Liget.org   »   2012 / 8   »   Petrik Iván  –  Mire idáig ért
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2552
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Esetleg mellékelve egy üres papírlapot magyarázatul.

J. D. S.

 

Rendszerint a Ponte Sisto összefirkált kőkorlátjai között, a mindig síkos macskaköveken sétált át a folyó másik oldalára. A platánsor megnyugtatta a műemlékektől végsőkig irritált szemét, de a hídon és közvetlenül a part mellett, a Salustri összekevert nevével jelölt téren kikerülhetetlen, heverésző koldusokba ütközött. Visszafordult volna, ha az ellenkező irányban biztosan tud egy utat, ahol a tolakodó történelem és a tolakodó nyomor földi harmóniája nem fojtogatja ennyire kíméletlenül. Sajnos, nem ismert ilyen menekülő útvonalat. Mire idáig ért – egyrészt a folyón túlra testi valójában, másrészt a kétségbeeséshez gondolataiba mélyedve –, felderengett benne egy hétköznap reggel távoli hazájában, egy közepesen fejlett, nem túl nagy városban, ennek megfelelő technikai színvonalon álló lakásban, ahol kopott hűtője üresen állt, s kénytelen volt reggelire vacsoramaradékot, hideg körömpörköltet fogyasztani. Azaz meglegyintette a rosszullét fenyegető érzése, mint egy évődő, játékos pofon. A pékségek túl erős illatai (ezek a mindent átható, mindenhova befurakodó szagok) felkavarták gyönge gyomrát. Esett, mint télen szinte mindig, és így estefelé meleg tengeri szél kapott az arcába. Nem tudta megszokni, és ezért nem tudott igazán örülni ennek az éghajlatnak (mert a meglepetésekért is csak a második pillanatban, elszenvedésük után rajongunk – mondogatta mindenkinek, aki búbánatos ábrázata miatt kérdőre vonta). Unottan bandukolt a barátságos színekben omladozó házak csepergő ereszcsatornái alatt, és az utolsó pillanatban balra fordult, hogy elkerülje a Piazza Santa Maria in Trasteverét. Ez ugyan jó nagy kerülőt jelentett, de megkímélte számos keserves élménytől. Üresebb, közömbösebb késő délutánba sétált így a furcsán összekeveredett apró utcákon. Mindent elviselhetetlenné tudnak tenni az emberek, még azt is, ami igazán szép − ezzel mentegette magát az érthetetlen kitérő miatt. A Lungarettán, a San Gallicanón, és a Fratte di Trasteverén fordult vissza a helyes irányba. Innen már csak két sarok a San Calisto bár, amelyet szinte kizárólag lecsúszott félértelmiségiek, művészek, prostituáltak, és prostituáltak szerelmei látogattak, és amelynek ezenkívül legfőbb és eltagadhatatlan érdekessége, hogy már csak itt lehet hallani a környékbeliek érthetetlen, fura dialektusát, amely legkevésbé zavarta minden emberi nyelv közül. A szitáló esőbe tompa fénynyalábokat bontott a bár üvegportálján kiszivárgó belső világítás, s miként kint a tócsákból, úgy verődött vissza némi kísértő fény bent, az egymás fölé hajló arcokról.

 

Ha valahová, hát ide szeretett eljönni néha, na persze, nem a társaság, azaz állandó társai miatt, akikről nem volt ereje eldönteni, hogy ellenségei vagy barátai valójában. Azt remélte, ők is hasonlóképpen éreznek iránta, azaz nem éreznek semmit.

 

Nem emlékezett pontosan, hogyan ismerte meg őket. Egyikük sem tartotta magára nézve kötelező érvényűnek a formaságokat. Leültek, ha megérkeztek, beszéltek, ha volt mondanivalójuk. Valahogy belecsúsztak, beleitatódtak egymás életébe, amikor úgy adódott. Ezért nem tudták kapcsolatukat semmilyen eseményhez kötni, vagy megnevezni akár egyetlen említésre érdemes részletét. Egy asztalnál ültek, nem tudták miért, mióta, meddig.

