Liget.org   »   2008 / 2   »   Ács József  –  Üllő nélkül, kalapács nélkül
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=230
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Akarat és hatalom - A létét fenyegető veszélyek közt túlélésre törekvő ember szeretné akaratát a világra kényszeríteni. Az események akaratunknak megfelelő alakulása a szabadság részegítő élményével ajándékoz meg. Ha például megtanultunk kerékpározni, a kerékpár viselkedése többnyire szándékunk szerint alakul, s ezt hajlamosak vagyunk úgy kifejezni, hogy a jármű fölött hatalmunk van.

    Ennek a hatalomnak természetesen vannak korlátai. Mikor hatalmunk korlátos voltával szembesülünk, ezt gyakran ütközésnek tekintjük egy másik akarattal: valaki vagy valami ránk kényszerítette az akaratát, valakinek vagy valaminek hatalma van felettünk, a hatalomnak nem kiindulópontja, hanem tárgya vagyunk. Ebben az értelemben beszélünk Isten, a természettörvények, a véletlen vagy a körülmények hatalmáról is. A hatalom metaforája antropomorf: a kényszer mögött nyíltan vagy rejtve, de mindenképpen valamiféle akaratot (s ekként személyt) feltételez.

    Függéseinket hatalmi alávetettségként értelmezve mitikus világba kerülünk. Ha a különféle kényszerek mögé külön akaratokat (külön személyeket) képzelünk, sokistenhithez, ha egyetlen akaratot (egyetlen személyt), egyistenhithez jutunk. A bennünket korlátozó törvényeknek és a világ eseményeinek szükségképpen hiányos ismerete az isteni akarat kifürkészhetetlenségének képében jelentkezik. Míg saját akaratunk megvalósításában érhet bennünket kudarc, az ezen tevékenységünk korlátjaként felfogott isteni akarat esetében ugyanez logikailag kizárt. A kifürkészhetetlen isteni akarat kudarcát értelmetlen volna megállapítani. Isten mindenhatóságának gondolata ez.

    A társadalom a gondolkodás és cselekvés bevett formáit kényszeríti az egyénre. Ezek a formák egy zárt közösségben éppoly meghaladhatatlannak tűnnek, mint a természet törvényei. Régebbi korok ezért többnyire ugyanazt az isteni akaratot képzelték mögéjük, azaz a király hatalmát isteni eredetűnek tartották.

 

Hatalom és szabadság - A különféle hatalomelméletek összehasonlításának nehézsége, hogy még tárgyuk sem teljesen azonos: másról beszélnek, mert magát a hatalom fogalmát is másként értelmezik. A kényszert általában mégis a hatalom lényegi elemének tartjuk. Azt a viszonyt, ahol a hatalom jó eséllyel számít engedelmeskedésre (azaz nem ütközik nyílt ellenállásba), Max Weber is megkülönbözteti a hatalomtól, és uralomnak nevezi. A továbbiakban a hatalmat mint kényszert értelmezem.

    A hatalom tárgyának, egy kényszer alávetettjének lenni szabadságunk korlátozásával jár. Ha szabadok vagyunk, csupán a lét egyetemes törvényei korlátoznak. Így és ezáltal ismerjük meg azokat. Régen ezt úgy mondták: az emberi akaratnak az isteni akarat alá kell rendelődnie és nem valamely ember rész-akarata alá. Más nyelven: az emberi tevékenységnek a lét törvényeivel kell harmóniában lennie, és nem, mondjuk, az érdekeinkkel. Akkor is - sőt, annál inkább - ha a lét teljességéről csupán emberi elképzeléseink vannak. A lét gazdagítása teljes embert kíván. A romboláshoz elég egy rögeszme. Nem elég, sőt káros csupán valamely képességünkkel részt venni a létben: egész lényünket kell átadnunk.

