Liget.org   »   2011 / 10   »   Jámborné Balog Tünde  –  Vizafogó
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2358
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A zivatar ahogy jött, el is ment. Látszólag semmi sem változott, minden ugyanolyan maradt, mint eddig, mégis mintha valamit hagyott volna maga után ez a gyors égiháború. Talán a leveleken megülő parányi vízcseppek tették, hogy megváltozott a világítás, ezektől lett élesebb a fény és keményebb az árnyék, de az is megtörténhetett, hogy kinyílt valahol egy rés, ami nem zárult be a kellő időben, átcsusszant rajta valami, aminek odaát kellett volna maradni, és ettől a világ más lett, mint eddig volt. Legalábbis azok ketten a csónakban – Decker Márton fia meg Viczkó Fercsi, a földije és cimborája – így érezték, mikor a nyugodtabb parti vizek felé kormányozták a hajót a tépett felhőrongyokkal vitorlázó enciánkék égbolt alatt, és nem tudtak nevet adni szorongásuknak. Mondhatná valaki: képzelődtek, ámde volt valami rémisztő a levegőben, és attól a valamitől kivert a szarszeplő minket, ahogy Decker Márton fia mesélte később Ilka nénjének, pedig egyikőjük sem volt ijedős gyerek, ő maga egy évet dolgozott németben, mielőtt behívták, a földije meg nem egy késelésbe torkolló kocsmai verekedést úszott meg, mire betöltötte a húszat; ez a helyzet azonban más volt, mint bármiféle nehézség vagy veszedelem, amivel eleddig találkoztak.


A napsugarak ferdén, oldalról érték őket, és ebben a különös megvilágításban a színek eltűntek a tájból, akár otthon, a moziban, amikor csődöt mondott a technika. Játssza az eszit a gépész, vagy lement behajítani egy felest, morgott ilyenkor a Decker fiú, Viczkó Fercsi pedig, a cimborája, két ujját a szájába kapva éleset füttyentett, amihez a többi suhanc is csatlakozott, ám azonnal elhallgattak, amikor a szolgálatos rendőr feltápászkodott a hatóságnak fenntartott zsöllyéből.


Ahogy kiértek a sodrásból, Decker Márton fia felvette a csónak aljából a háló zsinórját, erősen a bal csuklójára tekerte – hányszor látta ezt a mozdulatot a nagyapjától! – két kézzel felemelte a harmonikára hajtogatott hálót, egy ólmot a szélén fityegő nehezékek közül a foga közé kapott, és miközben megpördült maga körül, egyetlen gyors, laza mozdulattal elhajította, majd úgy maradt ott hátratántorodva, karját a csodálkozás gesztusával széttárva, abban a pózban, ahogy otthon, a templomukban áll a szent püspök szobra az oltáron. Uramisten, hallotta Viczkó Fercsi suttogását, és sejtette, hogy a cimborája szeme is ugyanúgy kiguvadva csügg azon a hihetetlen látványon, mint az övé.


A villódzó, ezüstös fénnyel világító háló ugyanis – amit ebéd után emeltek el öreg Jován halászkunyhójából – ölnyire a Duna tükre felett lebegett, mintha röptében megfagyott volna félúton a hajó és a víz között, és belsejét csaknem teljesen kitöltötte az a halszerű lény, ami lustán elfeküdt öreg Jován toldozott-foldozott vetőhálójában. Majdnem fehér volt, és kinyújtózva hosszabb lett volna a hajónál; rövid, csőrszerű orrát, torkát, kopoltyúját bütykökkel teli páncéllemezek borították, háta tarajos, mint a sárkányé, két oldalán a farkáig csontbütykök sorakoztak, és hideg pillantását egyenesen rájuk szegezte.


Nem tudni, meddig tartott a dermedtségük; ők ketten a hajóban, a hal a hálóban, a háló a levegőben várakozott, talán néhány másodpercig, ám az is lehet, hogy órákra megállt az idő, a mutatók meg se moccantak a Decker nagyapától örökölt zsebórán. Bénultságuknak a készség elmerülése vetett véget, és egy ordítás, kapaszkodj; sohase tudták később tisztázni, hogy melyikük kiáltott. Decker Márton fia érezte a csuklóján megfeszülő islóg rántását, és csupán az mentette meg a vízbe zuhanástól, hogy a vastag zsineg rátekeredett a hajó orrából kiálló kampóra, ő meg, hogy lazult a szorítás, hanyatt esett a csónakban, és amikor magához tért, nem látott mást, mint száguldó felhőket a fejük felett.


