Liget.org   »   2012 / 1   »   Nacsinák Gergely András  –  Tengeribetegség
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2424
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ismert kép a múlt század első feléből: a felhőkarcolón dolgozó építőmunkások pihenőt tartanak egy vasgerendán ülve, a szédítő mélység fölött. Biztosítókötelek, állványzat, védőfelszerelés nélkül, felgyűrt ingujjal, kedélyesen trécselve uzsonnáznak, cigarettáznak, láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem zavartatva magukat az alattuk tátongó ürességtől. Megszokták. Akár a verebek a sürgönydróton, sorban egymás mellett. A fotó mesterkéltsége nyilvánvaló: még ha hozzá is szokott a százemeletnyi magassághoz, akkor sem jutna eszébe egyetlen épelméjű kőművesnek sem, hogy szabad idejét sokadmagával egy vastraverzen egyensúlyozva töltse. Mint mindennek, ennek is üzenete van: lám, ezek az egyszerű munkások nem félnek semmitől, a szédítő mélység nekik nem létezik, és nincs magasság, amely elérhetetlen volna az ég felé törő emberi szorgalom számára. A képen kibogozhatatlanul fonódik össze az igazság – az építkezés ténye, az építőmunkások artistákat megszégyenítő virtuozitása – és a manipulatív szándék, amely céltudatosan láttatni akarja, és ezért fokozza a kontrasztot. Mi ez, ha nem propaganda?


Ács József könyvében az egyik központi fogalom a propaganda, amelynek pontos illusztrációja is lehet a borítón látható múlt századi fénykép, Amerika aranykorából. A túlhajtott könnyedség és kedélyesség, ez a keresett közvetlenség és átlátszó kompozíció a pontos tervezettség, tehát a célirányos propaganda ismérve. Csak a kép szélén, az egyenes derekú, laposüveget tartó férfi arcán látszik némi feszültség. Ő az egyetlen, aki nem egészen az életkép része, mert a kamerába néz, és türelmetlenül várja, hogy végre kész legyen a fotó. Az egyetlen, aki mintha nemigen örülne, hogy egy ilyen remekbe szabott kép része lehet, pedig a fénykép majd bejárja a világsajtót, és láttán ezrek sóhajtanak föl: lám, milyen időket élünk! De mert a csoportkép legszélén kapott helyet, szúrós tekintete nem elég, hogy megbontsa a fotó szépen komponált egységét. A látvány nélküle is működik.
Már lassan húsz éve, hogy Guy Debord, a francia író és filmrendező öngyilkos lett. Nagy hatású művét, A spektákulum társadalmát még ’67-ben írta. A könyv a látványalapú, propagandisztikus kliséken felépülő tömegtársadalom tömör és szentenciózus analízisét adja. „Ha totalitásában tekintjük, a spektákulum egyszerre az uralkodó termelési mód eredménye és terve – írja mindjárt a könyv elején. – Nem a való világ függeléke, nem ráaggatott díszítés, hanem a valós társadalom irrealizmusának gyökere. Valamennyi különös megjelenési formájában – mint hír vagy propaganda, mint reklám, vagy mint közvetlen szabadidős fogyasztás – a spektákulum a társadalmilag domináns életmód mintáját adja. Mindenütt jelen lévő igenlése annak, ami a termelésben már eldöntetett, és egyben e választás beteljesítése”. Milyen kár, hogy a spektákulum, azaz a látszatok és látszatnarratívák e hálózatának végső uralomra jutását a huszonegyedik század hajnalán Debord már nem élte meg. Ács József könyve felfogható úgy is, mint a spektákulum működési mechanizmusának feltárására tett kísérlet, olvasni pedig olyan, mint erőnek erejével nyitva tartani a szemet, akkor is, ha az már fájdalmas: nem elfordulni, nem szemet hunyni, hanem addig nézni a körülöttünk lévő világot, amíg a látványtól valamiképp el nem jutunk a látásig.