 

A hatalom eszközei - A fizikai erőszak vagy a mozgásszabadság korlátozása a hatalom legnyersebb formája. Ha életünk elvételével, kínzással, megalázással vagy épp ellehetetlenítéssel, lejáratással fenyegetnek, akkor valós vagy vélt létszükségleteink, ragaszkodásaink tárgyai képezik az üllőt, melyen a hatalom formáló kalapácsa dolgozik. Erre épül a fogva tartott megtörésénél bevettnek számító "jó rendőr-rossz rendőr" elve is. Mézesmadzag és korbács. Az ilyen hatalom az embert csupán élvezeteket kereső és fájdalmat kerülő lénynek látja, vezérelhető szerkezetnek, aki fölött ekként totális kontrollt gyakorolhat. A szükségletekről való önkéntes lemondás esetén a hatalom úgy jár, mintha egy szöget homokban próbálna kikalapálni. Az erőszakmentes ellenállás végső esete a mártírium. A mártír a kezdetek elé hátrál, így zsarolhatatlanná válik: legvégső érdekéről, az életéről is hajlandó lemondani.

    A hatalom nem kedveli a mártírokat. Latinovits emlékezetes monológja Az ötödik pecsétben világossá teszi, hogy a hatalom a neki ellenálló embert nem azért alázza meg önmaga előtt is, mert gyönyörködik a szenvedésben, és nem azért nem öli meg és nem tartja fogva, mert ne tudná ezeket megtenni, hanem mert a megtört gerincű ember a szabadságával sem tud majd mit kezdeni. Nemcsak az isteni mindentudás mímelése miatt szerveztek be Kelet-Európában annyi embert ügynöknek - nem volt mindig annyira fontos, amit előadnak -, de azért is, mert a bűntudat rádiumsugárzása alattomban roncsolta szét az ellenállásukat. Akit megölnek, mártír lesz és példakép, ha beszervezik, élőhalott. Legfeljebb öngyilkos.

    Ez is mutatja, hogy az akarat erőszakos korlátozásánál hatékonyabb az akarat átformálása. A meggyőzéssel voltaképpen megszűnik az akaratok különbözősége, így a hatalmi viszony is. A meggyőzés általában korántsem olyan intellektuális cselekedet, mint gondolnánk, mert ritkán történik logikus érvekkel. Nem egy szemléletmódon belül jutunk némi gondolkodás után új álláspontra, hanem átlépünk egy másik szemléletmódba, ahol például érdekeinket másként ismerjük fel, ezért akaratunk iránya is megváltozik. Sokszor a fenyegetés is meggyőzés: az akaratok különbözőségéből eredő elviselhetetlen feszültség feloldásának leggyorsabb módszere az akarat feladása és az agresszorral való azonosulás. Hierarchikus struktúrák közbülső fokain ugyanezt tapasztaljuk. Ha nem értünk egyet azzal, amit végre kell hajtanunk, a hatalom elszenvedői vagyunk, ha ellenben megtanuljuk felismerni magunkban feletteseink akaratát, és azonosulunk vele, rabszolgából hatalmassággá válhatunk.

    A közvetlen erőszak és a meggyőzés körén egyaránt kívül esik az akarat kiiktatása: a megtévesztés. A megtévesztés a meggyőzéshez hasonlít - amíg szembe nem kerülünk a valóság személytelen kényszereivel. A megtévesztés lehet egyfajta közvetett erőszak is: ha az önként felhajtott ital nem gyomorkeserű, mint mondták, hanem méreg, megölhetnek bennünket anélkül, hogy egy ujjal is hozzánk érnének. A hazugság a lét törvényeivel való szembesüléstől, s ezen keresztül az igazi döntés, az akaratképzés lehetőségétől foszt meg. A megtévesztés elrejti a benne megtestesülő közvetett hatalmat. Ennek az anonim hatalomnak tehát a felismerése sem könnyű, ha pedig nem ismerjük fel, nincs is minek ellenállni. A hatalom nézőpontjából ezek roppant előnyös tulajdonságok.

 

A rejtőzködő hatalom - Platón az Állam második könyvében írja le Glaukón gondolatkísérletét. Egy bérespásztor láthatatlanná tévő varázsgyűrű birtokába jut, s hamar ráébred, hogy ha ujján a gyűrű, következmények nélkül szinte bármit megtehet - akár egy isten. Aligha találnánk olyan acélszilárd jellemű embert, állítja Glaukón, aki ilyen körülmények közt megtartóztatná magát, s megmaradna az igazságosság mellett.