Az ég már nem enciánkék volt, ahogy Gubik Mira – vagy valaki más? – énekelte, hanem vasporszínű, a felhők meg eszement gyorsasággal rohantak visszafelé. A hal – mert minden bizonnyal hal volt a hálóban dekkoló lény, a legnagyobb mind közül, amit valaha is láttak – folyásiránnyal szemben, felfelé vontatta a csónakot, méghozzá az őt foglyul ejtő háló tartókötelénél fogva. Decker Márton fia megpróbált feltápászkodni, de Viczkó Fercsi visszarántotta, ne ugrálj te, várd ki, míg bekötözlek. Akkor hasított koponyájába a fájdalom, és ahogy odanyúlt, érezte a lucskot a feje alatt. A fenébe, morgott a másik, mégis ülj fel, hogy hozzád férjek, és miközben hajójuk változatlan sebességgel siklott a Dunán, trikójából és a csónakban talált spárgából kötésfélét rögtönzött társa vérző fejére.
Decker Márton fia erősen szédült, émelygett is, jól bevágtam a fejem, alighanem agyrázkódást kaptam, gondolta, és hunyorgó szemmel körbenézett a hánykolódó hullámokon. A folyó szinte forrt, dagadt, csonttarajos hátak hasították a vizet, tüskés uszonyok meredeztek a cakkos hullámfodrok közül, halak százai, ha nem ezrei úsztak felfelé a Dunán. Néha felugrott egy-egy kapitális példány, megperdült, szaltózott a levegőben, hatalmas testéről millió vízcsepp záporozott szanaszét. Mindenik külön tükrözte a lemenő napot.


Otthon, a falujukban még járt a csorda, reggel kihajtották, este hazaterelték a teheneket, azoknak a mozgása volt ilyen egyenletes, ilyen hömpölygő, ilyen megállíthatatlan, mint ezeké az óriásoké, mert óriások voltak, három-négyméteresek, némelyik ennél is hosszabb, és kövérek, mint a disznó, tele a hasuk ikrával, ezt a Decker fiú azon szent pillanatban tudta, amikor meglátta a temérdek jószágot a folyóban, tudta, hogy ez az, amiről a nagyapja mesélt, aki az öregapjától hallotta – az meg az ő öregapjától – , ki tudja, hány emberöltőn át formálódott szájukon az emlékezés a Duna óriásáról, a királyi halról, amiből annyi vonult fel a tengerről minden őszön és tavaszon, hogy százával fogták ki a halászok kerítésnyi hálókkal, nehéz vashorgokkal; láncot, erős zsineget fűztek át a kopoltyújukon és vontatták őket hajóval a legközelebbi mészárszékig, ahol vöröslött a parti agyag a leölt vizák vérétől, piros erek csordogáltak vissza a mederbe, és a besózott halhúst szekérkaravánok hordták Bécsig, sőt, tovább, a bajor püspök és a francia király asztaláig, ahol előbb kiáztatták a sóból, azután készítették el fokhagymával, tiszta borssal, fekete vagy éles lével, urad ahogy kévánja. A Fekete-tengerről úsztak fel, fel, fel a folyón, sekély, köves-kavicsos medret keresve, ahol lerakhatták ikrájukat, millió és millió gombostűfejnyi gömböcskét, amikből kikelt a tokhalak következő nemzedéke, mindaddig, amíg el nem gátolták a Dunát, a zsilipeken azonban – bármily erős késztetés űzte is őket a folyón felfelé – a legelszántabb óriások sem tudtak átkelni.


A látvány lenyűgözte őket, de mindketten érezték, hogy valami nem stimmel benne. Évtizedek óta nem láttak tokhalat a folyón, még egy akkorkát sem, mint a kisujjam, és az öreg halászok, akik Komáromtól Orsováig évről évre előszedték islógból kötött vizahálóikat, araszos kovácsoltvas horgaikat, mind arra készültek, hogy kifogják az utolsó óriást, azt a tízmázsásat, amelyik mint hatalmas árnyék kísértett a folyó mentén – legendája szájról-szájra járt Péterváradon, Apatinban, Szekcsőn, Zimonyban, Baján és Pesten a Vizafogónál lévő halászkocsmákban –, a nagy fogásban reménykedő öregek azonban anélkül mentek el, hogy legalább a hálójukat megszaggatta volna a halkirály, most meg itt vannak a vizák körülöttük, alig férnek el a mederben, lökdösik egymást és a csónakot, mind gyorsabb iramot diktálva, ami lehetetlenné teszi, hogy kiálljanak a sorból és visszaforduljanak.
Az volt a legfélelmetesebb, hogy egy loccsanás nem sok, annyi zaj sem hallatszott, mint a falusi moziban, amikor a mozigépész elfelejtette bekapcsolni a hangszórót, mielőtt leballagott a sarki kocsmába, és a képek némán váltották egymást a légypiszkos filmvásznon, bosszankodtak is miatta eleget, és a szokásos füttykoncerttel tiltakoztak, ám ez a süket csend itt más volt. Nagyon más. Lehet, hogy meghaltunk. Belénk csapott a villám, vagy elnyelt egy katlan, van ilyen sok a Dunában, csak pörög, forog a víz benne, mint egy kútban, és ha elkap, spirálban visz le a fenékre. Ilyesmi történhetett velünk, de jobb is, mert ha mégis élünk és nem érünk vissza éjfélig a kaszárnyába, katonaszökevények leszünk és az ország minden kicseszett járőre utánunk kajtat majd.


