Liget.org   »   2012 / 9   »    –  Fénycsóva lobbant III.
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2574
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

FÉNYCSÓVA LOBBANT címmel készülő antológiánkban versek, festmények és a versekhez kapcsolódó lírai jegyzetek idézik meg a fényt – a hajnali derengést, a reggeli fényeket, az erős déli napsütést, az alkonyt, a hold látványát, a csillagokat – s mindazt, ami a fénnyel, vagy a fény hiányával összefügg: az árnyékot és a fotót, a szivárványt, a délibábot és a lámpát, a sötétséget, s persze a gondolat világosságát meg az ember metafizikai sóvárgását.

 

A kötet megjelenéséig ízelítőket közlünk.

 

 

Pilinszky János – HARMADNAPON

 

 

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.


Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

 

 

Pilinszky szerint a végső, teremtő nyugalom, az érettség kedvéért még a zsenialitás látszatáról is le kell mondania a költőnek. S ő itt valóban olyan ártatlanul, önfeledő tényszerűséggel használja a nyelvet, mint a gyermekek. A legáltalánosabb főneveket sorolja, de az elemi dolgok megszólítása felér a teremtéssel. Ég, fa, gyökér teljes világgá állnak össze. Ez a világ magában hordozza a költősors súlyos terhét: az emlékezés és az együtt szenvedés parancsát. A hamuszín egeket olyan szem nézi a vers elején, amely látta az emberi történések mélypontját: egy auschwitzi fényképen megörökített foglyokról mondja Pilinszky, hogy „[m]int hamu a szélben, időnként meg-megrebbennek és súlytalanul visszahullnak”. A fák nemcsak a világ összes fáit emelik be a versbe, de az Édenkert fáját is, amelyre immár Ravensbrück iszonyatos szégyene is rátapad. A vers töredék: egy történet végét mondja el. És-sel indítja az események felsorolását: hogy mi volt korábban, közismert. A történések sorba állítását a leggyermekibb kötőszó, az és végzi el. Négyszer hangzik el az első versszakban, s a négy és-en át a hamuszíntől, az élettelentől egyre boldogítóbb reménnyel (egyre rövidebb mondatokban) eljutunk a fényben zengő világ tapasztalatáig. A második versszakot az és kiegyensúlyozottan, a megtalált nyugalom bizonyosságával két egyforma súlyú részre osztja: a második sort s – latinul – a negyediket vezeti be. A mellérendelt mondatok füzérében igen erőteljesen szólal meg a mert, az ok-okozati kapcsolat kijelentése. Ezen a mert-en át az első négy sor jelenéből belezuhanunk a múltba. Ez a múlt örökre meghatározza a jelent: a kegyelem pillanata, a fény s a fénnyel a felzengő világ olyan lehetőség, mely bármikor újra bekövetkezhet.

PÉTER ÁGNES

 

 

Weöres Sándor – A MÁSNAPOS

 


Hol jártam este fény alatt, nagy fény alatt?

Hol láttam nyílni ablakot, nagy ablakot?

Egy férfi, vagy nő ott lakott – hol is lakott?

Hol láttam fénylő ablakot, sötét falat?


Hol lettem részeg? elfeledtem részegen,

a fényre és sötétre még emlékezem,

s hogy ott lakott egy férfi, vagy nő, ott lakott,

mondott egy nagy szót! mit mondott, mit mondhatott?

 

Az ablak izzott, égi villámló ragály,

a fal sötét volt, rejtett kripta szégyene,

testemben tűz volt, sáskajárás és aszály,

fejemben lyuk volt, lyukban vendéglő-zene.


Sajog a bordám, néhány holmim elveszett,

és sírtam, mert egy férfi, vagy nő megrabolt,

vagy tán segített – csak tudnám, kiféle volt?

és mért sírtam? mert fájt? vagy éppen jólesett?


