Liget.org   »   2012 / 7   »    –  Fénycsóva lobbant I.
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2538
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás
FÉNYCSÓVA LOBBANT címmel készülő antológiánkban versek, festmények és a versekhez kapcsolódó lírai jegyzetek idézik meg a fényt – a hajnali derengést, a reggeli fényeket, az erős déli napsütést, az alkonyt, a hold látványát, a csillagokat – s mindazt, ami a fénnyel, vagy a fény hiányával összefügg: az árnyékot és a fotót, a szivárványt, a délibábot és a lámpát, a sötétséget, s persze a gondolat világosságát meg az ember metafizikai sóvárgását. Ebben és következő számainkban – a kötet megjelenéséig – ízelítőket közlünk.



Czóbel Minka - CSILLAGOK

Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett táncát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.

Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja.
Nevemen szólítnak, halkan rám nevetnek
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.

Már kézen ragadnak –
ím, a túlsó végről
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.

Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég s föld újra éled
– Nem, még nincs ideje –
ismét tart az élet.


Van úgy, hogy szikrázóan ragyognak, máskor meg mintha folpack mögül kandikálnának. Ezt Etele mondta egyszer, melankolikus hangulatban. A Tisza partján, hol másutt is, persze. A hajdani temető fölött, amire a lakótelep épült, éppenséggel sejtelmesen fénylettek. A Holdnak udvara volt, sárgán derengő, a fejem fölött a faág csontvázkezet rajzolt erre a pasztellszín háttérre. Mi tagadás, megborzongtam. Gödröket és betonvasakat kerülgettem. Érzésből. Szemem a csillagos égen. Talpammal találgattam, merre lehettek egykor a sírok, mikor lépek csontra, szilánkra, mikor egy darabka foltra, ami valaha egy lélekről szakadt le, miközben ama lélek elhagyta ideiglenes szállását, a tetemmé lett testet. Nem léptem, nem tudom. Gödrök, betonvasak, lakótelep épül.
Halál helyén ismét tart az élet…

BENE ZOLTÁN



Vajda János – AZ ÜSTÖKÖS

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!...


„Jöjjön ki, üstökös van az égen!” – kiabált be Vajda János a háziúrhoz 1882 egy szeptember végi éjjelén. Ő és felesége, Bartos Róza – aki naplójában megörökítette az esetet – már hosszabb ideje a Múzeum körúti ház udvaráról figyelték az égi tüneményt. Vajdát, szokásához híven, elragadta a határtalan lelkesedés: „férjem kinyitotta az ablakainkat tárva és az ajtókat, ide-oda rohant, folyton be- és ki az udvarba, éppen az udvar közepén volt az üstökös, a szobáink, az egész lakás vakító ezüstös fényben úszott...” „Már alszok – morogta a háziúr –, egye meg a fene az üstököst”. „Dögülj (sic!) meg, te spiesbürger (nyárspolgár) a pénzeden!” – kiabált Vajda, és szaladt vissza gyönyörködni. Az eredetileg 1882 II jelöléssel ellátott kométa ma a C/1882 Rl katalógusszámot viseli, és „Cruls” néven tartják számon. A csillagászok szerint (mondják, ez ama ’nagy’) ez volt az eddig feljegyzett legfényesebb üstökös. Vajda már le se feküdt, s délelőtt 10 órára készen volt a verssel.
A keletkezés körülményeiből semmi sem került a tizenhat soros költeménybe – legfeljebb a háziúr spontán közönye húzza még jobban alá a mindenütt egyetlen, idegen szerző örök „társtalanságát”, „boldogtalanságát”. A roppant fénycsóva mintha az egész verset bevilágítaná. Nincsenek sötét sarkok, homályos zugok: Vajda szokásos önelemző, „analitikus” technikáját alkalmazza. Bár az „én” a maga közvetlenségében csak a harmadik versszak legvégén bukkan fel, a költemény két szempontból is önértelmezés: egyrészt közli velünk, hogy az üstökösben, mint a végtelen magány jelképében önmagát látja, másrészt ezt az értelmezést beleírja a versbe (s ennél didaktikusabban talán nem is lehetne): Szomoru csillag, életátkom képe. / Sugár ecset, mely festi végzetem.