 

Jordi Reyes spanyol filozófus (ő nevezte magát így, egyébként sportfogadásokból élt meglehetősen szerény körülmények között) ült az asztal fal felőli oldalán, a szemüvegét törölgette, és csak a fejével biccentett köszönésképpen, de, és ez is nagyon valószínű feltételezés volt, lehet, hogy csak közelebb hajolt a lencsékhez, ellenőrizni tisztaságukat. Mediterrán mivoltát meghazudtolva viktoriánus, angol nevelőnő modorában érintkezett az emberiséggel. Oldalvást, az ajtó felőli széken, az érkezőnek félig háttal Venya Harkov orosz emigráns szobrász hevert, mindig ugyanabban a pózban, mintha éppen lecsúszna a földre. Hanyagul megrázta a feléje nyújtott kezet, másik kezével pedig ledöntött egy pohárka pálinkát a torkán. Kitűnő ütemérzékkel rendelkezett, és szinte mindig legalább két dolgot csinált egyszerre.

 

– Uraim! – üdvözölte őket magyarul az új vendég, Csábi Ferenc utcai mutatványos, zenetörténész, gyakorló és gyakorlott éhezőművész. – Itt eszi magukat a fene ma este is!?

 

A másik kettő nem foglalkozott vele, megszokták, sőt, néha élvezték is ennek a semmihez sem hasonlítható idegen nyelvnek a hegyomlásszerű, barbár robaját. Csábi ezt nem tudta, és remélte, hogy kifejezetten bosszantja őket, ezért társalgásuk során több ízben is anyanyelvére váltott, nem törődve azzal, hogy lehetetlenné teszi a megértést. Sört rendelt, és várta, mit tesznek a többiek.

 

Reyes magyarázott éppen olaszul, amit minden bizonnyal egyedül ő tartott a városban annak. Ez a sajátos, csak Reyesre jellemző nyelv a spanyol szavak olaszos kiejtéssel rontott alakjainak kavalkádja volt, mintha egy iskolázatlan olasz hangosan felolvasná a Don Quijotét eredeti nyelven. Annyi mindenesetre kiderült, hogy Harkovot oktatta kelet-európai, elsősorban orosz irodalomra. Venyát szemmel láthatóan nem érdekelte a téma. Az orosz irodalom számára már jó néhány éve egyetlen személyt jelentett: Misa Balunyint, akivel közös albérletben élt, és aki szép, hosszú és unalmas verseket írt arról, mennyire vágyódik Szentpétervárra, jóllehet meg sem fordult a fejében, hogy visszamenjen. Reyes viszont kínosan tájékozott volt a kérdésben, mint általában mindenben. Tudott egy kicsit oroszul, és viszonylag hibátlanul elmondta, bármennyit ivott is előtte, az „Ohota na volkov” című Viszockij-vers első versszakát. Záporoztak a nevek (és tényleg van ilyen eső késő ősszel, a tél elején, amikor a lezuhanó víz csak hideg sarat csinál, semmi mást). Tvardovszkij, Martinov, Szamojlov, Vinokurov. A füst elviselhetetlen sűrűségében már alig lehetett kivenni az asztal túloldalán ülő alakot, különösen azután, hogy Csábi is rágyújtott egy szivarra. Szomorú volt, hogy nem ismeri ezeket a neveket, még akkor is, ha egy rejtélyes kolumbiai forradalmár életrajzírójaként (így tekintett magára azóta, hogy kitiltották az Accademia di Santa Cecilia kézirattárából, így zenetörténeti munkássága váratlan véget ért), ez nem is volt feltétlenül elvárható. Mégis bosszantotta, hogy ez a pökhendi spanyol kioktatja őket. Unalmat erőltetett az arcára, Reyes felé fújta a füstöt, és a kocsma további közönségét vizsgálgatta. Persze csak lopva és felületesen, mert nem tudott elképzelni kellemetlenebb helyzetet, mint amikor ilyen esetben összeakad a tekintete egy ismeretlenével. Ennyire nyilvánvalóan felnyársalódni egy szempár ólmos párájú sugarára: valóságos pornográfia.

 