Homály volt, lázas ablak lángolt, mint a kén,

s a többit tudni kéne, mért jöttem haza,

ó jaj, mért nem maradtam ott a fal tövén,

lerogyva lyukas fejjel, mint egy katona.

 

 

A vers ritmusa-zenéje egyszerre érzékelteti a részeg imbolygást, az ittasságról és a másnaposságról szóló otromba viccelődéseket meg a test valódi nyomorúságát, ami elviselhetetlenségig növelheti a szégyent. A tudat éppen úgy homályosul el, ahogy a mozgás darabossá-dülöngélővé válik. A nyelv sem forog; előbb dadogós-tódító szóismétlések idézik meg a neki-nekirugaszkodást – fény alatt, nagy fény alatt; nyílni ablakot, nagy ablakot; ott lakott – hol is lakott –, a részeg próbálkozást, ami szükségképp vereségbe visz: jajgatásba és teljes önmegadásba.

 

A Weöres-versekben oly gyakori szélsőséges pontok közötti dobálódást halljuk-látjuk (az Önéletrajzban például: „élet, mi holt. Halál, mi eleven... Álló öröklét. Pillanatnak élés.“), s nyomban gyanakszunk: talán az egész létezést tömény másnaposságként élte meg a költő. Nemcsak a mitikus csapások – tűz, sáskajárás, aszály –, fény és sötétség, homály és lángolás érnek össze, keverednek-kavarognak, de a húsz sorban kétszer is elbizonytalanított nemiség – egy férfi, vagy nő, ott lakott; egy férfi vagy nő megrabolt – meg a kétségessé tett megrabolt vagy segített; fájt? vagy éppen jólesett is a lét-tántorgásról szól. A lyukas fej fekete lyukként nyeli el a keményen határolt és összeolvadni kész elemeket.

LEVENDEL JÚLIA

 

 

 

Harsányi Kálmán – MINDENEK SIRVERSE

 

 

Itt nyugszik egy marék

Napsugár-törmelék,

Míg vissza nem talál

A Napba,

Életnek a halál

Csak magva.

 

 

A sírfeliratok rendszerint különböznek egymástól, és a katonai temetőkön kívül nincs két egyforma sírhely, fejfa vagy kőkereszt. Talán mert mindez csak az élet erőltetett meghosszabbítása, az élet pedig azoknak az egyszeri és ideiglenes dolgoknak az összessége, amit legtökéletesebben az arc képvisel. Ha már nem látjuk az eleven arcot, legyen arca és karaktere legalább a kőnek és az elfedő földnek. A sírversek is megkísérelnek valami egyediséget csempészni oda, ahol minden megmásíthatatlanul ugyanolyan; végső elemeire bomlott anyag, egyforma csontok és némi por. Az emlékezetben sem történik másképp: legelőször az arc merevedik elmosódott fotóhoz hasonló állóképpé – az arc, ami valaha eleven és változékony volt –, aztán az emlékképek is kifakulnak és elenyésznek: visszaolvadnak a közösbe, nemzedékekké állnak össze, majd századokká és korszakokká torlódnak.

 

Ha egy sírvers a mindenek sírverse, akkor furcsa képződmény: meg sem próbál szavakba kapaszkodva időt nyerni valamely név és alak számára, meg sem próbálja kiélesíteni az emlékezet tekintetét. Inkább megkönnyíti amúgy is egyhangú munkáját. Az egyetemességet pedig úgy éri el, hogy amit a természet végbevinne: a lassú feloldást és lemorzsolást felgyorsítja, hatszótagos zakatolással egyszerre túlviszi a poron, a csontokon, túl a nemzedékeken és korszakokon, de még a fajokon és molekulákon, és a bolygóidőn túl is, oda, ahol csak a fény szilánkjai száguldanak szerte az embernek felfoghatatlan űrben, hang és név nélkül, és mindörökké.

NACSINÁK GERGELY ANDRÁS