Liget.org   »   2012 / 2   »   Handi Péter  –  Néha leülök a kerítésemre
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2427
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Lány a szemétládán

– Várj, öreg, mindjárt visszakapod a kukát, csak kifújom magam.
Szakadttá divatosított trikóban és farmerban feszítő fiatal lány ül szemétládámon. Azért slattyogtam ki, hogy behúzzam a kukát a kertbe. Kora reggel van, a láda már üres, oldalára dőlve fekszik a járdán, a lány meg rajta ül. Kövérke példány, de formás, a trikó és a nadrág közötti hasrész meztelen, a húsmassza közepén valami csillogás.
– Nem láttál még ékszert?! – bök köldökére, mert a szememet dörzsölöm.   
– Sokat ittál?
Nem válaszol rögtön, egyik zsebéből ragacsos papírgalacsint kapar elő, szétbontja, rágógumit tesz a szájába, köp.
– Kilökött a járgányból. Túl sok voltam neki az éjjel... a barom!
Jól kezdődik ez a nap, gondolom. Alig virrad, máris szerepet kapok – remélhetőleg csak epizódszerep lesz. A szöveg azonban várat magára, talán a szerző az én rögtönzésemre vár. Nincs sok időm, a konyhában fő a kávé, már hallom a szörcsögést. Állok hát a szemétláda előtt, szöveg híján nagyot ásítok.
– Te sem alhattál sokat – nyugtázza a lány. Mondanom kell valamit, a labda kétségtelenül az én térfelemre esett. Az arisztotelészi dramaturgia is azt sugallja, keresztút létesült monológ és párbeszéd között, s minthogy a jelenet mégiscsak kétszereplős, a végkifejlet érdekében lépnem kell.
– Honnan jössz? – kérdezem fantáziátlanul, akaratlanul is gyúlékony anyagot pottyantva a beszélgetésbe. „Érdeklődésemmel” ugyanis feltételeztem, hogy nem idevalósi, a városnak nem ebbe a megállapodott, békés, középosztályt éltető kerületébe, hanem valahonnan a perifériákról érkezett, ahol éjszakánként tizenéves vagányok szikráztatják az autógumit a forró aszfalton és az út mentén hevernek a használt injekciós tűk...
– Rohadt vagy, papa – mondja szenvtelenül a lány. Aztán leugrik a kukáról, megrázza magát, és futásnak ered. Már vagy húsz méterre lehet, amikor futtában visszakiált:
– Felgyújtottunk egy sulit! Állati izgalmas volt!
És eltűnik a kanyarban.

Piros szegfű


Alacsony kőkerítés húzódik a ház előtt, amolyan üldögélésre hívogató. Azért épült, hogy a szél ne söpörje a kertbe az utcai limlomot. Nem tudom, létezik-e kerítés-divat, mint ahogy építészeti stílusok léteznek. S ahogy divatja van a képrámáknak vagy a biedermeier bútoroknak. Az ausztráliai családi házak elé, köré vont kerítésfajták jókora szecesszióról tanúskodnak. Ez a hetvenes években emelt téglakő-kerítés egyidős a házzal, s mindössze fél méter magas. Az utcában az egyetlen „ülhető” kerítés, így valamelyest népszerű, különösen a hamar fáradó, idősebb generáció körében. A környék lakói többségükben nyugdíjasok, a multikulturális gerontológia szövetmintái, világtájak száműzöttei. Számukra ez a melbourne-i kerület a leszűkült Világ, itt bonyolódik a beszerzés és az egészségügyi séta, van templom, orvosi rendelő, kávézó és klub, tehát társasági élet. Az objektumok közötti lassú, reumás ingázás, kivált a nyári melegben, megviselő, és az eltikkadt öregeknek valóságos oázis a kőkerítésem.


Nyolcvanon felüli lehet a legújabb pár, oroszul beszélnek egymással. Már többször láttam őket az ablakból, végül kimentem hozzájuk. A férfi köpcös, alacsony, a borotvapenge elől borosta-csíkok menekültek arcának mély barázdáiba. Az asszony hasonlóan tömzsi, ősz haja a fej körül befonva, testvérek lehetnének, úgy hasonlítanak. A nő arcán azonban derű látszik, ellentétben a férfi merev komorságával.


Melléjük ültem a kerítésre, az oroszról rögtön áttértek arra a darabos angolságra, ami éppen elég a legszükségesebb élelmiszerek beszerzéséhez. Honnan jöttek? Berdicsevből, mondták. Tizenegy éve. Itt laknak nem messze, a parkkal szemben. Naponta megkerülik ezt a házcsoportot, orvosuk, Pavel tanácsára. Fontos az egészség. Szívpanaszok. Aztán meg a tüdő. Ha itt leülnek kicsit, könnyebb hazáig.


– A sok mahorka – mutat az asszony a férfira. – Állandóan szívott!
Az öregember bűntudatosan, szótlanul bólogat.
– De legalább nem ivott – teszi hozzá enyhülten a nő, és vállával kedvesen meglöki az öreget.
– Hogy éltetek odaát?
– Jól, haraso. Mindig volt kenyér. Dimitrij hozott a hadseregtől... néha halat is.
Az öreg ismét bólogat.
– Katona volt?
– Az.
– Milyen rangban?
– Tábornok! – Az asszony kerek arcán elszélesedik a mosoly. Láthatóan büszke Dimitrijre, aki a Vörös Hadseregben tábornokságig vitte. – Ennyi medálja van! – mutatja széttárt kezével.


Ámulnék, de az öregember megmozdul és lassan kabátja belső zsebébe nyúl. Kopott bőrtárcát húz elő és óvatosan kinyitja. Papírdarabok között matat, végül rátalál a hasonlóan kopott fényképre. Az asszonynak nyújtja, ő átveszi, és nekem adja. A fotón Dimitrij látható, szovjet tábornoki egyenruhában, két sor kitüntetéssel a mellén, minden második vörös csillag-változat. Elismerően bólogatok, az asszony meg folytatja:


– Itt is kitüntették, a városházán, nagy ünnepség volt az orosz tábornokoknak. Mindegyiküket felhívták az emelvényre, és szép, piros szegfűt kaptak...
Nehézkesen felemelkednek a kőkerítésről.
– Zdrásztvújtye! – mondja a néni elmenőben. Én meg most is csak állok a kőkerítésem előtt, ahová néha leül valaki a történelemből.