Liget.org   »   2012 / 7   »   Reményi Tibor  –  Halál a házban
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2536
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nem lett volna közügy a néni halála, ha a lánya nem harsogja tele a házat fájdalmával. Fájdalmával vagy veszteségével?

 

Az elhunyt idős asszony ugyanis magával vitte 120 ezer forintos nyugdíját, amit az utolsó hónapokban a lánya vett fel.

 

Százéves, józsefvárosi, kétemeletes, körfolyosós bérház, kívül omladozó vakolat, belül rozsdaette, kovácsoltvas lépcsőkorlát, amely most is dicséri a mester keze munkáját. A betonkockákkal fedett, szűk udvar közepén hatalmas gesztenyefa, lombja túlnyúlik a ház tetőgerincén is.

 

A 2. emeleten lakott a család. Az asszonynak sem volt már állandó munkahelye, de mindig keményen dolgozott valahol. Alkalmi takarítás, gyerekőrzés, piaci rakodás, efféle. Élettársa évek óta munkanélküli, amúgy is keresőképtelen, pár nappal korábban jött ki a kórházból, vonszolta magát, csontsoványan támasztotta a gang vaskorlátját. Fura pasasnak nézték a szomszédok, leginkább az asszony kitartottjának. Visszataszító udvariassággal, tolakodva köszönt mindenkinek: „keszcsókolom” , „tiszteletem”, és furcsa vigyort ragasztott züllött arcára. De különben senkinek sem ártott és senkit sem zavart. Részegen olyan bravúrosan merev járással lépkedett a fal és korlát között lavírozva, mint egy cirkuszi egyensúlyozó. Csak a párjával perelt, s az kihallatszott, mert a konyha a körfolyosóra nyílt.

 

A lakások zömét megvették a lakók vagy az ingatlanüzérek, csupán 3-4 önkormányzati bérlakás maradt, ezek egyikében lakott az asszony élettársával. Néha nagy társaság jött hozzájuk, literes boros üvegekkel, s ilyenkor megesett, hogy a kapatos vagy tökrészeg vendégek éjféltájt indultak haza, végigcsattogva a lépcsőházon. Előfordult, hogy egyik-másik szomszéd megelégelte a hangoskodást – ám ha szólt valaki, ők nagy tisztelettel, meghunyászkodva kértek elnézést. Eltúlozták a bocsánatkérést is, mint a köszönést.

 

A lakók többsége eleve lenézte, aki nem saját tulajdonú lakásában lakott, hanem az önkormányzat által kiutalt bérlakásra szorult. Annyi pénze sincs, hogy megvegye 8-10 millióért azt a nyavalyás 40-50 négyzetmétert! Sőt, ha benne lakott már, jóval kevesebbért, és részletre. Aki nem tud saját fészket teremteni, gyanús, biztosan nem dolgozott, elitta vagy elkótyavetyélte jövedelmét!

 

Reggel kilenc tájt hosszan, erőszakosan csöngetett a tenyeres-talpas asszony az egyik lakásba. Hadd telefonáljon a mentőkért, fulladozott, az édesanyja nagyon rosszul van… A szomszéd alig értett valamit az artikulálatlan jajongásból – miért tőle akar telefonálni? Van mobilja, hallották eleget a gangkorlátnak támaszkodva fennhangon csevegni. Lemerült? De persze beengedte a nőt, és maga billentyűzte a 112-t, mert az asszony annyira remegett, hogy erre is képtelen volt.

 

–Jöjjenek gyorsan! …még az éjjel jól volt, de most nem mozdul… parkinzonos… és sebes a lába, gennyezik… igen, ja, bocsánat, 78 éves, igen, mondom a címet... csak siessenek!

 

A szomszédék nyugtatták a zokogó-rázkódó asszonyt, ő meg csak azt hajtogatta: ugye, nem hal meg? Ugye, mindjárt jönnek a mentők? Az EKG-ja múlt héten nem volt valami jó, de az éjjel nyugodtan aludt… Ugye, jobban lesz?

 

Tudta-e, amikor csöngetett és zokogott, hogy anyja már nem él?

 

Fél esztendővel korábban az egész ház láthatta, amikor magukhoz vették a magatehetetlen, beszédképtelen, özvegy idős asszonyt. Az előrehaladott Parkinson-kóros nénit eztán a lánya gondozta – feltűnő gyöngédséggel. A beteg nem tudott mozogni, beszélni, félrebillent fejjel ült a használtan szerzett tolószékben. A görcsbe zsugorodott izmok még látni engedték, hogy valaha szép volt. Nyöszörgött, és keserves erőlködéssel préselt ki magából valami sípolást.

 

– Fáj?

 

A lakók ámultak az asszony türelmét látva – ezt igazán nem feltételezték róla. Tisztába tette anyját, etette, beadta a gyógyszereit, mosott rá és gügyögött neki. Ha sütött a nap, kitolta a gangra, a fény felé fordította a béna arcot, és elnézést kért a mellette lakóktól, hogy eltorlaszolja a folyosót, pedig bárki kényelmesen elfért a kerekes szék mellett.

