Liget.org   »   2008 / 12   »   Bíró Béla  –  Felszabadulás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=25
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

A verseny, amint azt már Tacitus is világosan látta, az értékek kiválasztódásának nem föltétlenül megbízható módja, sőt, még legkedvezőbb változataiban is felfordulással fenyegethet. (Majdnem felfordult a világ akkor is, midőn az elsőségért a jók közt dúlt a harc...). Igaz, azt is látta, hogy a végeredmény nem föltétlenül katasztrófa (...mégis megmaradt Gaius Iulius Caesar, megmaradt Caesar Augustus győzelme után a birodalom; megmaradt volna Pompeius és Brutus alatt a köztársaság). De mi változtatja a versenyt katasztrófává?

    A válasz ma már közhelynek számít: a demokratikus játékszabályok hiánya. S mert a demokratikus rendszerek fölfele, az antidemokratikusak lefele húznak, a politikusok minősége a demokrácia minőségének pontos fokmérője is lehet. 1919-ben Románia és Finnország analóg helyzetből indult - enyhén a finnek hátrányára. De mert a románok a nemzeti egységesítést a populizmus és a legalizált korrupció módszerével törekedtek megvalósítani, a finnek ellenben az egyéni és közösségi esélyegyenlőségre és méltányosságra alapozott politika mellett döntöttek, a román demokrácia a Balkán színvonalára züllött, miközben Finnország alig néhány évtized alatt Európa egyik legkulturáltabb államává szerveződött.

    A demokrácia fogalma természetesen további pontosításra szorul: a rendszerek működőképessége két alapvető adottságon múlik. Az egyik az állampolgárok egészséges ítélőképessége, a másik az igazság és a hamisság megkülönböztetése, s főként, hogy az általános és a partikuláris értékek különbözésének legyenek többé-kevésbé megbízható kritériumai. Ha az állampolgárok ítélőképességét irracionális tényezők (sértettség, gyűlölködés, félelem) megzavarják, ha az igazság és a hamisság közti különbségtétel kritériumai elmosódnak (mert a sértettség, gyűlölködés, félelem az általános értékek vonatkozásában is kizárólagosságot és ebből következően kompromisszumképtelenséget gerjeszt), a verseny a silány jellemeknek kedvez. Azoknak, akik mély meggyőződéssel képesek hazudni, akik szemrebbenés nélkül az ellenkezőjét mondják annak, amit gondolnak, és gátlástalanul az ellenkezőjét teszik annak is, amit mondanak - egy szóval erkölcsi megfontolások nélkül törnek hatalomra. S persze közülük is csak azok kerülnek a csúcsra, akik a többség legalantasabb vágyait, törekvéseit képesek meglovagolni, és a politika bűnrészeseivé züllesztik az állam - elvben szabad - polgárait.

    Ha valaki efféle eszközöket alkalmaz a hatalmi versengésben, a tapasztalatok szerint elkerülhetetlenné válik, hogy előbb-utóbb ellenfele is hasonlóan járjon el... S egy idő után már eldönthetetlen, hogy ki kezdte, mert mindkét fél a másikat vádolja az erkölcsi és szellemi züllés elindításával. A magyar szocialisták például korszerű európai értékeket képviselve nyerték meg a választásokat, de módszereik fokozatosan megkérdőjelezték a hirdetett elvek tisztaságát. Így a jobboldal jutott hatalomra. De ez sem bizonyult jobbnak - ugyanazt a kizárólagosságot próbálta érvényesíteni, mint elődje: ellenkező előjellel. Nem csoda, hogy az immár görcsösen hajszolt hatalmat nem sikerült még visszaszereznie sem. Igaz, az "oroszlán torkából menekült" szocialisták már maguk sem az európai értékekre, hanem nyíltan a választók titkos félelmeire, önzésére, történelmi traumáira alapozták érveiket. A fasiszta veszély kommunisták által már jócskán lejáratott rémképének felmelegítése azonban legfeljebb a jobboldal érveit illusztrálhatta, s az antikommunista szenvedélyek jobboldali felszítása is csak a baloldal antifasiszta érvrendszerét szilárdíthatta meg... Az általános stratégia hatott. Kiderült, hogy mindenkinek akad félnivalója. Az örvény az egész társadalmat magába nyelte, a vélekedéseket és érzeteket hamis vagy igaz voltuktól függetlenül tovább torzítva, tényként rögzítette - nem volt többé visszaút. A választóknak pedig választaniuk is csak tacitusi értelemben, azaz "két olyan ember közül" lehetett, "akiknek háborújában" csak azt tudhatják, "hogy az lesz a rosszabb, aki győz". A kialakult helyzet bizonyos szempontból talán Otho és Vitellius párharcánál is riasztóbb. A rómaiak Tacitus szerint még kerülték a templomokat, nem vitte rá őket a lélek, hogy siralmas vezéreikért magasabb hatalmakhoz fohászkodjanak, mi magyarok azonban valósággal özönlünk a különféle istentiszteletekre (ma népgyűlés a nevük), s bár vezéreinkért épp oly "istentelenség" "könyörögni", mint Othóért és Vitelliusért volt, a "könyörgés" lassan össztársadalmi méreteket ölt.

    A jelen pillanatban talán mindenekelőtt valamiféle rálátásra és belátásra volna szükség "a heveny láz után", a kölcsönösen összehozott tévképzetek alóli felszabadulásra. Megoldási recept természetesen nincs, ezt semmiféle jó szó meg nem mondhatja, de a vágy talán kifejezhető, erősíthető, ebben a szövegkörnyezetben is fölmutatható, például József Attila imént idézett töredékével: Mint a Tejút a vonuló / egek táguló / boltozatán / s mint a valóság heveny láz után / ugy ragyog és világit / lelkemben, mely világot áhit / az emberi fölszabadulás.