Végre megszűnt az olasz hangzású spanyol szófolyam. Csábi most a feje fölé fújta a füstöt, és feltűnt a gomolygó, eloszló kékesszürke ködzuhatagon túl Reyes kecskeszakállas figurája, amint éppen pipára gyújt. Jobbján Harkov kis füzetébe rajzolgatott, nyilván emlékezetből, mert látni ő sem láthatott semmit. Harkov jóravaló alkoholista, ha van ennek a kifejezésnek értelme (megkülönböztető jelentése) egy kelet-európai emigráns esetében. Talán nem értette, de semmiképpen sem kedvelte kortársait. Klasszikus formákban gondolkodott. Képtelen volt felfogni, hogy lehet meg egy szobrász kalapács és véső nélkül. Néhány nappal korábban megverte egy kollégáját, mert az arról adott elő, hogy a szobrászat nagy távlatok és lehetőségek előtt áll: új, eddig nem létező tárgyakat, természeti formákat, gépeket, növényeket, emberi szerveket kell megalkotni. Át kell alakítani mindazt, amit eddig a formáról gondoltunk, ahogy eddig ezt láttuk. Harkov a hagyományos formák jegyében letépett bajuszt és véraláfutásos dudorokat ajándékozott a meglepett teoretikusnak. Reyes, talán ennek az incidensnek köszönhetően, kerülte a képzőművészeti témákat. De az irodalmat igazán a szívügyének tekintette, és mindenkit elrettentett hihetetlen műveltsége. Csábinak viszont meglehetősen rossz véleménye volt korának általános műveltség iránti szenvedélyéről. Elhatározta, hogy félbeszakítja a pipáját meggyújtó és újból beszélni kezdő spanyolt, csak még nem döntötte el, hogyan. Tulajdonképpen búcsúzni jött, másnap este elutazik – ez mindenesetre olyan téma, amelyet kénytelenek respektálni. Viszont túlontúl a saját személyére irányítaná a figyelmet, és ettől igaz indulattal undorodott. Úgy szeretett élni, mintha kitalálta volna valaki. Leginkább ő maga, ha ez lehetséges egyáltalán. Vagy még inkább, mintha egy nem túl forgalmas közlekedési csomópontban ácsorogna. Maga sem tudja, vár-e valakit, vagy csak képzeli. Elég ideje van, hogy megnézzen alaposan mindent és mindenkit, s ha úgy tűnik, a környező házakból röhögő szörnyfejek bámulják szánakozva, nem jön zavarba. Ácsorgása megszépíti a világot, a szörnyfejek megkövülnek, és épületdíszekké lesznek. Csábi (ő) kényelmesen ácsorog tovább. És mindezt nagyon komolyan gondolta, azaz nem tudott (képtelen volt) magáról beszélni. Akkor már jobb ötletnek tűnt zavarba hozni Reyest.

 

– Drága Jordi, ne haragudj, hogy szavadba vágok, de szükségem volna a segítségedre. – Kis szünetet tartott, a pult felé fordult, mintha kérdésénél jelentősebb tény elragadta volna figyelmét pár röpke pillanatra, de folytatta. – Egy spanyol, vagy talán katalán költőről kérdezlek. A minap szóba került egy társaságban, és bevallom, én még sohasem hallottam róla. A neve azonban... A hangzása… nagyon, hmmm, magyaros.

 

– Hogy hívják? – kérdezte Reyes azon a hangon, ahogy kórházlátogatók érdeklődnek a beteg hogyléte felől.

 

– Francisco Xabi… – Amint kiejtette az abban a pillanatban kitalált nevet, máris megbánta, annyira ostobának tűnt. Nem szeretett viccelődni, de ha már megengedett magának néha egy-egy tréfát, adott arra, hogy csak ő maga nevessen rajta. Itt és most azonban fennállt a veszélye, hogy Reyes egy gúnyos mosoly, esetleg harsány kacagás kíséretében letolja a színről a túlontúl átlátszó felvetést. De ahogy sakknagymesterek is, váratlan sakkvakságban, ütésbe húzzák a nyertes parti végén a vezérüket, Reyesnek sem tűnt fel az olcsó tréfa. Mint aki néhány haszontalan morzsát söpör le a gallérjáról, szemrebbenés nélkül ugrott át a kérdésen. Pipáját szívogatta, és arról beszélt, hogyan lehet áthidalni az irodalmi közeledésben, közlekedésben akár több ezer kilométert, és hogy egy észt költőnek néha a legközelebbi szellemi rokonai Katalóniában vannak. Ez nem érdekelt senkit. Venya Harkovot olyannyira lefoglalta az anyaggal való küzdelem, szobrászként és emigránsként is, hogy gyakran hitte, nincs az emberben semmi szellemi. Minden lefelé húz, nehezedik, a kő a tökéletesség metaforája, és a cél a kárhozat. Reyes-szel kapcsolatban mégsem voltak fenntartásai, szünet nélküli előadása bármiről, a sosem fogyó szóáradat szivárgó lávafolyamként vette körül őket. Egyszer meg is mintázta, de aztán félbehagyta a munkát. Kinek kell egy Jordi Reyes-szobor, amelyiken ráadásul csak Jordi Reyes nem látszik, mert mindent eltakar egy végtelen szóáradás lavinatömbje?