Liget.org   »   2011 / 7   »   Mesterházi Márton  –  Adatok a sztálini hatalom működéséről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2301
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Dzsingiz kán, aki olvasta Marxot


Kontrollszerkesztőként nemrég alaposan foglalkoztam egy Sztálinról (és – mondjuk így – elhárítósairól) szóló könyvvel. Stilisztika és szerkesztés szempontjából nem remekmű, de tele van izgalmas adatokkal.


A címszereplő


A Koba mozgalmi nevet Az apagyilkos című késő-romantikus grúz rémregény hősétől örökölte. A könyvbéli Koba lovagias útonálló, védelmezi a megrágalmazott szerelmeseket, megbünteti a grúz földesurakat és orosz felbujtóikat.
A hatalomba készülő hős tudatában van küldetésének.


Mihail Kalinyint, a szolgalelkű, tökéletes nullát Sztálin államfői funkcióban tartotta 1926-tól haláláig; de egy magán-archívumában őrzött dossziéval azt is bizonyítani tudta, hogy a nulla a cár idején rendőrbesúgó volt. Kedvelte a nullákat: legközelebbi munkatársai közül Vorosilov, „a hős” minden szovjet katonai vezetők legtehetségtelenebbike volt; a fáradhatatlan, „vasvalagú” Molotov kőagyú bürokrata.


Amúgy a magán-archívumban más dossziék is lapultak: a tehetséges Andrej Visinszkij például 1917 tavaszán az ideiglenes kormány ügyészeként elfogatóparancsot adott ki – és szignált! – Lenin ellen; s aljasságig elvtelen karrierista lévén egymás után bonyolította le a koncepciós pöröket.


A hatalom birtokosának szüksége lehet beavatott, de föltétlenül hű és engedelmes alvezérekre. Riválisa nem lehet.

Hogy paranoiás volt-e? A világhírű Vlagyimir Behtyerev neurológus-pszichológus diagnózisa szerint igen. Depressziós panaszokkal jelentkezett a professzornál, aki a diagnózis után két nappal mérgezéses tünetek folyományaképpen elhunyt.


A hatalom birtokosa testében is, szellemében is tökéletes.


1928 nyarán bejelentette: „Rendkívüli intézkedéseink megmentették az országot az általános gazdasági válságtól.” Mivel problémák továbbra is adódtak, meg kellett találni a felelősöket – pontosabban felelősöket kellett találni. Így kerültek a nép – azaz Visinszkij – ítélőszéke elé például a közgazdá­szok. Egyikük, vádalkut kötvén, bevallotta, hogy egy hírhedten gaz kapitalistával titkos megbeszélést folytatott két évvel az illető halála után; és magától Poincarétól kapott utasításokat.


A hatalom birtokosa mindig és megcáfolhatatlanul igazat mond.


A Nagy Terror idején a magasabb pozícióba újonnan kinevezett kádereknek előírta, hogy nevezzenek meg két helyettest letartóztatásuk esetére. A kiemelt halállistákat (ezeken magas rangú funkcionáriusok és jeles szakemberek, orvosok, agronómusok, mérnökök szerepeltek) Kaganovics, Molotov és Vorosilov társaságában böngészte át. Az alkalmankénti egy-kétezer név közül néha kihúzott egyet-kettőt; a széljegyzetekkel („úgy kell neki”, „rohadék”, „kurva”) viszont egyikük sem fukarkodott.


A hatalom birtokosa nagylelkű, és ragyogó humora van.

1941-től nemcsak írásos, gyakran szóbeli utasítást sem adott: ha a kezét, az öklét így s így mozdította, ha a szemöldökét felhúzta vagy összevonta, érteni kellett belőle. Utóbb kiderülhetett, hogy gyarlóságukban félreértették.
A hatalom birtokosa sem szavait, sem bizalmát nem pazarolja méltatlanokra.

1947-ben utasította az NKVD vezetőit, hogy gyűjtsenek terhelő bizonyítékokat Georgij Zsukov ellen, mert gyaníthatóan angol kém. A kiemelkedő hadvezér háza és dácsája teli volt Németországban „zsákmányolt” holmival, tán műkincsekkel is. Ez a lefokozáshoz elegendő volt; a kémvádat, mint célsze­rűtlent, elejtették.

A hatalom birtokosa éber, de képes bölcs önmérsékletet tanúsítani.


A Cseka/(O)GPU/NKVD vezetői


Csoportosíthatók koruk, vezetői tisztségbe lépésük, mozgalmi múltjuk szerint.
Menzsinszkij 1874-ben, Dzerzsinszkij 1877-ben született – míg Jagoda 1891-ben, Jezsov 1895-ben, Berija 1899-ben.