    Lássunk egy életszerűbb példát! Ha az uralkodónak pénzre van szüksége a háborúskodáshoz, s ezért új adóterheket ró ki alattvalóira, akkor nyíltan él hatalmával. Ha ellenben jelentős összegű új pénzt bocsát ki, és azon vásárol fel mindenfélét zsoldosai számára, a nép életének nehezebbé válása személytelen strukturális kényszerek következménye lesz. A nép számára az infláció az árak emelkedését jelenti: abban pedig természeti csapástól Isten büntetésén keresztül gonosz kereskedők árfelhajtó szövetkezéséig mindenfélét lát, csak rejtett adót nem. A hatalom nem segít a félreértések eloszlatásában. A tudatlanság stabilizál.

    Az úgynevezett "gazdaság" érdekeire és saját szakértelmére hivatkozó pénzügyi közösség világbirodalmának épp ez a fajta láthatatlanná tett, absztrakt és anonim hatalom képezi a vázát. A "demokratizálódó szabad világ" nagy hangon ünnepli az akaratát másokra kényszerítő, nyílt politikai hatalom eltűnését és a szabadság eljövetelét, s e szabadság végső garanciáját tragikus módon a pénz személytelen mechanizmusaiban véli megtalálni, melyek nemcsak hatalmi eszözök, nemcsak ugyanúgy alkalmasak nemzetek kifosztására, mint a fegyverrel vívott fizikai háborúk, de ugyanúgy alkalmazzák is. A nemzetek feletti pénzimpérium elődje a Római Birodalom legrosszabb hagyományait folytató Velencei Köztársaság, majd a brit és holland Kelet-Indiai Társaság. Mindannyian a Láthatatlan Kéz dicséretét zengték. A kéz minden esetben bennük folytatódott.

    Ez a birodalom ma szövevényes hálózat, ami már valóban központi irányítás nélkül épül és működik, de olyan játékszabályokat követ, melyeket igenis a birodalmi hatalom eszközeivel kell rákényszeríteni az emberekre. A kormányépület előtt megálló fekete autókból most nem a Szovjet Birodalom, hanem a Valutaalap megbízottai szállnak ki. Ezt a hálót, ezt a pilótajátékot emberek hozták létre a hálózat hasznának lefölözésére. A felelősséget személytelen folyamatokra hárítják, ám a folyamatok fennmaradását garantáló rendszerből következő hatalmukkal nem haboznak élni.

    Az adósságcsapdában sorvadozó, javaikat felélő, széthulló társadalmakat látva adódik a kérdés, megállítható-e a természet- és közösségpusztítás. Megváltoztatható-e az a struktúra, ahol embercsoportok kezében már nagyságrendekkel nagyobb hatalom van, mint amivel bármiféle emberi belátás értelmesen élni képes?

    Itt nemcsak emberi gyengeségekről, lélektani defektusokról, mohóságról, aljasságról, cinizmusról van szó, hanem az emberi képzelet, a gondolkodás, a társas működés, a struktúra korlátairól is. Egyszerűen mennél szélesebb körre terjed ki a hatalom, a döntéseket megalapozó kép annál elnagyoltabb, redukált és irreális, a megvalósítás annál áttételesebb, a következmények felmérése annál hiányosabb: ez a birodalmak receptje a katasztrófához, az összeomláshoz. A mai, csődtől csődig tántorgó, súlyosan beteg nemzetközi pénzügyi rendszer válságát nem a működésében fellépő zavarok okozzák, hanem a működése.

    Tény, hogy egyre több hatalom halmozódik fel a formális politikai hatalom keretein kívül, egyre súlytalanabbá válnak a politikusok. Mind többször kell döntést mímelniük, miközben kényszerhelyzetben vannak és diktátumokat követnek. A médiademokrácia kontraszelekciója a szavazatoptimalizáló kirakat-személyiségeknek és vazallusaiknak kedvez, akiknek a sikeres korrumpálódásnál többet megvalósítani rendkívül nehéz. Ha a demokratikusan választott politikusok és embereik gyorsan kompromittálódnak, az amúgy sem baj: nyilvánosan beismerik hozzá nem értésüket, felelőtlenségüket, és átengedik a döntéseket a "felelős" pénzembereknek2. E folyamat beszűkíti a demokratikus politika mozgásterét, sőt, végső soron e demokratikus rendszerek végét jelenti - eleinte a látszat szigorú megőrzése mellett, majd a hatalom nyílt centralizálásával.

 

Wille zur Macht - Pascal szerint a hatalmat az emberi természet miatt nem lehet felszámolni: "Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ő az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős."