 

– Kell a maminak a friss levegő, jól bebugyoláltam a plédbe, ugye, így nem fázik meg?

 

Volt, hogy segítséget kért egyik-másik lakótól, és tolókocsistól levitte a nénit az utcára „sétálni”, hadd lásson kicsit a városból, tett vele egy kört a háztömb körül, majd újabb segítséggel visszacipelte a második emeleti lakásba. Mióta ellátta az anyját, legalább tíz kilót fogyott.

 

– Éva, nagyon szép, ahogyan az édesanyját ápolja!

 

– Hát mi mást tehetnék? Az édesanyám! Kötelességem is... és hát ahogy tudok…

 

A mentősök akkor negyedórán belül kint voltak. Érkezésük után őrült üvöltés verte fel a házat.

 

– Jaj Istenem, meghalt az anyu…!

 

Az asszony magánkívül volt. A lakók kiszaladtak az eszeveszett jajveszékelésre, de nyomban pusmogták, hogy ez nem őszinte fájdalom, hiszen számíthatott rá – minek túljátszani a tragédiát. Találgattak és kombináltak. Hónap közepén már felvette a mama nyugdíját, igaz, a temetésre is kell.

 

A mentősök erősködtek, hogy higgye el, nem szenvedett, egyszerűen elaludt. Beadtak volna egy nyugtató injekciót, de csak tablettát fogadott el.

 

Az orvos megállapította, hogy a halál két-három órája állt be, s hogy az elhunyt szíve megállt. A szív mindig megáll. Előbb még lüktet, szabályszerűen összehúzódnak és elernyednek a sima izmok, azután nincs tovább, ellaposodik a hegyes hullámgörbe.

 

Az élettárs némán asszisztálta végig a mama halálát. Szerencsétlenül téblábolt a mentők és a halottszállítók között. Talán érezte, hogy útban van, s hogy nemsokára őt is így viszik el.

 

A halottszállítók érkezése előtt az asszony újra csöngetett annál a szomszédnál, ahonnan a mentőkért telefonált. Kérte, hogy felhívhassa a fiát.

 

– Meghalt az anyu. Gyere ide, amilyen hamar tudsz! – és dadogott még valamit, hogyan történt.

 

A szomszéd megkérdezte, van-e testvére, más rokona.

 

– Testvérem nincs, nem is volt, most már csak a fiam van. Az apu fél éve halt meg. Mi lesz velem az anyu nélkül?!

 

A halottszállítók formaruhája hasonlított a mentősökéhez. Félig nyitva maradt utánuk az ajtó, és kihallatszott az asszony jajongása.

 

– Éhen fogunk dögleni!

 

Hát mégis a 120 ezer nyugdíjat sajnálta?!

 

Vagy mégis az anyját? Az ápolást és törődést nem lehetett fél éven át megjátszani. Ilyen számító nem lehet.

 

Harmadnap reggel tiszta feketében mutatkozott, idő kellett, hogy mindent beszerezzen – talán festett a ruha? Hagyományos, tökéletes gyász. A cipő, a harisnya, a nadrág, a blúz, a pulóver, a felső kabát és a sapka, minden egyformán matt fekete. Pedánsan.

 

– Képzelje, a bonctanon már intézkedni akartak a köztemetésről, az önkormányzat költségén. Még jó, hogy közbe tudtam avatkozni... hát mit gondolnak?!... volt az én anyámnak hozzátartozója. Elég, ha megadják azt a segélyt, amit igényeltem… – úgy mondta, hogy mások is hallhassák.

 

Maradt tehát pénze a temetésre.

 

A tágas földszinti lépcsőforduló alá halmozott kiselejtezett bútorok közé került a néni átázott sezlonja, a vastag habszivacs, a foltos paplan, viszont felfedezett ott egy nem túl rossz állapotban lévő széles heverőt.

 

– Ez valóságos ajándék most nekünk! Ágyunk sem volt, a földön aludtunk egy ócska matracon...

 

A hagyatéki tárgyalásra el sem akart menni, csak megijedt az idézés szövegének szigorúan hivatalos hangjától. A fia elkísérte. Az adategyeztetési formaságok után kissé ünnepélyes stílusra váltva ismertette a közjegyző a végrendeletet.

 

Végrendelet? Miről? Kinek? Ez valami tévedés.

 

Néhai nagybátyja, anyja gyermektelen testvére végrendelkezett: a férfit megillető kárpótlási jegyek befektetéséből származó, folyó értéken 10 millió forint mint egyedüli örököst ezek szerint őt illeti. A pénzt azonnal felveheti, vagy az esetleges pénzpiaci értékesítéséről egyedüli tulajdonosként neki van joga rendelkezni.

 

Az egyetlen feltétel, amit annak idején az örökhagyó kikötött, hogy húgát a lánya ne adja öregotthonba vagy elfekvő kórházba, hanem maga ápolja az utolsó óráig.