meg nincs. Gabonát valahonnan importálni kell, rossz évben sok minden mást is. Mondja meg, mit változtat a függőségen, hogy király van vagy köztársasági elnök? Maga csak szórakozik velem. Mit érdekli magát, hogy mi történik Namíbiában?

– Ez maradjon az én titkom – somolygott a férfi.

– Látom, úgy kell magának ez az ügynökszerep, mint egy falat kenyér. Ha aludni akar, hát aludjon. Ki vagyok én, hogy költögessem?

– És amit a bőrkalapos mondott a jövő kibontakoztatásáról? – szólt közbe Lívia. – Az is csak porhintés volt?

Helga pillantása most Lívia szemébe fúródott.

– Albert ugyebár mindenkit találkozóra hívott a Hársfa étterembe. Te megmakacsoltad magad, és azt ismételgetted, hogy kimaradsz az egészből. Emlékszel? Most meg már vala­hogy egyre jobban izgat a dolog. Látod? Így mű­kö­dik minden.

– És neked ugyan miért kéne hinnem? – kérdezte ingerülten Lívia. – Hiszen te is benne voltál...

Kikerekedett szemmel nézett Helgára.

– Vagy talán... még mindig benne vagy!