    Pascal az Állam első könyvéből ismert, híres szofista, Traszümakhosz kijelentéséhez jut: igazságos az, ami az erősebb érdekét szolgálja. Traszümakhosz egyébiránt azt is kifejti, hogy aki hatalmon van, az épp azért jutott oda, mert a maga érdekeit nézi, harácsol és befolyását növeli: híveket gyűjt. Ezen a poszton a tisztességes embernek nemcsak felkopna az álla, állítja Traszümakhosz, de rokonai és ismerősei még meg is gyűlölnék, mert nem juttatna nekik a közpénzekből. Szókratész vitába száll, levezetve, hogy "a fenekestül rossz és végletesen igazságtalan emberek a [közös] cselekvésre is végképp képtelenek". Az igazságosság kérdésében tehát alaposabb vizsgálatot tart szükségesnek. "Mert nem holmi mellékes dologról van szó, hanem arról, hogy miképpen kell élnünk."

    Carl Schmitt, a náci Németország "koronaügyésze" ezzel szemben úgy vélte, a közös cselekvéshez nem valamiféle absztrakt igazságosságra, hanem egy központi erő diktátumára és ellenségképre van szükség. Nemcsak filozofálni, politizálni is kalapáccsal kell. A Weimari Köztársaság kancellárjainak, Brüningnek és Von Papennek is azt tanácsolta, hogy parlamenti többség híján a súlyos megszorító intézkedések végrehajtása érdekében vezessenek be rendkívüli állapotot és rendeleti kormányzást. Carl Schmitt 1932-ben Rockefeller-ösztöndíjat szerzett a Nietzsche-rajongóként indult Leo Straussnak, aki az Egyesült Államokba emigrált. 1949 és 69 között politikatudományt tanított a Chicago University-n. Közeli tanítványai, Perle, Feith, Shulsky, Woolsey, Wolfowitz, Huntington az Amerikában 2001 óta hatalmon lévő neokonzervatívok derékhadát alkotják, s máig vallják, hogy a hazugság a politika gépezetének kenőolaja: az elit tartsa meg az igazságot saját magának, a valóságot felfogni amúgy is képtelen nép fejébe kvázi-vallási-politikai mítoszokat kell ültetni. Feltűnő a neokonok vonzalma a rendkívüli állapot bevezetése és a szabadságjogok korlátozása iránt, makacsságuk az ellenségkép fenntartásában, büntetőtáborok létrehozásában, eltökéltségük a kegyetlenkedésben. Rezsimjük mindehhez egy, a Reichstag felgyújtásához hasonló terrorcselekménnyel szerzett különleges hatalmi jogosítványokat.

    Eltörölhető-e az igazságtalan erőszak a földtekéről? És ha igen, hogyan vihető végbe mindez hatalom nélkül? Okozzon bármennyi pusztítást a pascali erő, a hatalom eltörlésének víziója megmarad a hatalmi gondolkodás (az erőszak) körében.

    Egy igazságtalan és erőszakos világ lakóiként hajlamosak vagyunk elhinni a hatalom embertanát, elhinni, hogy kizárólag az egymásnak feszülő akaratok vetélkedése formálja a világot. Elhinni, hogy nem a szellem éltet bennünket, hanem a hatalmi szándék élteti a szellemet: minden tett, minden gondolat és eszme valamely hatalmi szándék szolgálóleánya. Márpedig akkor a szabadság kivívásának egyetlen módja marad (számunkra is): a hatalom megszerzése. A szabadság utáni vágyból nem marad egyéb, mint a hatalom akarása.

    Mivel a hatalom kész akaratok keresztülvitelét szolgálja, gondolkodása és nyelve örökké katonai metaforákra, támadásra, védekezésre, küzdelemre épít. Hatást akar és nem kölcsönhatást. Műfaja a monológ, mert minden dialógus természetszerűleg árulás, az akarat aláásása. Glaukón szerint a hatalmi logika világában tulajdonképpen mindenki igazságtalanságra törekszik, hogy különféle előnyökhöz jusson, ám közben az igazságosságról szónokol, mert attól fél, hogy erőtlen az igazságtalanság elkövetésére, s akkor neki kell mások igazságtalanságát elszenvednie. Ez az alaphazugság aztán belülről mállaszt szét mindent. A saját logikájával magára maradt hatalom azonban nem omolhat össze, nem állhat meg a világ elnyelésében, mert amit nem zabál fel, az őt zabálja fel. Ha csak foglyok és kápók, rabszolgák és hajcsárok, gyilkosok és áldozatok vannak, jaj annak, aki nem kápó, hajcsár és gyilkos.