A költőiség itt épp nem a rejtőzködésben van. Hiszen a szerző megtehetné, hogy – mint az első három versszakban – csupán az üstökös leírását adja, s csak halvány jelzések sejtetik: lássuk meg az ellentétet égi végtelenség és földi végesség között, mi vegyük észre a párhuzamot visszatérés, forgás, keringés, változékonyság és az egyenes vonalú, rohanó, örök társtalanságra, boldogtalanságra elrendelt, végzetes, elátkozott életpálya között. Vajda azonban egy közvetlen vallomásban: én neked hódolok, megszólítja az üstököst, s a szépen formálódó szimbólumot allegóriává bontja szét. A „csillag” a gyermekeit sirató, kővé merevedő Niobévé válik, s így az első sorban említett uszályról visszamenőleg kiderül, mindvégig női alakot sejtetett. De a férfias, egyenes vonalú, a végtelenséggel versengő, magányos rohanás és a nőiesnek tekintett lobogó gyász és szomorúság mellett az üstökös magába olvasztja a Művész képét is, aki sugár ecset.
Így a vers végére mintegy kettéhasad: egyszerre ábrázoló és ábrázolt, ecset és kép.
A magány épp e kettősség révén lesz teljes: az egyértelmű, már-már darabos nyelven az életátokról szóló vallomás attól válik komollyá és hitelessé, hogy még az ábrázolás eszközében is önmagát látja. Végképp magába zárul; mindvégig csupán önmagát képes ábrázolni önmagával.

KÁLLAY GÉZA



Petri György - EGY FÉNYKÉPRE, AMELYEN KEZET RÁZNAK
(1948. június 12.)
(Rekviem a magyar demokráciáért)

Hogy nem lehet?
Inkább azt írnám: nem helyénvaló
gyűlölet nélkül gondolni Reá.
(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –
de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,
hogy a szabadság szent szavát ajkamra
parancsolólag többé nem veszem.)

Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt
utálattal reá – mivel halott, és
halottabb nem lehet már.
Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.
Még hamvait sem
fogadta be e föld (ha jól tudom).
Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta
– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.
Viseljük el, oly sok más rossz után:
ez sem fog megbűnhődni semmiért.
Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót:
az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó
ártatlan áruló kézfogását:

A vaku
felfényleti tökfejét
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak
(emlékét össznépi felejtés őrzi),
csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan,
ennenbuzgalmú áldozatnak is,
ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.
Megtekinthető – éles rendőri fényben –
rá rossz fényt vető félszeg mosolya
az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –
gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,
zakóján a három gyanúsítottgomb
s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.

Fáj mondanom: mindközösen utálom
a foglyot és a foglárt.
A sanda ravaszság
s a fontolva halódó hülyeség:
ugyanegy ütemre skandálható
változatai az álokosságnak.

Két megtöretett,
bepiszkolt
kéz egymást rázza.
Egy áramkör
reszketteti a közös gyávaságot.
Két handlé rázza
egymás nyirkos kezét.
(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)
Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.
Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.


A dátum tiszta, akár a szikével elvágott mozgatóideg mikroszkóp-metszete: demokrácia volt-nincs, börtönök, akasztófák lesznek. 1948. június 12-én (a könyvhéten) egyesül a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt: létrejön a Magyar Dolgozók Pártja. Ezt pecsételi meg Rákosi Mátyás (1892–1971) és Szakasits Árpád (1888–1965) kézfogója.
Hogyan lehet minderről írni három évtized után?

Rögtön bökkenő a két (amúgy egyaránt korpulens) fél közötti súlycsoport-különbség. Az egyik pár hónapig köztársasági elnök volt, utóbb különféle sóhivatalok díszfeje – a másik az ország teljhatalmú ura, akinek arcképe minden intézményben virított, akiről dicsőítő verseket-novellákat-dalokat írtak, s emlékét össznépi felejtés őrzi.