Dzerzsinszkij 1917-től vezette a Csekát, Menzsinszkij és Jagoda 1919-től volt a helyettese – halála után Menzsinszkij vezette a GPU-t, az ő halála után Jagoda az NKVD-t. Berija már 1922-től a kaukázusi Cseka főnöke volt, az össz-szövetségi posztot 1938-ban foglalta el. Jezsov szolgálati ideje a legrövidebb: 1934-ben lett Jagoda helyettese, annak halála után főparancsnok.


Dzerzsinszkij és Menzsinszkij ágyban, párnák közt halt meg; mindhárom utóduk a kivégzőfal előtt.


Dzerzsinszkijt Lenin bízta meg a feladattal, Menzsinszkijt és Jagodát Dzerzsinszkij. Jezsovot és Beriját 1930-tól Sztálin szemelte ki és nevelte föl magának.


Négyük története eléggé ismert, csak érintünk egy-két mozzanatot.


Dzerzsinszkij 1918 folyamán kétszer is lemondott tisztségéről. Tavasszal, miután elrabolták, és rövid ideig fogva tartották a szociálforradalmárok; és ősszel, a Lenin elleni merénylet miatti szégyenében. Ez utóbbi alkalommal kopaszra borotválta magát, és hamis útlevéllel Svájcba szökött a családjához.


Jagoda lefoglalt ingó vagyonának jegyzékében 3904 pornográf fotó, 11 pornográf film, 70 külföldi gyártmányú selyem női nadrág, 19 revolver, 14 puska és karabély, valamint 1 gumi fallosz szerepel.


1936-ban a kivégzett Kamenyev és Zinovjev teteméből Jezsov kivágta és papírba göngyölte a puskagolyókat, s rájuk írta az érintettek nevét. A szuvenírt az irodájában találták meg, a könyvek mögött, két üres, egy félig telt és három teli vodkásüveg társaságában.


Berijáról majd alább.


A panoptikum föltűnően ismeretlen figurája Vjacseszláv Menzsinszkij, aki tizenöt éven át volt a Cseka/GPU kulcsembere. Főtisztviselő-családban nevelkedett, jogi diplomát szerzett. 1905-ben cinikusan dekadens regényt publikált Oscar Wilde modorában, 1907-ben Alekszandr Blokkal és Mihail Kuzminnal közös antológiában jelent meg két prózaverse. Egy 1906-os forradalmár epizód és két hét börtön után bohém módra bejárta Francia- és Olasz­országot.


A forradalom után úri modorú, több nyelven beszélő, éles helyzetben is bátor értelmiségiként került a Cseka vezérkarába. Híresen jó stiliszta volt: minden hivatalos iratot (parancsot, vádiratot, ítéletet) pontosan és elegánsan fogalmazott meg. A fényképen karosszékben ül: zakó, nyakkendő, fehér ing, barna, bús bajusszal mereng, aligha néznénk másnak, mint művésznek.


Halk szavú volt vallatónak is: díványon heverve, orrán cvikkerrel, térdén pokróccal tette föl metszően pontos kérdéseit. Mások, másutt vertek helyette. A börtönből kikérte Vlagyimir Dzsunkovszkijt, a cári titkosrendőrség vezetőjét, és alaposan kifaggatta munkájáról. A dezinformáció és az agent provocateur-ök által szervezett összeesküvések módszerét tőle vette át. Ő szervezte a közgazdászok, majd a történészek kirakatpöreit, a vezető értelmiségiek (Trubeckoj, Jakobson, Bergyájev et al.) kiutasítását, az egyház-ellenes kampányt, az első munkatáborokat; és ő volt a hihetetlenül véres mezőgazdasági kollektivizálás motorja.


1909-ben fulmináns cikket írt egy orosz emigráns lapba a bolsevikok ellen: Lenint itt politikai jezsuitának titulálta. A cikk természetesen utat talált a hírhedt magán-archívumba. Nem véletlen, hogy a szerző teljes erejéből támogatta Sztálint Trockij, majd Kamenyev és Zinovjev ellen a fölső pártapparátus egyelőre vértelen harcaiban.


A hű pribékek történetéből képtelen vagyok tanulságot leszűrni. Erkölcsprédikációhoz pedig nincs kedvem.


