Liget.org   »   2008 / 12   »   Kiss Lajos András  –  Gaztett
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=26
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A gaztett nem kell, mert nem jó szó, noha nem a gaztett szó nem jó, hanem a gaztett nem jó. De ha így van, a gaztett is lehet (egy) jó szó. Persze a helyzet ennél bonyolultabb. Mert itt nem a jól ismert logikai problémáról van szó, hogy ti. a zöld szín maga már nem zöld (az efféle problémákat - legalábbis azt mondják, akik nálam jobban értenek az ilyesmihez - a típuselmélet segítségével meg lehet oldani). Én inkább arra gondolok, hogy a gaztett többek között azért jó szó, mert világot megnyitó értelem lakozik benne. Az erkölcsi világrend megformálhatósága is egy gaztettnek volt köszönhető. Káin megölte testvérét, Ábelt, mert Ábel ajándéka jobban tetszett a zsidók istenének. Isten különös preferenciája az emberi értelem számára mind a mai napig meglehetősen motiválatlannak tűnik, de a gaztett gaztett mivoltán ez nem változtat semmit. Mindenesetre a tény, hogy mindannyian a gaztett elkövetőjének utódai vagyunk, folyamatosan arra kényszerít, hogy reflektáljunk a gaztett értelmére. A szó mögött rejtőző jelentés ugyanis korántsem egyértelmű. Érdemes először a gaztett fogalmának magánemberi és hatalmi/politikai megkülönböztetéséből kiindulni. Amíg a gaztett első, mondhatni egyszerűbb változata a súlyosabb köztörvényes bűncselekményeket nevezi meg, s itt a "jó" szó a tett és az elkövetőkkel szembeni általános megvetést fejezi ki (de korántsem mindig), addig egészen más a helyzet az ún. történelmi gaztettek esetében.

    "Ártatlanul nem lehet uralkodni" - hangzik Saint-Just híres, a Konventben elhangzott beszédének címe. Az üzenet világos: a politika szférája bizonyos feltételek mellett kivonja magát a jó/rossz megkülönböztetés bipoláris játéka alól. S bizony, sok szól amellett, hogy a történelmet formáló - általában igencsak véres - tetteket ne nevezzük gazemberségnek, a végrehajtókat ne tekintsük gazembereknek, mert a történelemformálásban, a közgazdaság nyelvén szólva, a mellékhatások úgyszólván elkerülhetetlenek. Azok a gaztettek, amelyeket Otho és Vitellius követtek el az első században, a Tacitus által lejegyzett időben (in actu) még nyilván gaztettek voltak a rómaiak szemében, ma azonban a történelmi szükségszerűség szenvtelen fogalma alá sorolandók. Úgy tűnik, csak a történelmi gaztett ellenfogalmának, a történelmi hőstettnek van újra és újra átélhető jelentéstartalma. A gaztett mintha önmagát semlegesítő belső erővel rendelkezne, ezért teljes jelentését is csak a gaztettet személyesen átélők emlékezetében őrzi meg, azaz léte erősen kötődik a prézenciához. Ennek nyilván pszichológiai okai is vannak (a rosszat hajlamosak vagyunk elfelejteni), de mégsem ezek a legfontosabbak. A (történelmi) gaztett sokszor még azt is megbűvöli, akit éppen sújt. Walter Benjamin a politikai gaztettek (értsd: erőszak) iránti engedékenységünket a nagy bűnözők "titkos csodálatával" hasonlítja össze.

    Végül a gaztett különös transzformációjáról, a modern terrorizmusban testet öltött változatáról mondanék néhány gondolatot. Baudrillard megfigyeléséhez kapcsolódva magam is úgy látom, a terrorista gaztette azért olyan nehezen érthető, mert az elkövető szcenírozott "önfeláldozása" számunkra irracionális cselekedet, és kultúránkból hiányzik az erre adható szimbolikus válasz. Az önpusztításba csomagolt gaztett semmibe veszi a nyugati civilizáció egyik legfontosabb értékét: az individuális élet abszolút kitüntetettségét. De nem egészen tiszta a nyugati ember lelkiismerete sem, hiszen maga működteti a médiagépezetet, amely nélkül a posztmodern gaztett elveszítené értelmét. Igencsak messzire vezető probléma, hogy az emberi méltóság programozott és kalkulált elvesztése, "elveszíttetése" az ugyanezeket a technikákat alkalmazó nyugati tömegmédiában a gaztett egy domesztikáltabb formáját valósítja meg. A jól kidolgozott gaztett-elmélet egyelőre várat magára.