Rákosival kell tehát indítani a verset: a költő számot ad róla, indulattal és mégis elégikusan, a gyűlölettől a megokolt utálatig (József Attila szavai), s a múltak könyörületes elviseléséig. Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót: fordul második harmadába a vers, s innen a pontosságra van parancsolólag szükség. Az ismert fényképen csakugyan szembeötlő Rákosi felfénylő tökfeje, esetlenül röltex-méretre szabott zakója, Szakasits félszeg mosolya, olcsó OTI-szemüvegkerete, szürke gyanúsítottzakója. És – bár a fényképen az ifjú Marosán áll mögötte – pontos a nyílni kész zárkaajtó: Szakasitsot 1950-ben életfogytiglani börtönre ítélték; 1956 márciusában szabadult. A vers harmadik harmadában azután a keserű ítélet keményre kalapált képei (Egy áramkör / reszketteti a közös gyávaságot.) s a rezignált következtetés (Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.)

A szokvány átkozódástól mentes, kegyetlenül őszinte vers.
Hozzon rá feloldást, enyhülést a rákövetkező.

(A kötetben Petri verse után Somlyó Zoltán Forró nyári délutánja következik.)

MESTERHÁZI MÁRTON



Emőd Tamás – BOLYAI

A könyvesház kék ablakából látni,
Hogy jön az est az országúton át –
Ködöt füstölnek, párát eregetnek
Künn a kémények és benn a pipák.
A polcokon ó-könyvek díszelegnek,
Sok titkos írás, ábra, jel, betű.
S a csillagok szigorú mesterének
Arcára hull az alkonyi derű.

A hold kisüt. Kopernik barna képe
Mosolyog most a homályos falon.
Sárga pergamen, lúdtoll, lila ténta:
Pár tompa folt az íróasztalon.
A hold ragyog. Bólongat már a bölcs agg,
A kemencében is szunnyad a szén,
S a vén magyar szent lelke áthajózik
A csillagok és számok tengerén.


Tegyük fel, nem tudjuk, ki az a Bolyai János, és azt sem, ki az a Kopernikusz (arról pedig végkép fogalmunk sincs, ki Emőd Tamás). Ha sikeresen elértük ezt a nemtudást, képzeljük, hogy valami egészen más címet adott versének az ismeretlen költő. Innét már nagyon könnyű lesz megérkezni ebbe a versbe, ezen az országúton. Vastag falú, ismerős házhoz, amelyet valamely nagyon távoli ősünk építtetett, s azóta ki tudja, hány generáción keresztül öröklődött ránk. Minden a helyén van: pipa, könyvek, lúdtoll, tinta, kemence, a közeledő este, a hold. Nem, talán csak a ragyogó hold nincs a helyén. Amit ebben a versben látunk, kicsit más hold, mint ami ránk öröklődött (mert az igazi hold éppúgy a stafírung része, mint a párnaciha). Ez a hold úgy ragyog, hogy megvilágítja a könyveket, s értelmet nyernek a titkos ábrák, jelek, betűk. Mosolyogni kezd Kopernik a falon, Bolyai pedig bemutatkozik, és egy kis pipázásra a szobába invitál. Nem haza érkeztünk tehát, de jó itt. Kicsit meghatódunk a vén magyar szent lelke közvetlen közelében, amit csak éppen illedelmes mértékben mutatunk ki. Pipázunk csendben. Mindenki a gondolataiba merül. Bolyai csillagokon és számokon mereng, mi Emőd Tamáson.