Decker Márton fia később sokat töprengett azon, miért fogadták el ő is meg a földije is a helyzetet, miért nem próbáltak elszabadulni a kötélről, hiszen elég lett volna egy nyisszantás, öreg Jován frissen köszörült kése ott hevert a hajófenéken, de valami különös bénultság kerítette hatalmába őket, úgy ültek a száguldó hajóban, mint akiket béklyóba vertek, nem tettek semmit, mert kísérteties volt ugyan a vaksors által kiszabott pályán utazni elfeketülő ég alatt, az egyetlen valóságosnak tűnő dolog ez a megfeszülő kötél, ez a köldökzsinór a volt és a lesz között, amivel a nagy hal vontatta hajójukat ismeretlen partok felé.


Dél óta tizenkét órás eltávozáson voltak, és halászni indultak. Egy másik földijük a konyhán megígérte, hogy ha hoznak friss halat, olyan fájintos halászlét főz estére, amilyet még nem ettek, és nekik csurgott a nyáluk, mert nagyon elegük volt már a fagyasztott argentin marhából, ami – akárhogy főzték a szakácsok – mindig egyformán taplóízű maradt. Elindultak hát az öreg Jovánhoz, akinek parti kunyhójában máskor is üldögéltek, mikor elfogta őket a honvágy. Öreg Jován olyan volt itt a birodalom legtávolibb határán, mint az öregapjuk. Sötétbarna arcát hálómintásra cserzette az idő, izmai azonban nem ereszkedtek meg az évek múlásával, csupán egyre jobban összeaszalódtak, és mind szorosabban tapadtak a csontjaira, olyan lett vénségére, mint a spájz sarkában összeszáradt füge, de azért erős maradt, hacsak elő nem vette a köszvény vagy a reuma, s miközben hol szerbnek, hol románnak, hol bolgárnak vagy macedónnak, néha magyarnak, sőt, töröknek is mondotta magát, történeteiből kirajzolódott a Duna-vidék gazdag múltja, de bármit is állított magáról, mindig ortodox módra, három ujját összezárva vetette a keresztet, amikor arra esküdött, hogy igazat beszél az Ada Kale szigeti török kereskedő szépséges feleségeiről, akikkel fiatalon az életét kockáztatva hancúrozott, vagy a szép lipován lányról, aki bánatában elbujdosott és odaveszett a Deltavidék mocsaras nádrengetegében, mert az apja nem akarta hozzáadni Jovánhoz; lipován lányhoz lipován legény, ez a dolog rendje, magyarázta hosszú szakállát gereblyézve vaskos ujjaival, de legszívesebben halakról és nagy fogásokról beszélt öreg Jován, az óriás vizáról, aminek csupán az árnyékát látta ő is, de hálójába már csak félmázsa alatti porontyai akadtak, azok is régen, harminc-negyven évvel azelőtt.


A fiúk úgy gondolták, hogy kicsalják az öreget a vízre egy kis halászatra, segítenek is neki, ha reumás karjával nem bírná felemelni a vetőhálót, és kedvcsinálónak beszereztek két félliteres laposüveget, egyiket öreg Jovánnak, a másikat maguknak. Decker Márton fia lenyúlt a hajó aljába megtapogatni, megvannak-e a flaskák, és némi vívódás után felvette az egyiket, Manastirka nevezetű sljivovica volt benne, nem a legolcsóbb, ám minden bizonnyal a legjobb azok közül, amiket a boltban árulnak, ők meg vastagok voltak, aznap kapták meg a zsoldjukat. Gyorsan lecsavarta a kupakot, meghúzta, és hátraadta Viczkó Fercsinek. A pálinka jólesően égette a torkát, felmelegítette a gyomrát, és kezdte elűzni a bénító szorongást.