Ellenfelek

1930-ban Szergej Szircov, az Orosz Köztársaság miniszterelnöke és Visszarion (Beszo) Lominadze, kaukázusi első titkár a Központi Bizottságban köröztetett tanulmányaiban élesen kritizálta az erőltetett iparosítást, a mezőgazdaság brutális kollektivizációját és Sztálin vezetői módszereit. Szervezkedésüket jelentették. Megfosztották tisztségeiktől, és távoli vállalatoknál helyezték el őket. Pár éven belül újabb vizsgálat következett: hírére Lominadze öngyilkos­ságot követett el. Szircovot börtönre ítélték, ott is halt meg.


1932-ben Martemjan Rjutyin moszkvai kerületi titkár a párt középvezetői között köröztette a Rjutyin-platform címen elhíresült másfélszáz oldalas tanulmányt, mely követelte, hogy „likvidálják Sztálin és klikkje diktatúráját”, állítsák helyre a pártdemokráciát, fékezzék meg a GPU-t, és lassítsák le az iparosítást. Letartóztatási hullám indult, Rjutyint bebörtönözték, majd agyonlőtték.


Pártállami szerkezetben a hatalom birtokosát a párton belülről – a régi terminussal pártszerű módszerekkel – nem lehet megbuktatni. (Pártszerűtlen módszerekkel sem, ha a szerkezet minden szögletét beszőtte a belső elhárítás.)


1927 végén Trockij politikai hulla volt, 1928 januárjában Kazahsztánba, s onnan hamarosan Isztanbulba deportálták. Egyetlen ember maradt, aki megbuktathatta volna Sztálint: Nyikoláj Buharin. Buharin magasan képzett alkotó értelmiségi volt, szellemes társalgó, ráadásul a Pamir csúcsain edzett sziklamászó. A sántikáló, kacska kezű Sztálin örök kisebbségi komplexussal küszködött. Rengetet olvasott, de raktározó típusú elméje csak az emberek egymás elleni kijátszásában mutatott alkotó tehetséget. Buharint kezdettől gyű­lölte, de hatalmi harcaiban többször felhasználta.


Buharin szerette és gyűlölte Sztálint, csodálta és rettegett tőle. Így – tudván, hogy az adott rendszerben a bukás a halált jelenti – igazából soha nem akarta megbuktatni. Hiányzott belőle Sztálin „Iszom a véredből, rohadék” indulata. Félszívvel , „vénasszony-módra” szervezte az elmozdítás 1930-as kísérletét – épp a fundamentalista Kamenyevvel akart szövetkezni, aki hamarosan Sztálinnal kötött új alkut. Inkább folyóiratokban publikált tanulmányokban vagy a Politikai Bizottság ülésein figyelmeztetett, hogy az erőszakos kollektivizálás ártalmas, a kolhozok helyett pedig termelőszövetkezeteket kellene szervezni.

A két ember közös történetéről szekrényre való könyv született, így csak pár mozzanatot említek.

1931 előtt Sztálin, Harun-al-Rasid módjára testőrök nélkül, hetente átsétált a Kremlből Gorkijékhoz, ahol késő éjszakáig ettek-ittak, beszélgettek1. Gorkij, aki kedvelte, és gyakran vendégül látta Buharint, megpróbálta kettejüket összebékíteni – egyszer még arra is rávette őket, hogy csókot váltsanak. Sztálin az orosz csókhoz készülődve megkérdezte:
– Nem fogsz megharapni?
Mire Buharin:
– Beletörne a fogam: neked a szád is acélból van.

1936 őszén – egy újabb könyörgő levél nyomán – Sztálin megerősítette Buharint az Izvesztyija főszerkesztői funkciójában. Buharin hálája jeléül elküldte neki Sztálinról hét énekben című, „egyik álmatlan éjszakáján (drámai jambusokban) szerzett” poémáját. A poémát A Géniusz halála indítja, majd sorra következik A Nagy Eskü, A Lángok és Küzdelmek Útja, A Győzelem, A Vezér:

Itt áll szürke köpenyben, számtalan
Alkotó millióknak hős vezére...
Az ő hatalma ad órjás erőt
A győzelmes új élet iramának.

A Népek Barátsága után a Kürtjelek zárják a látomást:

A Nagy Sztálin bölcsen tekint előre,
Metszően éles pillantása is
Legyőzi a fasizmus hadait.

Buharin 1938 márciusában írta utolsó levelét Sztálinnak; pár napra rá agyonlőtték. A levelet („Koba, miért kell neked az én életem?”) Sztálin még a magán-archívum elől is rejtegetve, dácsája íróasztal-fiókjában, egy újságlap alatt őrizte haláláig.