Liget.org   »   2012 / 11   »   Kovács Gábor  –  A Könyv, a Háló, a Légy, az (Ingyen)Leves és a Pók
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2609
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

TALLÁR FERENC szeptemberi számunkban megjelent esszéjéhez (Légy a levesben)

s a novemberi számban olvasható írásához többen, több műfajban is kapcsolódtak.

A továbbgondoló írások közlését decemberi számunkban folytatjuk.

 

 

Úgy tűnik, Ray Bradburynek nem lett igaza: lehet, hogy a Könyv kora véget ért, ám nem a Tűzőrség dobja máglyára az utolsó példányokat, hanem a Háló fonja körül erőtlenül kapálódzó áldozatát, kiszívva belőle az utolsó bit információt, mígnem éltető nedveitől megfosztva múmiává aszalódik. Az olvasónak sem kell attól tartania, hogy koncentrációs táborba zárják. Ellenkezőleg: már készül az Utolsó Olvasó szobra, melyet majd zokogva állnak körbe a Kiadók gyászruhába öltözött, izzadt markukban koszorút szorongató képviselői. Kár érte: ha kicsit jobban vigyáz magára, még élhetett volna.

 

A Hanyatlás-narratíva viszont túlélni látszik a 20. századot; sőt, napjainkban új erőre kap. Magyarországon – ebben az ismét Kelet felé tartó komp-országban – újabban a legmagasabb helyről hallunk iránymutató szavakat a Nyugat alkonyáról. Spengler boldogan csettint a túlvilágon. Tallár Ferenc kitűnő írását olvasva az jutott eszembe, hogy az Untergang-narratíva újbóli színre lépésének koreográfiája a régi mintát látszik követni. Annak idején a Haladás korának enthuziasztikus dáridóját a Hanyatlás katzenjammeres éjszakája követte; most is valami hasonló történik.

 

Kezdetben vala az olyannyira óhajtott szabadságot Kelet-Európába elhozó bársonyos forradalom, aztán jött a hegeli ősevangéliumot aktualizáló Francis Fukuyama, a történelem végéről szóló örömhírrel. Ezután – némi változatosságot hozva a mitológiai szüzsébe – nem az emberhalászat képe következett, hanem a Hálóé, a Digitális Édené, ahova mindenki fel-, illetve beköltözik; kivéve persze a digitális analfabétákat, akiket a rendszerdémon sisteregve izzó vírusölő programmal távolít el a winchesterről. A posztmodern gnosztikusok önfeledten prédikáltak a hatalom végéről: vége a Piramis korszakának, ahol a csúcson pöffeszkedők a gúla alján összezsúfolódó embermilliók véréből és verítékéből éltek; a Háló nagy nyertese a mindenoldalúan fejlett, kreatív személyiség (délben, ugye, halász, vadász, madarász, este meg kritikai kritikus). Véget ért a Könyv kora – sag schon, ez nem is látszott akkoriban olyan nagy árnak.

 

Ám a Második Eljövetel nem következett be. (Még szerencse, mert különben tényleg véget ért volna a történelem!) Aztán feltűnt a Pók! Kiderült, hogy ahol Háló van, ott Póknak is lennie kell – csak éppen elbújt valahol a sarokban. Epimétheuszi bölcsességként, afféle lépcsőházi megvilágosodásként jött ez – ahogy az már lenni szokott. Szegény legyecskét még azelőtt elkapta a látszólag a semmiből feltűnő csúf szörnyeteg, hogy hozzájutott volna az (ingyen)leveshez (De hát ilyen nincs is: ezt már a neoliberálisok óta tudjuk).

 

Ha meggondoljuk, nem történt más, mint korábban annyiszor, a gépi technológia megjelenése óta. Megalkotnak egy új technikai eszközt, amely gyökeres változás ígéretét hordozza. Civilizációnk zsidó-keresztény gyökereiből adódóan ez a Mechanikus Messiás képében, a haladás ágenseként, az üdvözülés ígéretével lép a színre. Mekkora lelkesedés övezte a 19. század végének technikai csodáit! A szkeptikus hangnak nemigen volt itt helye – aki ezen szólalt meg, az rögtön a fejére idézte a maradi bugrisság vádját – még örülhetett, ha csak elnézően lemosolyogták. E tekintetben az 1990-es évek nemigen különbözött a 19. század utolsó évtizedétől. (Tanulságos az akkori Háló-apologéták nézeteit mai álláspontjukkal összevetni!). Aztán jött a macskajajos ébredés. Nem történt más – hadd marxizáljak én is kicsit! –, mint hogy kiderült: az új technológia sohasem jelent teljes szakítást a múlttal. Mindig már létező gazdasági-társadalmi-kulturális-politikai konstellációkba épül be. Persze, alakít a már létező viszonyokon – ám közben be is illeszkedik azokba.