Csónakjuk változó partok között haladt, hol elkeskenyedett, hol kiszélesedett a folyó, hurokszerű kanyarokat írtak le, szigeteket hagytak maguk mögött, sűrű erdőségeket, végeláthatatlan nádrengetegeket, zsombékos, mocsaras részeket, de sehol egy támpont: se híd, se falu, se város. Csak turbános lovasokat láttak egyszer, bő köpönyegben és bugyogóban, másszor csillogó vértes, páncélos vitézeket, ezek filmesek, szólalt meg Viczkó Fercsi bizonytalanul, a múltkor mondták a rádióban, hogy amerikai filmet forgatnak nálunk, mert itt olcsóbb, félannyiból kihozzák, mint otthon.


Ez a magyarázat jól hangzott, és a pálinka segített a további okoskodásban is, szinte érezték, hogy fényesedik tőle az agyuk, apró lámpácskák gyúltak ki tekervényeiben, lassan világossá lett minden, hát persze, csapott a combjára Decker Márton fia, tokhal meg azért van ennyi, mert kinyithatták a románok a Vaskapunál a zsilipet, hogy átengedjék ezt a rengeteg jószágot, és ahogy az üveget adogatták egymásnak, kezdett visszatérni a merszük. Ezt nem hagyjuk annyiba, megszigonyozzuk a dögöt, fenekedett Viczkó Fercsi, és megfordította a sapkáját, hogy a simlije hátul fityegjen, mint a rosszfiúknak a gengszterfilmekben, előbb-utóbb elfárad, ideúszik a hajóhoz és feldobja magát, emlékszel az öreg halászra, mikor kifárasztja a nagy kardhalat, és akkor dzsassz, bele a tarkójába!


Hanem a szigonyozásból nem lett semmi. Tűvé tették ugyan a csónakot, találtak is mindenféle halászkészséget, de szigony egy fia sem volt közöttük, mesélte Ilka, mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, tőle hallottuk a különös halászat históriáját, mikor meglátogattuk Újvidéken. Ilka ontotta magából a történeteket, szépen kikerekítve és simára csiszolva adta elő őket, az ő szájából ismertük meg a család bácskai ágának legendáit. Decker Márton Ilka sógora volt, és a kaland az ő fiával esett meg állítólag katonakorában a hármashatár mellett, a múlt század hatvanas éveiben. Egyetlen fiú volt, a húgom féltette, mint a szeme világát, nem is akarta engedni még németbe se, de akkor Decker Márton életében először és utoljára az asztalra csapott, nem nevelhetsz, Bözsi, anyámasszony katonáját a fiamból, rivallt rá a feleségére, és az én húgom – életében először és utoljára – engedett neki.


Mivel szigonyt nem találtak, Viczkó Fercsi rákötözte öreg Jován csalinyuvasztó kését – éles volt, mint a beretva – az evezőre, azután megpróbált felállni, de ez nehezebbnek bizonyult, mintsem gondolták, és jó néhányszor fenékre huppant, mielőtt szétvetett lábbal sikerült megállnia a hánykolódó hajóban. Na, most gyere, te disznó, kiáltotta el magát, mint a kocsmában, de torkán akadt a rikoltás, csak valami rekedt vinnyogásra futotta, mert közben a hal felugrott, és megmutatta magát. Lassan, kényelmesen emelkedett ki a vízből, mit emelkedett, szállt, repült, és amikor már a farka sem seperte a folyó tükrét, lustán megfordult maga körül a levegőben. Elállt tőle a lélegzete a Decker Márton fiának, de még annak a semmirekellő Viczkó Fercsinek is, olyan szép volt az a nagy hal, majdnem tiszta fehér, és csillogott abban a furcsa, oldalról jövő fényben, de Viczkó Fercsi megilletődése hamar elszállt, és a Decker fiú egyedül azt látta, hogy a csónak orrában áll, felemelt két kezében avval a kókányolt gyilokkal, és amikor a hal kezdett leereszkedni – mint egy lassított filmen – belevágta az oldalába. A viza bíbor vére széles sugárban tört elő, és tetőtől talpig vörösre festette mindkettőjüket, érezték az émelyítő szagot, de csak sokkal később tudatosult bennük, hogy ez volt az a pillanat, amikor újra kiszínesedett a világ, ám ugyanakkor el is szabadult a káosz. Decker Márton fia nem csupán a saját hangját hallhatta – azt üvöltötte neeeee! –, hanem a hirtelen lecsapó viharét is, mert a nyugaton tornyosuló felhőpiramis abban a pillanatban omlott rájuk fülsiketítő dörgéssel, amikor a haltetem immár hangos loccsanással visszazuhant a vízbe, és a Duna tajtékot hányva, bömbölve kezdte dobálni a hajót.

Fotó: Bognár Róbert: Dobóhálós halász a Duna-deltában