Liget.org   »   2012 / 6   »   Mesterházi Márton  –  A sajátom és a nemzeté
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2506
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Két barát hosszan próbált felidézni egy előző este emlegetett, k-val kezdődő és sok e-t tartalmazó szót, mígnem rájöttek, hogy az az „infantilis”.

 

 

Most inkább a saját emlékezetem és a nemzet emlékezete közötti különbségről: alsó tagozatos énektanárnőnk – nagyon kedves néni – ugyanazzal a lelkiismeretességgel tanított népdalt, egyszerűsített nekünk klasszikus kórusmuzsikát – és számos mozgalmi dalt. Parancsot sem kell adnom, máris előjön emlékezetemből a sváb templomi énekre hajazó „Rákosi a legjobb apa” vagy a „Rákosi a jelszónk”, mellyel a repedtfazék-hangú B. Tóni hatodikban az ének 5-öst kiérdemelte. Vagy a szovjet légierő indulójából kanyarított úttörővasutas dal, amely szerint „köszönjük hát drága Rákosi elvtársnak a magyar úttörők boldog életét.” És sorolhatnám.

 

De ha pusztán filológusi kíváncsiságból keresném a zeneszerzőt, a szövegírót, kotorászhatok a nemzeti emlékezet rejtett fiókjaiban rendesen. A keresőből ádázul átkozódó blogok tódulnak, majd két-három megbízható szakcikk két-három név-párral (a „jelszónkat” például Szabó Ferenc komponálta Raics István szövegére), de tárgyilagos adattárnak nyoma sincs; a „legjobb apa” szerzőit égen-földön nem lelem.

 

Magukat a dalokat is ritkán, pedig anno hallottam őket eleget. Kottájuk sincs, holott emlékszem, benne voltak az elemista énekkönyvben.

 

Bikácsy Gergely 1968-at idéző hangjátékának (Napfogyatkozás, 1993) dokumentum-betétei közé szánta a korszak ismert dalocskáját – néhány sorát emlékezetből idézem most: „Kitekint kapuján Péter bátyó, bajszát kétfele törli, / Odaszól remegő angyalhangon: ’Hát te mit akarsz, földi?"

 

A zenei munkatárs kikérte a fölvételt, de nem kapta meg, mert a szerző – főosztályvezetői engedéllyel – letöröltette, mondván, hogy kényszer alatt komponálta. Eltöprengtünk akkor a stúdióban, hogyan is volt. Vajon kivonult a BM (netán a KGB) kommandója, s a marcona legények géppisztollyal kényszerítették a Mestert ihletének aktivizálására? Esetleg a Magyar Rádió pénztárába is elkísérték, nehogy a honorárium zsebre tételét – titkos undora, magánhasználatú megvetése, nyilvános lázadása jeleként – megtagadja?

 

Joggal dühöngtünk mi ott a stúdióban, már csak azért is, mert nem akartuk elátkozni, még pellengérre állítani sem, a szerzőket. A nevüket se mondtuk volna be.  (A testvéri segítséget ünneplő kabaré-konferansziét is „az ismert humorista” írásaként említettük.)

 

A Rákosi-dalok szerzőit éppoly fölösleges átkozni, mint Epialtészt, aki a Thermopülainál harcoló spártaiak hátába vezette a perzsa különítményt. Viszont ismernünk kell a tényeket: tudnunk, kik és mit csináltak.

 

Végül is a nemzetnek, bármily föllengzősen hangozzék is, csakugyan van emlékezete. Persze olyan, amilyenné a hatalom alakítja; nálunk általában a hazugság klasszikus hármasával: állítással, tagadással, elhallgatással. Gondoljunk Görgey Artúrra, aki Illyés drámájában (épp a Rákosi-nóták idején) egymaga buktatta el dicsőséges szabadságharcunkat, puszta karrierista gőgből. Vagy Károlyi Mihályra, aki az 1919 és 1945 közti propaganda szerint egymaga hozta ránk Trianont, újabban meg – a bárgyúságot szaporítva, ha még lehet – az antant, a román hadsereg és Horthy minden erőfeszítése ellenére Kun Bélát is. S az elhallgatottak közt gondoljunk Eötvös Józseftől Jászi Oszkárig (és lassan Bibó Istvánig) azokra a magyar gondolkodókra, akik ellene mondtak a hatalmi hazudozásnak.

 

Húsz éve hirdeti minden kormány, hogy nyilvánosságra hozza a titkos anyagokat, hogy kik voltak a beszervezettek és a beszervezők, s mit csináltak. Miközben az 1948 óta eltelt évtizedek sajtó, könyvkiadás, rádió, majd televízió révén nyilvános dokumentumait – ha a hatalom eszközeivel nem is titkosítják – hagyják titkosodni.  Annál is inkább, mivel az utóbbi négy? hat? hét?... évtized immár ádáz indulattal kiátkoztatott a nemzet múltjából – s ezek szerint az emlékezetéből is. Pedig nevet éppoly kártékony ostobaság letagadni, mint korszakot; mondjuk, a régi nótákra visszatérve, Rákosiét. Aki akkor élt, ha szerette, ha gyűlölte, bejárt a munkahelyére, hozzászólt vagy sunyított a Szabad Nép félórán, felvonult, énekelte vagy elviselte a mozgalmi dalokat, békekölcsönt jegyzett, sorban állt tojásért (pláne húsért!), hallgatta a kolhozdobozt vagy a Szabad Európát, mesélte a vicceket, és amint tehette, bezárkózott a magánéletébe. Benne volt a korszakban, része volt.

 

Ha ezt letagadjuk, hamarosan naponta írják majd át hatóságaink a közelmúltnak hol ezt, hol azt a napját, s a távolabbinak hol ezt, hol azt a korszakát. S akkor orwelli szereplők leszünk – mint nemzet.

 

Ha szerencsés fordulatot véve szakítunk a rossz hagyománnyal, a hajdan nyilvánosan szerepelt nevek és művek ismételt nyilvánosságra hozása – ádáz indulatú átkozódás nélkül is – valamiféle pellengérre állítás. Ám ennyit a szereplőknek a hajdani dicsőség és/vagy honorárium fejében illik elviselni.

 

A nemzet emlékezete az archívumokban lakik. Az archívumokban pedig legyen rend, és ne legyenek rejtett fiókok.