Liget.org   »   2012 / 6   »   Nacsinák Gergely András  –  Törékeny szimmetriák
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2518
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

"A hitközség tanácsai ezennel közhírré teszik: az angyalok ítéletével anathéma alá vetjük, utáljuk, elátkozzuk és kirekesztjük Baruk D’Espinozát, az egész szent közösség hozzájárulásával, szemtől szembe a szent könyvekkel, amelyekben 613 szabály foglaltatik, kimondva ellene azt az átkot, amellyel Illés próféta sújtotta a gyermekeket, s mindamaz átkokat, amelyek a Törvény könyvében le vannak írva. Legyen átkozott lefektében, legyen átkozott fölkeltében; átkozott elmentében és átkozott megjöttében. Soha meg ne bocsásson neki és reá ne tekintsen az Úr... töröltessék el az ő neve az ég alatt. (...) Ezennel figyelmeztetünk mindenkit, hogy senki élő szóval ne beszélgessen vele, sem írásban ne érintkezzék; hogy senki ne tegyen néki semmi szolgálatot, ne lakjék vele egy födél alatt, ne lépjen hozzá négy rőfnél közelebb, s ne olvasson el semmi írást, amelyet ő diktált, vagy a saját kezével írt.”  (Az amszterdami zsidó hitközség határozatából, 1656.)

 

Arany köd száll az alkony ablakába.

Csak a megszokott kézirat dereng fel

az asztalon, már tele végtelennel.

Valaki istent képzel a homályba.

Egy ember istent teremt. Egy zsidó,

sárgászöld bőr, nagy bánatos szemek,

viszi az idő, ahogy a folyó

viszi árján a ráhullt levelet.

Mit számít? Az ördöngös nem pihen,

istent gyúr kényes geometriából,

a puszta szavakból istent kovácsol

betegsége mélyén, a semmiben.

Része a legpazarlóbb szerelem lett,

az, amely nem is vár viszontszerelmet.

 

Borges két szonettet is írt Spinozáról. Mindkettőt Somlyó György fordításában ismerjük, és mind a kettő olyan, akár a szépen csiszolt kristály. A gondos szerkesztés akár tiszteletadásként is felfogható Baruch avagy Benedictus Spinoza előtt, aki kristálylencsék csiszolásából tartotta fenn magát, hogy szellemi és anyagi függetlenségét megőrizhesse. A filozófiájából, azt hiszem, sohasem értettem egy árva szót sem. De a két szonett révén, amelyeket rendre elmormolok magamban hosszú délutánokon, mégis úgy rémlik, mintha ismerném. Az alábbiak tehát egyfajta tiszteletadásnak is tekinthetők Borges Spinozája előtt, aki Isten tudja, hány lencsén és tükrön át nézve lehet megközelítően azonos az eredetivel.

 

A zsidó, áttetsző finom kezével

csiszolgatja a homályban a lencsét,

hideg az este, tele rettegéssel.

(Az esték mind olyanok, mint az esték.)

De mintha nem is törődne a kézzel,

sem a jácintokkal a gettószéli

kertben ez a méla férfi,

aki világos útvesztőbe kémlel.

Hírnév nem zaklatja: álomban látott

tükörkép, mely tükröz egy másik álmot;

s a leányzók riadt szerelme sem.

Mítosztól, hasonlattól végre ment lett,

egy nehéz lencsét csiszol: végtelen

térképét a minden csillaggal Egynek.

 

Mindkét vers alaphangját ugyanaz a mély dallamú szó határozza meg: a penumbra – „félhomály”. A napnyugtát követő, egyre halványuló derengés, percről percre mélyülő szürkület. Itt azonban valahogy mégsem hajlandó kihunyni ez az égboltozatról visszaverődő fény, a világosság utolsó maradéka; hanem mintha állandósulna, mintha ez a ház örökké ott, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti zónában állna, ahol soha nem sötétedik be teljesen, és soha nem virrad. Egy-egy halovány fényforrás „dereng fel” csak ebben a félhomályos szürkületben: itt egy kézirat, ott egy furcsa, álombéli labirintus rajzolódik ki tisztán. De kezdjük az elején. Mégpedig ezekkel az enigmatikus sorokkal:

 

Las traslúcidas manos del judío

labran en la penumbra los cristales.

y la tarde que muere es miedo y frío.

(Las tardes a las tardes son iguales.)

 

 

A zsidó áttetsző kezei

dolgoznak a homályban a kristálylencséken.

s az est, mely haldoklik, rémült és hideg.

(Az esték az estékkel egyenlők.)

 

 

Azaz nem is maga „a zsidó” dolgozik a lencséken (egyébként nem tudni biztosan, miféle lencséket csiszolt Spinoza: nagyítóüveget, szemüveglencsét, netán messzelátókhoz való kristályokat) – hanem csak „a kezek”. Ő maga, hasonlóan a fényhez, jelen van, de csak úgy, mintha nem is volna ott: arca, figyelme, tulajdonságai és ismérvei mind szétoszlottak, felolvadtak a mélyülő sötétségben. Még lassú haldoklását, kihűlő testének hidegét is (Spinoza tüdőbajban halt meg, negyvennégy évesen) átadta az estnek; ezért most abban testesül meg az őt béklyózó baj és rettegés, amely mintegy kívülre került, s most ott van a hűlő levegőben, megsűrűsödő árnyékok között: őt magát már nem érintheti és nem is zaklathatja semmi. S a tarde, az estébe forduló, hideg késő délután szenvtelenül és hűségesen felitatja ezt az „őt”, ezt az üvegnél törékenyebb Baruch Spinozát. A lencsékben pedig megsokszorozódnak az esték, akár a szembefordított tükrök közt a tárgyak: egyik a másikkal egyenlő, megfelelnek egymásnak, felváltják egymást, észrevétlenül. A kéz is áttetsző már, mint az alkonyat; mint a kristály, amelyet csiszol. A lencsék olyanok, mint a lencsék.