 

Manuel Castellsnek – nagy kedvvel forgattam én is annak idején a Tallár Ferenc írásának végén említett opus magnumát az információs társadalom koráról – a többi nyugati marxistához hasonlóan fel kellett tennie a kérdést, mit lehet kezdeni a kritikai elmélettel olyan helyzetben, ami – bár nem jelent teljes szakítást a múlttal – sok tekintetben tagadhatatlanul számos új fejleményt hordoz. Maga a dilemma sokszor felmerült már korábban is. Hannah Arendt vissza-visszatért a kérdéshez, hogy mit tehet egy gondolkodó, ha az új tapasztalatok már nem írhatók le a régi fogalmakkal. Ilyenkor elkerülhetetlen a fogalomkészlet frissítése. Mindenesetre Arendt az identitásoknak és az intézményeknek azt a cseppfolyóssá változását, feloldódását, amit többnyire a globalizációhoz és a nethez szokás kötni, már az 1950-es években a modernitás alapvető jellemzőjének látta.

 

Castells a fenti dilemmából a kiutat ugyanúgy a marxizmus posztmodernizá-lásában fedezte fel, mint Antonio Negri és Michael Hardt, akiknek Empire című, 2000-ben megjelent könyve ugyanúgy bestseller lett, mint a maga idején Castells tetralógiája. Az így áramvonalasított kritikai elmélet azonban szembetalálta magát egy újabb nehézséggel: ha az új világban minden tünékeny és cseppfolyós, akkor hol az ellenség – vagyis a tőke –, és hol van a sírásó, akinek – hogy a történet az előírásszerű apokaliptikus happy enddel végződjék – mindenképpen meg kell jelennie a színpadon. Ez is elég régi baloldali dilemma persze: Herbert Marcuse 60-as évekbeli híres könyvében, Az egydimenziós emberben is erre kereste a megoldást. Bibó István ironikus, de találó megjegyzése szerint Marcuse ragaszkodott ahhoz, hogy forradalomnak muszáj lennie; ám mivel a nyugati munkásság nem akarta eljátszani a forgatókönyvben ráosztott szerepet, a filozófus kínban fogant seregszemlét tartott a társadalom számkivetettjei felett (Lásd ehhez Antonio Negri és Michael Hardt: Multitude: War and Democracy in the Age of Empire című, 2004-es könyvét).

 

Nyilvánvaló önkényességgel csak egy-két motívumot ragadtam itt ki Tallár Ferenc inspiratív esszéjéből. Nem tudom, véget ért-e a Könyv korszaka. Azt hiszem, más sem. Viszont az a benyomásom, hogy manapság a hanyatlás-narratíva az az idolum, ami – hasonlóan a korábbi progresszió-elbeszéléshez – nem értelmezi, hanem mitizálja a világot. Az elmúlt években elég sokat foglalkoztam a két világháború közötti hanyatlás-elméletekkel. Közös jellemzőjük, hogy inkább kor- és kórtünetek, mintsem tájékozódást segítő kordiagnózisok. Haladás és hanyatlás – ugyanannak a vonatkoztatási keretnek a két pólusa. És ha már Bradburyvel kezdtem, hadd fejezzem be vele! (Egyébként fölöttébb pesszimista kisregényének, a Fahrenheit 451-nek a vége valamiféle heroikus és kétségbeesett optimizmust sugall.) A Tűzőrség nem tudja végleg legyőzni a Könyvet. A menekülő hajdani tűzőr, Guy Montag az ellenállók között lelve menedéket, két lábon járó könyvekkel találkozik: olyan emberekkel, akik szóról szóra megtanulták egy-egy könyv szövegét. Maradjunk ennyiben.