    A hatalom természetét azért kell feltárnunk, hogy tudatosítsuk: a hatalom, noha átszövi az emberi kapcsolatok és tevékenységek világát, nem azonos vele. Sőt, az igazi kapcsolatok - Martin Buber alapkifejezésével, az Én-Te viszonyok - világa éppenséggel az Én-Az viszonyra építő hatalmi gondolkodás ellenére jön létre.

 

Üllő és kalapács - Az akarat, és így a hatalom világszemlélete is dualista. A hatalom mindenütt alanyt és tárgyat, akaratot és kényszeríthető embertömeget, üllőt és kalapácsot lát. Ezzel a világot darabokra törő és eldologiasító szemlélettel szemben a világ mindaz, ami adódik. Szubjektum és objektum, alany és tárgyként felfogott külvilág már éppúgy korlátozott érvényű gondolati konstrukciók, ahogy illuzórikus a lélek és a test, az anyag és a szellem, a forma és a tartalom szétválasztása és a szétválasztott részek eldologiasítása is. Téves elgondolás például, hogy volna egyfelől a test, másfelől a lélek, s ez a két, ugyanazon a szinten elhelyezkedő dolog lépne aztán kölcsönhatásba egymással. A buddhizmus szerint nincsen Én sem, csak annyiban, amennyiben a világ valamely elemével (a testünkkel vagy a gondolatainkkal) azonosítjuk (tévesztjük össze).

    Aki elmetéli azt az ezernyi szálat, ami az épp ezzel a metszéssel körülhatárolt Ént a világgal összekötötte, rémülten szemlélheti a semmiben lebegő, külső hatásoknak mégis kiszolgáltatott képződményt. Az egész világ egyetlen, feléje irányuló fenyegetés. Nincs nagyobb rémület, mint a tárggyá levés rémülete. Ezért akar az effajta dualista gondolkodó hatalmat: a hatásnak nem célpontja, hanem kiindulópontja akar lenni. Tárgy helyett alany, hogy rögtön ő tehesse tárggyá a világot, s benne a többi embert. A hatalom, mint afféle Marquis de Sade, az Én akaratát erőltetné a világra, hogy kétségbeesett erőfeszítéssel olvassza egybe, ami a másik szemléletben eleve egy, hiszen az Én üres: csak a világ létezik. Az összefüggések szálait nem lehet elmetélni. Márpedig ha az áttörni való határ a képzelet szüleménye, illúziók fátyla, egyfajta skizofrén lázálom, akkor a hatalomra törekvő Én lehetetlent akar. Nem az egy valóságban cselekszik, hanem egy vízióban, mint az alvajárók. A hatalom megszállottja megerőszakolja a világot, hogy magáévá tegye: ez sosem sikerül, mert mire a Wille zur Machttól eljut Az akarat diadaláig és tovább, el is pusztítja, amit megszerez. Megöli, hogy végre birtokba vehesse. Az idegen akaratok elleni következetes harc logikus végeredménye a hulla.

    A hatalmi gondolkodás meghaladásához nem elég a nemes szándék. A hatalom embertanán és világfelfogásán csak az jut túl, aki belátja, hogy az élet nem kész akaratok érvényesítéséből áll, nem monologikus elgondolásaik fedezékéből háborúzó egók hadszíntere, hanem szerves kapcsolatokra épülő dialogikus szövevény. Hogy nem a társadalom terében véletlenszerűen ütköző atomok vagyunk, hanem kölcsönható molekulák alkotóelemei, melyek sejtet, azok pedig szövetet alkotnak egy nagyobb szervezetben: hogy egymásban folytatódunk.

 

Felszámolható-e a hatalom hatalom nélkül? Felszámolható-e az erőszak erőszak nélkül? A hatalomtól igencsak messzire vezető kérdések. Menjünk ki hát inkább a pusztába, üljünk le egy kőre és faggassuk ki csendben a megkísértett Jézust.