PETRIK IVÁN



Rákos Sándor - PÁR FÉNYES ÓRÁT

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még
fény maradj a szememben
nap hősugárzó korongoddal
még egy kicsit melengess engem

nem is nem is egy csorbítatlan őszt
hiszen az hosszú évszak
kegyetekből árnyéktalanul
pár fényes órát szeretnék csak

költözőmadárként lebegve
fürödnék a végső sugárban
s érezném amíg zuhanok
vállam fölött kinyílni szárnyam


Fohász két életre-halálra vívott „csörte” között, melyet a betegágyához láncolt költő az öregedéssel és a kikerülhetetlen elmúlással vívott. Noha a Parkinson-kór alattomos támadása ellen védtelen volt, emlékei és képzelete segítségével próbált szabadulni kiszolgáltatott helyzetéből. A zebegényi nyári lak és a kert – ahol minden fűszál, bokor, fa és építmény ifjúkorára, a természet kiszámítható-megnyugtató rendjére és nyírségi szülőházára emlékeztette – utolsó menedékként várta a hetvenéves költőt. Remélhette, hogy a versihlető újratalálkozással némi haladék is kicsikarható a végzettől, hiszen a hősugárzó és a pólyaként rácsavart pokrócok már nem lobbantják föl az ifjúság tüzét, amely egykor kazánként fűtötte belül. Régóta készült a halálra – egy asztrológiai jóslat szerint 1973-ban kellett volna meghalnia. A Csörte című 1991-es kötetben megjelent vers idején már csaknem két évtizeddel élte túl a jövendölést. Mégsem tágított tőle a közelgő pusztulás előérzete, mivel Füst Milán tanítványaként, a betegségeit gondosan lajstromozó mester hipochondriáját is magáévá tette. A testi elszakadást a földi világtól a hatvanas évek óta a madarak költözésének képével ábrázolta: „Madárnak kellett volna lennem / és elröppennem. / De kő vagyok, ólommal erezett. / Ólomszárnyon lebegek.” (Önarckép, 1953–1964). Sorsa azonban a havas télhez kötözte: „Kálmánházán huszonegyben” Katalin napján született, s halála is a „csikorgó tél” fagyos évszakára esett, 1999 karácsonyán.

VALACHI ANNA



Kormos István - VILLÁMLIK


Az előbb még
szikrázott a nap,
fején felleg:
sötét tótkalap.

Birkák gyapja
esővel teli,
nagykés a levegőt:
gyapjúszag szeli.

Gábriel főangyal
bokája dörren,
bugyborékoló pohár
kertasztalon csörren.


Zápor után vagy közben vagyunk? Ez nem világos, de ami a vers feszült csendjében megragad, az a tömör ábrázolás ereje. A 22 éves Kormos költészetének mesterdarabja ez: 1945-ben keletkezett, hogy két esztendővel később a Dülöngélünk című bemutatkozó kötetbe kerüljön. A költővé felnövekvő ifjú napszámos-ivadék nagy élményei közé tartozik a népdal egyszerűsége és József Attila absztrakcióra hajló, kristályfényű fogalmazásmódja. „Tizenhét éves koromban, amikor még nem is sejdítettem, hogy valaha írni fogok, körülbelül kétszáz József Attila-verset tudtam kívülről” – vallja meg A vasmozsár törője alatt című önéletrajzában. Vád című kései versében pedig a költő emlékét a hamis kisajátítóktól védve írja: „szégyellhetem, hogy törvényes rokon / a vérén tiveletek osztozom”. A mi versünk valóban J. A. törvényes rokonának mutatja K. I.-t: József Attila-i a láttató szűkszavúság, a képek tapintható és illatozó anyagszerűsége. De hasonlóan fontos a dísztelen rímekkel dolgozó, egyszerű szerkezet, amely viszont a népdalé. A kettő együtt – és persze a fiatal Kormos máris minden feleslegtől mentes írásmódja – adja a vers varázsát. A sötét tótkalapot József Attila is írhatta volna („mint méla tót a tutajon”), mégis tökéletesen kormosi fordulatként hat. A nagykés a levegőt: / gyapjúszag szeli valóban metsző érzékletessége szintén az elődre mutat, Gábriel főangyal megjelenése azonban Kormos legsajátabb stílusjegye: a természeti jelenségek értelmezésébe az égieket belekeverő gyermeki-profán játékosság későbbi lírájának is visszatérő motívuma.

CSENGERY KRISTÓF