A megértés luxusát olvasva eszembe jut a másik előkép, Örkény befejezetlenül maradt könyvének főhőse, Babik. Ő a valóságnál reálisabb irrealitás egyik emblematikus megtestesülése. Szó szerint. Babik János ipari tanulót ugyanis az Első Magyar Álkulcsgyár két dolgozója találja ki, hogy felvehessék a fizetését. A kitalált személy pedig, pusztán azáltal, hogy nevét hivatali jegyzékbe veszik, kartotékokban tárolják és listákon szerepeltetik, kis idő elteltével ugyanolyan valóságos lesz, mint a gyár bármelyik, csakugyan létező dolgozója – sőt, Babikhoz képest ők némiképp el is vesztik körvonalaikat. Babik kiváló dolgozó, példakép, olyan remek tulajdonságokkal, amelyek mellett eltörpülni látszik az apróság, hogy voltaképp nem létezik. A valóság roppant törékeny dolog. Ami a közbeszéd része lesz, az létezni kezd, mégpedig úgy, ahogyan a köz tudatában él. Ma persze sokkalta könnyebb volna Babikot a létezésbe rángatni, mint az ötvenes években: akkor az élmunkás helyett valakinek mégiscsak kellett valamicskét esztergálni. Ma alighanem elég létrehozni egy profilt valamelyik közösségi oldalon. Bizonyára találnánk is több ezer „babikot”, hiszen a személyiség virtualizálódása mind tökéletesebb. A kérdés csak az, hogy ki és mire használja ezeket a virtuális létezőket.


És ezzel visszajutottunk a spektákulum társadalmához.


A megértés luxusa nem marad azon a szinten, ahol az ún. „világválság” különböző aspektusait szokás vesézni, vagyis a puszta szörnyülködés szintjén. A jelenségek számbavétele helyett a dolgok motorját veszi szemügyre: azt az absztrakciók ködébe burkolódzó, ám nagyon is konkrét eszközökkel operáló pénzuralmat, amely mára átjárja és működteti az élet valamennyi területét, kisajátítva az értelmezés jogát, ellehetetlenítve bármiféle rendszerszintű kritikát, és – Ács Józsefet idézve – mintegy észrevétlenül „lecserélve a valóságot”. Olyan szisztéma ez, amely objektív eszközökkel teremt végletesen szubjektív világot, a problémák átfogó szemlélete helyett inkább „projektesítve” elhazudja azokat. Természettudományosnak álcázott „újorwelliánus” beszédmódot kreálva igazolja és elleplezi magát, valamint azt a tényt, hogy a valóságot számokká konvertálva és ezáltal elszemélytelenítve hoz csoportérdekeknek megfelelő inhumánus és végzetes döntéseket. Elég egy kellőképp általános fogalmat, mint a „növekedés”-t eszmei középponttá tenni, elég használni, elemezni, grafikonokkal megjeleníteni és vitatkozni róla, és senkinek sem jut eszébe rákérdezni, voltaképpen miképpen értelmezzük. Megannyi kis hatalomtechnikai fogás, fogalmi játék, az ösztönérdekek szolgálatába szegődött szellem kártyatrükkjei: megannyi kis működő „babik”. A propaganda a spektákulum társadalmának létfontosságú eleme, mondhatni démiurgosza, mégpedig gnosztikus értelemben: elvégzi az épp aktuális teremtő munkát, hogy a tulajdonképpeni hatalom a háttérben meghúzódva, árnyékban maradhasson. Mi, többiek pedig, a spektákulum önkéntes rabszolgái éppúgy nem vesszük észre a rendszerbe kódolt bukásunk veszélyét, ahogy láthatólag a kedélyesen trafikáló építőmunkások sem törődnek az alattuk tátongó irdatlan mélységgel. És sehol egy biztosítóháló, sehol egy derékra hurkolt kötél.


Lehetséges-e megtalálni a pontot, ahonnét – a rendszeren belül élve, ám arra mintegy kívülről pillantva – „félelem nélkül” beszélhetünk, különbséget tehetünk igaz és hamis közt? Vagy a propaganda már totális ellenőrzés alá vonta a szellem valamennyi eszközét, és maga szállítja önnön gondosan kiporciózott ál-kritikáit? A megértés luxusa ennek a józan álláspontnak a kialakítását célozza. Elég a kép szélét figyelni. Gyűrött nadrág, laposüveg a kézben, és az a szúrós tekintet. Cigarettaszünet a bábeli torony kivitelezési munkái közepette. Egyenesen a kamera lencséjébe nézve mormolja: „Vesd meg a lábad, az idő gonosz – s egy bal léptedre les már a vadon”. Elég a szédület egy pillanata. Vagy a megalkuvásé. De tudván tudja, hogy „a közfelfogás hullámain csak az nem válik tengeribeteggé, aki a háborgó felszínnel együtt süllyed és emelkedik.” Akkor már inkább a tengeribetegség.

 

Ács József: A megértés luxusa